hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Az utókor kiküldött tudósítója


Az utókor kiküldött tudósítója

| |
 


Charles Dickens művei azonban szinte sokkolták a korabeli angol társadalmat, radikális módon harcoltak az igazságtalanság ellen, s minden naivitásuk ellenére is páratlan láttató erővel fedték fel a polgári közönség számára, a bűn és nyomor fortyogó fertőjét, mely fölött élik életüket. Megmutatták, hogy milyen égbekiáltó igazságtalanságok sújtják a balsorsú nincstelen gyermekeket, s hogy gyakran a bűn és ármány milyen szövedéke árnyékolja be jövőjüket. Egyes kritikusok szerint Shakespeare után a legjobb karakterteremtő volt az angol irodalomban, nem csoda hát, ha művei megjelenése után a társadalmi felzúdulás jelentős módosításokat, vizsgálatokat követelt a dologházi körülményeket illetően. Egészen addig az irodalomban senki nem foglalkozott az ipari városok szegényeivel, Dickens társadalomjobbító harca igazán kézzelfogható eredményekkel járt, s e téren Dickens fáradhatatlan volt, a maga részéről minden alkotói erejét latba vetve küzdött azért, hogy leleplezze a dologház, az adósok börtöne, a jogszolgáltatás, a kíméletlen iskolarendszer működésének visszásságait.

Persze sokan vannak, akik a Karinthy-féle Dickens paródiát előbb ismerték magánál az írónál, így volnék ezzel én is…
„Nevem Kopperffy Dávid, egy kis házban születtem, a folyó közelében, ahol hajómunkások ácsoltak, és a köd állandóan befolyt az utcánkba. Születésem előtt három nappal anyám a mi kis dolgozószobánkban ült, és fejkötőcskét hímzett, miközben gyakran áttekintett a szomszéd-ablakra. A szomszéd-ablakban egy öreg hivatalnok címszalagokat írt; minden öt percben benyúlt a zsebébe, egy kis füstölt halat vett ki, és egyetlen harapásra megette, miközben a fejét csóválta, és minden hal után így szólt: "Ó, szerencsétlen Jemmy-m! Szegény, szerencsétlen gyermek!"
Álljon itt most egy idézet életrajzírója, Claire Tomali lehengerlő részletességű ragyogó művéből: A Marylebone szegényházat tíz évvel később, 1850-ben újra meglátogatta, amikor kétezren éltek ott újszülöttektől haldokló aggastyánokig, és erről a látogatásról fájdalmasan plasztikus leírást adott: a termekben összezsúfolt rengeteg test szagáról, az emberek fásultságáról, a szörnyű ennivalóról, s a mogorva öregek letargiájáról, akik már csak arra vártak, hogy meghaljanak. Dickens akkor egyetlen dolgot talált, ami miatt érdemes volt az intézményt fenntartani: hogy a szegények gyerekeivel jól bántak. Az egyik épület tetején lévő nagy, levegős terem volt az övék, és Dickens nagyon elevennek és vidámnak látta őket, ahogy ették a krumplit, miközben „a sarokban két ütött-kopott szegényházi hintaló ágaskodott”. De leginkább az egyik szegényházi gyerekgondozónő fájdalma hatott rá. A petyhüdt, kiálló csontú, rendetlen nő egy kitett gyereket ápolgatott akkor már egy ideje (akit az utcán találtak), és Dickens látogatása idején keservesen zokogott, mert a gyerek meghalt. Dickens most is igyekezett segíteni. „Ha bármi hasznosat tehetnék érte, én szeretném megtenni. Ha lehetővé tenné számomra, hogy segíthessek neki, kérem, szóljon, mi volna ennek a legjobb módja!” – írta Jacob Bellnek, aki parlamenti képviselő volt és ismert emberbarát. Most is egy szegény nő és egy halott gyermek indította meg Dickenset.”

Olyan hévvel élte életét, mint a polgárság szeme, élő lelkiismerete, az utókor k8iküldött tudósítója, ahogy életrajzírója mondta.

Dickens jómódú családba született, ám még gyermekkorában sorsára súlyos árnyék vetült, amit egész további életére meghatározó hatást gyakorolt. Miután apja felelőtlen pénzügyei miatt az adósok börtönébe került, a kiskamasz arra kényszerült, hogy otthagyja iskoláit, Dickens tizenkét éves, amikor kemény munkára elhelyezik egy cipőpasztagyárban. Nagy törést jelentett számára, hogy anyja az anyagi viszonyok rendeződése után is továbbdolgoztatta volna. Ebben az időszakban válhatott világossá számára: csakis magára számíthat az életben.
A nyomorban, piszkos és kizsigerelő munkával töltött évek kellőképpen ösztönözték arra, hogy kiemelkedjen kellő inspirációval és forrással szolgálnak Dickens számára, aki már fiatal újságíróként nevet szerez magának. Huszonöt évesen nősül, felesége tíz gyermeket szül neki, de házasságuk az ötvenes években zátonyra fut, miután az író beleszeret egy színésznőbe.
1870. június 9.én halt meg, ötvennyolc évesen, a páratlan, fáradhatatlan, utolérhetetlen, aki két végéről égette a gyertyát.


NZS 2013. 06. 12.

Kapcsolódó anyagok

Hogyan éljék túl lelkileg a dolgozók a krízishelyzetet?

Semmilyen orvosi kezelést ne hagyjunk abba!

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Kodálytól Kodályig - Interjú Somogyi-Tóth Dániellel

Somogyi-Tóth Dániel orgonaművész, karmesterrel, a Kodály Filharmónia Debrecen igazgatójával beszélgettünk az idei március hozta megváltozott világunkról, zenéről, működésről, tapasztalásokról.

Tovább


Hermann Ildi : NHL

2019. január 3-án, teljes váratlansággal halt meg az akkor 40 éves fotóművész. Generációjának egyik legtehetségesebb alkotója volt, több díjjal, elismerésekkel és jelentős, a szakmán túli közönség számára is kiemelkedő sorozatokkal a háta mögött. Életműve igen sokrétű, ám az a vizuális világ, amely már a korai anyagaiban megszületik, formailag egységben tartja azt

Tovább


Béke velünk? Halasi Zoltánnal Csontos Erika beszélgetett

Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta.

Tovább


Filmet varázsolni az életből

A For Sama (Kislányomnak, Samának) valódi kordokumentum, amelyben testközelből szembesülhetünk egy háború börtönszerű csapdahelyzetével. Amikor egyik napról a másikra kell eldöntenünk, hogy maradunk, ahol vagyunk, vagy mindent feladunk, és új életet kezdünk - mindezt hihetetlen gyorsasággal, a halál veszélye pedig mindkettőnél fennáll. Hamza Al-Kateab egyike azon kevés orvosoknak, akik hivatásukhoz és esküjükhöz ragaszkodva még nem hagyták el háború sújtotta hazájukat, Szíriát, egy szebb jövő érdekében. Felesége, Waad Al-Kateab rendezőnő a saját szemszögéből követi nyomon életüket a szíriai civil háború idején. A lányuknak, Samának címzett dokumentumfilm az első a műfajban, amit négy kategóriában is jelöltek BAFTA-díjra, mostanra pedig egy Oscar-díj várományosa is. A For Sama (Kislányomnak, Samának) január 27. és február 2. között lesz látható a VI. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, ennek apropóján beszélgettünk Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel. Tovább


Az utókor kiküldött tudósítója