Tizennégy év aranyidőszak után 2010 óta egyre több terhet ró a gyógyszeriparra a kizárólag fiskális alapú gazdaságpolitika. Mára a fenntarthatóság határára értek azok a cégek, amelyek nem rendelkeznek hazai gyártókapacitással. Támogatási szerződések esnek kútba, a betegek csak teljes áron juthatnak hozzá egyes innovatív készítményekhez jövőre. Ugyanakkor a Novartis Hungária Kft. ügyvezető igazgatója, Szolyák Tamás azt is elmondja, hogy nem csak az egészségpolitika, de a betegek és az orvosok szemléletének is változnia kellene, ahogyan a tiszta, átlátható viszonyok kialakításában is van még teendő. – A gyógyszeripar szereplői sokat panaszkodnak manapság. Igazuk van? – Az aranyidőszak 1992-től 2006 végéig tartott Magyarországon, a kilencvenes évek elejétől töretlen növekedés jellemezte az iparágat, ami 2007 óta van válságban. A 2007-ben bevezetett korlátózó szabályozók és addicionális adók azóta is életben vannak, sőt a terhek növekedtek. Lélegzetvételnyi könnyebbséget jelentett a 2009-10-es konszolidáció, azóta azonban folyamatos leépítéssel, racionalizálással igyekeznek életben maradni a piaci szereplők. – Nem jogos, hogy az állam is részesedést akar a gyógyszeripari „aranybányából”? – A politikai döntések fiskális jellegűek, azokat nem a szakminiszter hozza meg. Az államtitkárságra csak a rendkívül erős konfliktusok kezelése, csillapítása marad. Ez, ami most folyik, munkahelyek elvesztéséhez, a megfelelő terápia elérhetetlenségéhez vezet, s olyan dilemmákhoz, hogy bár lenne rá igény és akarat, de mégsem tudunk stratégiai együttműködést létrehozni gyógyító centrumokkal, mert nem fogjuk tudni finanszírozni a partnerséget hosszú távon. A magyarországi intézkedéseknek egyébként nemzetközi hatási is vannak, így például az orvoslátogatói díj bevezetését más országokban is tervezgetik. Amit hazai környezetben sikerül a döntéshozóknak megvalósítani és fenntartani, annak másutt is következménye lesz a gyártókra nézve. – A gyógyszerkassza visszavágása sem indokolható gazdaságilag? – Megvalósítható a gyógyszertámogatás 158 milliárd forintos kasszából is. Ez jelentheti a támogatási kulcsok csökkentését, ami nagyon előnytelen a betegek szempontjából és egyértelműen negatív hatása lenne az egyébként is visszaeső kiskereskedelmi forgalomra. Amennyiben a kiáramlás változatlan marad, a gyártóknak kell kifizetni a költségvetés és kiáramlás különbözetét. Következményként a gyártók termékeket vonhatnak ki a támogatásból, egy-egy súlyosabb betegség esetén a beteg számára nem lesz elérhető megfelelő, innovatív gyógyszer, vagy csak teljes áron. Ez a finanszírozási szint csak károkozással valósítható meg, nem látni, hogy fenntartható megoldást eredményez. A fiskális szempontok ilyen mértékű erőltetése minden szinten a döntési szabadság csökkenéséhez, a felhasználható lehetőségek erőteljes szűküléséhez vezet. – Végső soron nem az orvos – azaz a beteg állapota –, hanem a támogatáspolitika dönti el, milyen gyógyszert szedjen a beteg? – El kell felejtenünk a laikusságunkat a gyógyszerek és a betegségeink terén. Hiszen tévét vagy autót is „amatőrként” vásárolunk. Szerintem minél többet kell tudnia arról a betegnek is, hogy a javasolt gyógyszer mennyire jó neki, ne a társadalombiztosítás vagy az orvos mondja meg egyedül, hogy számára mi a legjobb. – Diktál a beteg, írja a doktor? – Az egészségügy is szolgáltatás, a betegnek lehetőséget kell adni akár arra is, hogy vitassa a megállapított terápiát. Nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt, de ha van lehetőségem utánanézni mondjuk az Interneten az állapotomnak, betegségemnek, miért ne gondolkodhatnék együtt az orvossal, partnerként a saját kezelésemben? Kötelességem a lehető legtöbbet megtenni a gyógyulásomért, akár azzal, hogy felhívom az orvos figyelmét egy lehetséges diagnózisra, terápiára azon felül is, amit ő megállapít vagy