„Csak azokhoz akarok jó lenni, akik jók hozzám. Ha az ember mindig azt teszi, amit a kegyetlenek és igazságtalanok kívánnak tőle, ezzel nagyon is megkönnyíti a rossz emberek dolgát. A gonoszoknak akkor nem kell félniük semmitől, és így nem is igyekeznek megjavulni, hanem mindig gonoszabbak és gonoszabbak lesznek. Én azt gondolom: aki ok nélkül bánt, azt vissza kell ütni, olyan keményen, hogy elmenjen a kedve a kegyetlenkedéstől.” - ezeket a szikár sorokat Charlotte Brontë írta, s e szavakkal buzdítja Jane Eyre című regényében kitartásra, sanyarú sorsa közepette sorstársát a hősnő. Az író személyes sorsa tükröződik: a felnőttektől elhagyatott, nehéz gyermekkor, a sanyarú, tragikus iskolai élmények hamar megedzik a jellemet, kikalapálják az ellenállást a család és az iskola szigorával szemben. A vallásos neveltetés dacára nyoma sincs itt a feltétlen megbocsátás keresztény parancsának. Hitvallását később így fogalmazta meg: „A saját utamat kell járnom halálom órájáig, ugyanis mások elgondolásait nem érthetem, nem követhetem és nem válthatom valóra, csak a magamét.” Charlotte írói munkássága kamaszkorában szökkent szárba, azokban a mitikus években, amikor testvéreivel képzeletbeli birodalmakat alapítottak, megalkották lakóik mitológiáját, a négy gyerek írással töltötte minden idejét, királyságok és mondák bontakoztak ki a szélfútta, szegényes észak-angliai lápvilágban, a szűkölködő, szerény paplak pedig világok épülésének és összeomlásának színterévé vált. Anyjuk, Maria Branwell Brontë rákban halt meg 1821. szeptember 25-én, maga mögött hagyva öt lányát és egy fiát, apjuk, egy ír-anglikán pap, aki az első a nagy úttörők között ebben a családban. Szegényparaszti ír családból verekszi be magát kitartó szorgalommal és tehetséggel az egyetemre, és népes családot alapít a yorkshire-i lápvidék néptelen tájára költözve. Az anya hamar meghal, és néhány év múlva követi őt a két idősebb lány is, a lányok pedig bentlakásos iskola sanyarú körülményei között szerzett gyógyíthatatlan betegségtől szenvednek. Négy gyerek marad életben, Charlotte, és az egyetlen fiú, a család reménysége: Branwell, aki szenvedélybetegségei folytán megmérgezte a családi életet, majd a szintén híres íróvá váló Emily és Anne, aki ugyancsak két regénnyel járult hozzá az angol irodalom történetéhez. Emily 1848 decemberében, Anne pedig 1849 májusában hunyt el gümőkórban. Írói pályafutásában Charlotte volt az egyetlen a testvérek közül, aki átélhette valamelyest az elismerést. Tíz évet kapott, hogy a magasabb irodalmi körökbe is beléphessen, és munkásságával a kortárs írók között is sikert arathasson. A Jane Eyre jelentéktelen külsejű főhőse egyszerre romantikus nőalak és a női függetlenség, szuverén személyiség megjelenítésének különleges alanya.A regény varázsos világát az ő alakja világítja be. .„A nőket általában nyugodtnak, csendesnek tartják, pedig a nők éppúgy szeretik képességeiket, tehetségüket próbára tenni, mint fivéreik. Ők is éppen úgy szenvednek, ha túlságosan megkötik őket, ha tétlenségre vannak kárhoztatva, mint a férfiak, és kicsinyesség azt kívánni az asszonyoktól, hogy elégedjenek meg a főzéssel és a harisnyakötéssel, a kalimpálással és a hímezgetéssel. Meggondolatlanság elítélni vagy kinevetni az asszonyokat, ha többet akarnak tenni vagy tanulni, mint amennyit a szokások a női nemnek kiszabtak."- írja szelíden, de kérlelhetetlen szilárdsággal, s minden bizonnyal nem is sejti, hogy mekkora követ dob be ezzel a nemek közti viszonyok állóvizébe. Ő az egyetlen a rövid életű, tragikus sorsú testvérek közül, aki még a családi élet boldogságába is belekóstolhatott, Charlotte 1854-ben feleségül ment apja segédlelkészéhez, ám nem egészen egy év múlva, várandós állapotban meghalt. Hiszen: „Legtöbbször úgy van az életben, hogy ami után sokáig, sóvárogva vágyakozunk, későn kapjuk meg.”