Az test működése régóta fogalalkoztatja az emberiséget. Minden gyógyító tevékenység mögött föllelhető egyfajta hitvallás, filozófia, az orvoslás és a szellemtudományok a kezdetektől fogva kart-karba öltve járnak.

Egészen hétköznapi tapasztalásunkon alapuló elemi megállapítás az, hogy az ember testből és lélekből áll, nem csoda hát, ha az elmefilozófia egyik alapvető kérdése lett a test-lélek probléma, mely ott húzódik a mélyben a filozófiatörténet tengerében.

Mit mond a filozófia?

A kérdés csupán az, hogy ez a kettő, test és lélek hogyan viszonyul egymáshoz. Ezt a kérdést a szellemtörténet nagyjai közül sokan, sokféleképpen vizsgálták, és e rendkívüli viszony felgöngyölítésén fáradozva a különböző teóriákból egész filozófiai iskolák nőttek ki. Mindenki más és más választ talált. Illetve a válaszok árnyalatosan sokféle variációját. A A dilemmát, hogy a test és szellem miként hat egymásra, milyen viszonyban áll, azonos vagy külön természetűek-e, és ha különbözőek, vajon a test és elme különböző természete miben áll, mindenki másként értelmezte.

Dualista elméleteknek nevezzük azokat, amelyek szerint más és más lényegűek. Mindez nagyon korán megfogalmazódott a nyugati filozófiában, s Platon és Arisztotelész volt az atyjuk. Ők, bár különböző úton jutottak el ehhez a következtetéshez és azt egymástól eltérő módon fogalmazták is meg, mindkettőjük meggyőződése az volt, hogy a lélek fizikai tulajdonságok nélküli testetlen önálló létező, szubsztancia.

Erről a kérdésről Descartes-nak is volt véleménye. Az ő elmét az öntudat és tudatosság fogalmainak körülírásával közelítette meg. Egyszersmind a maga részéről azt is leszögezte, hogy a test és elme kölcsönösen oksági hatást gyakorolnak egymásra.

A dualizmussal szemben fellépő monizmus viszont azt állítja, hogy a világban nincs semmilyen alapvető megoszlottság, abban egy alapvető szubsztancia létezik.
Az éteri Spinóza szerint nincs sem fizikai, sem mentális szubsztancia, hanem egy harmadik típusú létező van, mely egy bizonyos aspektusból fizikainak tűnik, egy másikból pedig mentálisnak. Azaz test és lélek, véleménye szerint, ugyanannak a dolognak két létezője.

Ludwig Wittgenstein szerint azonban már a kérdésfeltevés is hibás, hiszen el kellene fogadni, hogy minden emberi tapasztalás számtalan módon leírható. A probléma tehát illuzórikus. Leírható egyrészt mentális terminussal és másrészt biológiaival is. Gyakran ugyanis az egyikféle leírási módot a másikféle leírás terminusaival magyarázzák, és a mentális terminusokat rossz kontextusban használjuk. Ilyen például, amikor az agy mentális állapotait kutatják. Az agy egyszerűen rossz kontextusa a mentális terminusoknak, Wittgenstein szerint.


Mit mond a modern orvostudomány?

A XX. században a materialista monizmus vált elfogadottá, mely szerint léteznek ugyan mentális jelenségek, de azok fizikai természetűek. Descartes elmélkedései óta mindenki számára egyértelmű, hogy az agy a lélek székhelye, s ilyenformán azt a filozófiát, mely ezt a kérdéskört boncolgatja, elmefilozófiának nevezzük. A jelenlegi orvostudomány a descartesi filozófia, a kartheziánus hagyományok útján jár.

Az akadémiai vagy nyugati orvoslás alatt diagnosztikai és terápiás eljárásokat és az ezek alapját képező patogenezisre vonatkozó értelmezési modelleket értjük. A jelenlegi orvostudomány Descartes, Newton és Virchow munkássága alapján fejlődött, és megismerésében lineáris ok- okozati gondolkodásmódot alkalmaz. Korunk legmodernebb irányzatai azonban egyre inkább azok, amelyek a hálózatot alkotó biológiai rendszerek gondolatát is magukévá teszik.

És akkor jött a placebo...

A gyógyítás alapja a hatóanyag és eljárás mellett, ki tudja hány százalékban, a hit volt. Érdekes, hogy mindez az állatokban nem érhető el, jellegzetesen emberi mechanizmus áll tehát a háttérben, mégpedig: az elvárás.

Igaz ugyan, hogy már a kezdetektől fogva összekapcsolódott a kettő: a mágia mellett gyógynövények, az amulett mellett az egyiptomi felcserek szakértelme.
Aszklepiosz csarnokaiban is az előrevetítő jósálom mellett alkalmazták a test reményteli képzeteit sajátmagáról, az önbeteljesítő jóslatok és a gyógyulásba vetett hit erejét.

Ősi időkben a sámánok eszköztárában is szerepet játszott mindez: a rituálék hatására létrejövő misztikus élmények rendkívüli pozitív érzelmi töltést adtak a betegeknek. És a kora középkori orvoslás is gyakran vegyítette a pogány, vallási és tudományos elemeket egymással.

A nagy megújító, Paracelsus például azt tanította, hogy a betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.

A jó orvos persze mindig is tudta, hogy számtalan esetben nincs más teendő, mint valamely praktika révén föl kell éleszteni az ember öngyógyító képességét. Ma már biztos például, hogy az autogén tréninggel és elaxációval stimulált immun- és idegrendszer gyorsabb gyógyulást nyújt, és a pozitív emocionális élmények jelentősen beindítják a védekezőrendszert. Az orvostudomány korunkban viszont érthető okoknál fogva nem örült, amikor fölfedezte, hogy hatóanyag nélkül is mérhető módon megtörténik a kedvező változás, és a kérdés jelentőségét a legtöbb orvosi szakma ma is messze alulbecsüli.

A mai orvostudomány állítása szerint pszichológiai jelenség mögött is központi idegrendszeri történések állnak, minthogy a testi-zsigeri működések irányítását is a központi idegrendszer végzi. A testi és lelki jelenségek között tehát a modern szemlélet szerint sem húzódik misztikus szakadék.

A placeboreakció tehát mintegy áthidalja a karteziánus test és lélek kettősséget, és így a placebók, melyeknek neurobiológiai hatásmechanizmusa is egyre teljesebben tisztázódik, hamarosan bevonulhatnak a modern orvostudomány fegyvertárába is.

Nagy Zsuzsanna
eLitMed.hu