javasol. – A gyártónak pedig jó, hogy az ő drága készítményét követeli a beteg az orvostól… – Nem pirulát árulunk, hanem a gyógyuláshoz való hozzájárulást, csúnya szóval élve egészségértéket adunk el a betegnek. A gyártónak az az érdeke, hogy a készítménye hosszútávon legyen hatékony, és hogy a beteg meggyógyuljon. – A gyártónak nem az a jó, ha minél több gyógyszert ad el? – Az a cég lehet csak sikeres, amelyik win-win helyzetet hoz létre a vásárló és önmaga között. Így mindenki jobban jár, mert a gyógyulás társadalmi hasznossága nagyobb, és máshol megtérül a költség. – Pontosan hol? A javuló halálozási statisztikák, amelyek a hatékonyabb terápiáknak köszönhetőek, nem éppen többletköltséget rónak hosszú távon az államra? – Az egészségügy élettartamra kivetített költsége minden beavatkozással nő. Ahogyan az is igaz, hogy a népegészségügybe fektetett pénz megtérül az egészségnyereségben, de a hosszabb életkorral többletkiadás jelentkezik majd az időskori betegségek kezelésénél, vagy a nyugdíjkasszában. Ugyanakkor a társadalom egészségszemléletének változtatásával nő a munkaképesség és az az energia, amivel a mindennapokat megéljük. A versenyképesség csak egészséges emberekkel tartható fenn, tehát egészségesebb lakosság erősebb gazdaságot eredményez. – Ha a beteget is érdekeltté akarjuk tenni a gyógyulásban, vagy közreműködést várunk tőle a terápiában, a gyártók majd a betegnek ajánlják a gyógyszereiket? – A gyártó elsődleges partnere a finanszírozó, azután az orvos, tőle érkezhetne a visszajelzés a terápiák hatékonyságáról, ami megerősítheti azt, hogy jól költjük a társadalombiztosítás pénzét. A visszacsatolás viszont hiányterület a magyar egészségügyben, ehhez komplett regiszterek kellenének, amelyek fenntartása azonban drága, és adatvédelmi problémákat is felvet. Bár utóbbin változtathatnának a döntéshozók azzal, hogy az ellátás igénybevételének „ára” az adatszolgáltatás. Svédországban például a hatvanas évek óta használnak regisztereket a gyógyszerfejlesztésekhez, nem is sikertelenül. – Ezek szerint egyetértene egy, a betegegyüttműködéshez kötött gyógyszertámogatási rendszer kialakításával is? – Ez egyelőre csak teória lehet, amíg nincs egy, a betegutat és terápiákat végigkövető, fejlett informatikai rendszer az ágazatban. De alternatíva lehetne, mert ez az eredményszemléletű finanszírozás irányába mutatna. Most a páciens a betegsége súlyosbodásával együtt viszi tovább a finanszírozást, függetlenül attól, mennyire hatékony az a terápia, amit kap. – Nehezebb azoknak a piaci szereplőknek, akik innovációval is foglalkoznak? – A kutatásfejlesztésben a fejlesztési költség hetven százaléka a teljes befektetéseknek, ebben gondolkodni most nem jó üzlet. Egyes termékek fenntarthatóságát illetően elértük a határainkat. De különbséget inkább ott tennék, hogy a hazai gyártókapacitással rendelkező cégek valamivel könnyebb helyzetben vannak, mert exportálni tudnak oda, ahol jobb a gazdasági környezet. Az iparnak az a része, amely Magyarországon nem gyárt, nem látja a működés lehetőségeit. – Korábban egy konferencián azt mondta, fontos lenne, hogy minden gyógyszergyártó tegye nyilvánossá, mely betegszervezeteket mivel és mennyivel támogatja. Önök megtették? – A mi, és még egynéhány versenytársunk honlapján nyilvánosan és részletesen megtalálhatóak ezek az adatok, de rajtunk kívül nem sokan teszik ezt meg. A hazai szabályozás meglehetősen nagy mozgásteret enged ezzel kapcsolatban, minden cég maga választja meg, mennyire részletesen adja ki ezeket az információkat. A saját iparági kódexünk szerint is elfogadhatatlan egy adott betegszervezet túlzó, domináns támogatása. Hogy ennek miért van igen nagy jelentősége, azt nem fejteném itt ki, mindenki gondolja végig maga, de minden esetre az iparág működésének is tisztulnia kell még. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2012-11-05