hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Encephalitis lethargica


Encephalitis lethargica

| |
 

Száz éve diagnosztizálták az első encephalitis lethargica esetet. A kórkép azóta a 20. század legnagyobb orvosi misztériumává vált, írja a Brain című szaklapban az igen sok tünettel jellemezhető betegség lehetséges okait és modern kezelését is tárgyaló cikkében Leslie Hoffman és Joel Vilensky.

Az encephalitis lethargica névre keresztelt neurológiai tünetegyüttes 1916-17 telén tűnt fel Európában, majd a kórkép végigsöpört az egész világon. Az 1930-as évekig a feltételezések szerint akár 1 millióan is megbetegedhettek benne (az esetek 50%-a 10 és 30 éves kor közöttieket érintett). A túlélők közül számosan állandó neurológiai maradványtünetektől szenvedtek, ami majdnem teljesen mozgásképtelenné tette őket. Habár 100 év is eltelt már a járvány kitörése óta, számos kérdés azóta is megválaszolatlan: Mi okozza a kórképet? Hogyan terjed? Számíthatunk hasonló járvány kitörésére napjainkban is?

A bécsi egyetem Pszichiátriai és Neurológiai Klinikáján 1916 végén dr. Constantin von Economo számos, szokatlan neurológiai tünetekkel jelentkező beteget vizsgált. A kifejezett letargiával jellemezhető betegek egyik ismert diagnózisba sem illettek, és a rejtélyes új kórról Constantin von Economo 1917-ben Encephalitis Lethargica címmel tanulmányt jelentetett meg. Ugyanebben az időben egy francia hadikórházban dolgozó orvos, René Cruchet is beszámolt hasonló neuropszichiátriai megbetegedésekről, és Economohoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy az esetek eltérnek a korábban tapasztalt encephalomyelitises megbetegedésektől. Economo és Cruchet cikkét számos másik követte: a járvány alatt kb. 9000 tanulmány jelent meg erről a zavarba ejtő kórképről.

Habár különálló kórképként az encephalitis lethargica hivatalos újkori azonosítására 1917-ben került sor, a későbbiekben számos történelmi járványról is megállapították, hogy az igen hasonló lehetett, így pl. az 1529-es angliai English sweats, az 1597-es olasz mal mazzuco, az 1672-75-ös német Kriebelkrankheit, vagy az 1754-57-es svéd Rafania. A későbbi magyarázási próbálkozások szerint az encephalitis lethargica járvány nem is 1916 végén, hanem inkább 1915 elején, Romániából indult, majd az 1. világháború csapatai terjesztették el egész Európában. Ami bizonyos: a járvány 1919-re végigsöpört Európán kívül az USA-n, Kanadán, Közép-Amerikán, Indián is, és a legtöbb áldozatot 1920 és 1924 között szedte. Ezt követően az akut esetek ritkábbá váltak, azonban sok beteg krónikus neurológiai maradványtünetektől szenvedett még sok évvel a járvány után is. Feltehetően encephalitis lethargica esetek sporadikusan azóta is előfordulnak.

Az encephalitis lethargica klinikai képe az akut fázisban tipikusan a következő: kifejezett álmosság, a szemizmok mozgászavara, láz, mozgászavarok, azonban szinte bármilyen neurológiai jel vagy tünet megjelenhet; a tünetek igen változékonyak: akár óráról órára módosulhatnak. A kezdetben influenza-szerű tünetek fejfájással, szédüléssel, hányással járhatnak, a neurológiai tünetek hamar megjelennek. A parkinson-szerű tünetekkel jellemezhető krónikus szakasz hónapokkal vagy évekkel később jelenik meg.

