Csontváry és Gulácsyt tartják a magyar művészetben a szürrealizmus előfutárának. Gulácsy Lajos szubtilis álomszerű víziói közel állnak a szürrealizmushoz, elképzelései a szentendrei Vajda-kör és az Európai Iskola művészeinél ismerhetők fel.

Gulácsy Lajos, a híres festő, az orvosi diagnózis szerint szkizofréniában szenvedett. Gulácsy eredendően rendkívüli tehetség volt, aki a saját útját járta, és ifjú korától kezdve jelentős művészeti alkotásokat készített. Egyes vélemények szerint a skizofrénia kezdeti szakasza még inkább fokozta művészi teljesítményét. Leghíresebb festménye, Az ópiumszívó álma is ebben az időszakban született.

Művészetét az itáliai kisvárosok és olyan művészek inspirálták, mint Giotto, Botticelli és Alessandro Magnasco. Korai művein a preraffaeliták, valamint a szecesszió művészetének és a századvég szimbolizmusának hatása érezhető (Paolo és Francesca, 1903; Dal a rózsatőről, 1904).


A híres alkotás, Az ópiumszívó álma, sejtelmes kép. Sajátos egyvelege az elmosódott kontúrú tárgyaknak. Minden olyan nehezen kivehető, felfogható. A világ roppant összetett dolgok kavalkádja, és mindez közvetlenül mutatja be a tudattalan világát.

1909-ben Pesten Fáy Dezsővel állított ki Gulácsy Lajos, majd 1911-ben Nagyváradon tűnt fel képeivel, Ady Endrével is itt került szoros kapcsolatba. Ebben a pezsgő kulturális életet élő városban ismerkedett meg Juhász Gyulával, és közöttük egy életre szóló, a rokon lelkek mélyreható közösségén és megértésén alapuló barátság szövődött.
1908-ban, 1909-ben, 1910-ben szerepelt a MIÉNK tárlatain. Ám Gulácsy bemutatói, kiállításai sehol nem jártak számottevő anyagi sikerrel.

1913-ban Keleti Arthurral utazott Padovába és 1914 tavaszától 1915 tavaszáig Velencében élt. Ez alatt a rejtélyes időszak alatt törtek rá azok a rohamok, melyek azután lappangó betegsége kitöréséhez vezettek. Néhány évig úgy élt, hogy megosztotta idejét a budapesti egyszobás lakás és az elmegyógyintézet között.


JUHÁSZ GYULA:

GULÁCSY LAJOSNAK


Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó,
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,
És az agyadhoz, mely — ó, drága serleg! —
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naív, bús
Juhászkolomp a végtelen teren,
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?

Ó, értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.

Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség, és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! — mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük, és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugénie szerelmét,
A csillagot kerestük, mely letünt.

A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő vagy sűllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn — csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.

Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden
És finoman — hisz művész vagy, Lajos —
Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó, csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit, és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

1918-ban még csatlakozott az aktivistákhoz és részt vett a MA kiállításán, ám az 1922-ben, az Ernst Múzeumban megrendezett gyűjteményes kiállításakor már álladó intézeti elhelyezett, az elmegyógyintézet állandó lakója volt.

1932-ben bekövetkezett haláláig már nem is hagyta el a műintézményt. Sajátos módon, amikor végleg elmegyógyintézetbe került, itt egyre kevesebbet festett, egyre kevésbé értékelhető alkotásokat, s a végén már semmit.

1922-ben gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből, élete utolsó évtizedében betegsége miatt már nem dolgozott.
Gulácsy úgy ment el szótlanul, ahogy a kivételesen szelídek szoktak.
Már régóta tudta róla mindenki, hogy is nem evilágra való.


Forrás: Szabadi Judit: Gulácsy, Corvina Kiadó, Bp.