Az igen sokféle tünet közötti jobb eligazodás érdekében Economo három formára osztotta az akut kórképet: szomnolens-ophtalmoplég forma, hiperkinetikus, illetve amyosztatikus-akinetikus forma. A szomnolens-ophtalmoplég formában a betegek leküzdhetetlen álmosságot éreztek, abnormálisan sokat aludtak, azonban könnyen ébreszthetők voltak, és gyakran mindennel tisztában voltak, ami körülöttük történt pseudoszomnolens állapotukban. A szomnolens-ophtalmoplég forma mortalitása volt a legnagyobb, elérte az 50%-ot, azonban a túlélők körében nagyon kevés volt a maradványtünet. A hiperkinetikus forma mániás szakasszal kezdődött, aminek során chorea, vokalizáció, myoklónusos rángások, a szem- és az állkapocs záróizmok myorhythmiája alakult ki, majd az arc és a végtagok neuralgiás fájdalmával, vizuális és taktilis hallucinációkkal, generalizált nyugtalansággal, gyengeséggel, a cirkadián ritmus megfordulásával járó hypomán szakasz következett.

Az amyosztatikus-akinetikus forma volt a legritkább, észrevehető gyengeség nélküli rigiditás és mozgáshiány jellemezte. A krónikus szakasz 1-5 év elteltével indult, de következhetett az akut szakasz után azonnal vagy egy évtizeddel később is; parkinson-szerű tünetek jellemezték, de gyakori volt az alvászavar, a szemizmok mozgászavara, az önkéntelen mozgás, a respiratórikus rendellenesség és a pszichiátriai tünetek (pl. hangulatzavarok, megnövekedett szexuális vágy, pszichózis) is. A járványt követő évtizedekben a becslések szerint a parkinsonizmus hátterében kb. 50%-ban állt encephalitis lethargica. A postencephalitises parkinsonizmus esetében a bradykinesia leggyakrabban a felső végtagokat érintette, a számos mozgászavar mellett gyakori volt az oculogyriás krízis is.

Az encephalitis lethargicában elhunytak agyának boncolása hyperaemiás agyhártyákat, ödémás agyat és az agytörzs vörös elszíneződését mutatta; a legkifejezettebb eltérések von Economo szerint a substantia nigrában voltak felfedezhetők, azonban jellemző volt a széleskörű, diffúz vérzés és gyulladás is. A krónikus szakaszban elhunytak agyában atrófia és perzisztens gyulladás, az agytörzsben pedig neuronpusztulás és gliózis, valamint neurofibrillum-lerakódás volt kimutatható.

Bár száz éve kutatják, a betegség etiológiája ma is ismeretlen. A teóriák környezeti–toxikológiai, illetve infekciós eredetről szólnak, azonban napjainkban egyre több bizonyíték támasztja alá a harmadik féle magyarázatot, ami szerint az encephalitis lethargica autoimmun mediált kórkép, már csak azért is, mivel a modern infekció-azonosító módszerek (kórokozó elleni antitestek kimutatása szerológiával, reverz transzkriptáz polimeráz láncreakció a virális örökítőanyag agyszövetből történő azonosítására, immunhisztokémia a kórokozó fehérjéinek kimutatására) kudarcot vallottak. Az autoimmun eredet feltételezése Dale és munkatársai 2004-es tanulmányában jelent meg, ekkor streptococcus fertőzés utáni autoimmun kóreredetet feltételeztek, majd ezt 2009-ben az NMDA-receptorok elleni autoimmunitással helyettesítették. A szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a hypothalamus neuronjaiban található aquaporin-4 elleni antitestek hasonló narkolepsziát eredményeznek, mint ami az encephalitis lethargicára is jellemző, továbbá emlékeztetnek, hogy a 2009-es H1N1 influenzajárvány és az influenzaellenes vakcináció következtében megszaporodott narkolepszia-esetek magyarázhatják az 1. világháborút követő spanyolnátha és encephalitis lethargica járvány közötti nyilvánvaló kapcsolatot. Két modern encephalitis lethargica-eset elemzése révén Dourmashkin és munkatársai a poliovirus eredet mellett érvelnek.

Mindenesetre, mivel a betegség etiológiája végeredményben ma is ismeretlen, nem tudjuk, hogyan lehet megelőzni, illetve azt sem tudjuk előrejelezni, hogy felbukkanhat-e napjainkban is. Egy 2004-es BBC dokumentumfilm a 20. század legnagyobb orvosi rejtélyének nevezte a kórképet, és mint Hoffman és Vilensky hozzáteszik: az encephalitis lethargica máig az orvostudomány egyik legnagyobb misztériuma.

Az encephalitis lethargica gyógyítására az 1920-as években 80 különböző szert is használtak, azonban egyik sem volt hatékony; a betegek egyharmada meghalt az akut fázisban, egyharmaduk pedig maradványtünetekkel élte túl azt. Az L-DOPA 1960-as években történt bevezetése után a parkinsonizmus kezelése a tolerancia kialakulásáig lehetővé vált. (Oliver Sacks 1973-as könyve, az Awakenings (Ébredések) és az annak alapján készült 1990-es film a nagyközönség számára is bemutatta a postencephalitiszes betegek kiemelkedően sikeres L-DOPA-kezelését, majd a terápiás szerrel kapcsolatos tolerancia kiépülését.) Napjainkban Hu és Hebb az L-DOPA-ra toleránssá váló postencephalitiszes betegek sikeres mély agyi (szubtalamikus mag) stimulációs kezeléséről számolnak be.

Eredeti közlemény: Encephalitis lethargica: 100 years after the epidemic
Leslie A. Hoffman Joel A. Vilensky:
Brain, Volume 140, Issue 8, 1 August 2017, Pages 2246–2251,

dr. Kovács Bence


Kulcsszavak

encephalitis lethargica, szemizmok mozgászavara, hyperaemiás agyhártya, substantia nigra

Kapcsolódó anyagok

Encephalitis lethargica

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Teleneurológia

Az egészségügyi szakemberek napjainkban minőségi neurológiai ellátást biztosíthatnak teleneurológia révén, írja az Amerikai Neurológiai Akadémia szakértői csapata a Neurology című folyóiratban. A munkacsoport standardizált kurrikulumot adott ki azzal kapcsolatban, hogyan kellene képezni a neurológusokat a telekommunikációs neurológia területén.

Tovább


Neurológia a betegágynál

Nagy örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe a Dr. Vécsei László professzor úr és Dr. Szok Délia szerkesztése nyomán megjelent Neurológia a betegágynál című könyvet.

Tovább


Hanghalló emberek felépüléstapasztalatának vizsgálata

A hanghallók első nagyobb konferenciáján, 1987-ben összegyűlt tapasztalatok alapján a felépülést három nagyobb szakaszra osztották: a kezdeti szakaszban sokkot él át a hanghalló, amikor az élmények elemi erővel zúdulnak rá, és igyekszik azokat eltolni magától; az organizálás szakaszában a személy határt szab és különböző stratégiákat kezd használni a hangokkal kapcsolatban; az integrációs szakban a hanghalló felismeri, hogy a hangok énje részét képezik, integrálja azokat életébe, és már nem akar tőlük megszabadulni.

Tovább


Szentágothai János

Az elektronmikroszkópos vizsgálatok kora előtt ezüst impregnációs módszerrel igazolni tudta a neurontan érvényességét. A későbbiekben kísérleti agykutatással foglalkozott, főleg a szemmozgások, egyensúlyi működések, gerincvelő- és agytörzsi reflexek idegmechanizmusának tanulmányozásával, az idegi gátlás szerkezeti alapjaival és a magasabb idegközpontok szerkezeti elemzésével. Legnagyobb eredményeit talán a kisagykéreg kutatásában érte el: felismerte a kéreg moduláris szerkezetét, azt, ahogyan 10-50 ezer idegsejt egységekbe kapcsolódik.

Tovább