LAM 2007;17(2):180-1.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Halálraítéltek

 

 

Az elsőt szeptember végén vette észre mosakodás közben. Hosszan tapogatta, kereste, nem fájdalmas-e, de sem fájdalmas nem volt, sem gyulladt. Kissé levertnek érezte magát, nem volt kedve bemenni az egyetemre. Hirtelen megborzongott és elvette a kezét a nyakáról. Rövid gondolkodás után felöltözött, bement a tanársegédhez, aki a belgyógyászatot tanította. Elmondta a panaszait, a tanársegéd alaposan megvizsgálta és azt javasolta, feküdjön be néhány napra a klinikára. Erre a következő héten került sor. Miután megjárta a felvételi irodát, felment a második emeletre. Bejelentkezett a nővérpultnál, ahol megírták a lázlapját, majd a főnővér megmutatta a kórtermet. A hatos ágy a magáé, mondta, és kiment.

Letette a táskáját, és szemügyre vette leendő társait. Az első ágyon sovány, gyűrött arcú férfi feküdt, lehetett vagy harmincéves. Mellette fiatalabb, bikanyakú beteg, de a nyakán látszott, hogy nem az erőnléttől, hanem a betegségtől duzzad. A harmadik hely egy mosolygós öregemberé volt. Utánuk két üres ágy következett, egyiken az ágynemű hiányzott, a matrac kettéhajtva feküdt az ágyon, jelezve, hogy innen nemrég távozott valaki, de arról nem beszélt a kifordított matrac, hová és milyen körülmények között távozott. Az övé volt az utolsó hely az ajtó mellett.


Az övé volt az utolsó hely az ajtó mellett.

Odalépett a gyűrött arcúhoz, és bemutatkozott. Kezet fogtak.

– Kristofer György – mondta a gyűrött arcú. – Hodgkin-kórom van, és meg fogok halni. Üdv a fedélzeten, kolléga úr.

A szomszéd ágynál felállt a bikanyakú fiatalember.

– Domokos Ignác vagyok. Nyirokcsomó-megnagyobbodással hoztak be, még nem tudják, mi bajom van.

– Szarka András – mondta az öreg. – Engem az orvos küldött, aki a nyugdíjasokat abriktolja. Nem mondta, miért, csak azt mondta, be kell menni.

– Nekem is nyirokcsomóim vannak – mondta –, de még nem tudják az okát.

Kristofer Gyuri rezignáltan mosolygott.

– Erre mifelénk addig jó, amíg nem tudják, miért van itt az ember. Együk meg az ebédet, amíg ki nem hűl.

A délután csendben telt. Hamar eljött az este. A folyosón sápadt fények világítottak. A betegek bent maradtak a kórteremben, csak néhányan sétáltak csendben a folyosón. Az esti vizit előtt a szokásos hőmérőzés, majd a vizit, aztán lassan kialudtak a fények. Mindenki megpróbált aludni.

Reggel korán ébresztették, vérvétel után elküldték mellkasröntgenre. Ez a nap is úgy telt el, mint a többi. A betegek közül legjobban Kristofer Gyurival lehetett beszélgetni, valahogy keresték egymás társaságát, mint a halálraítélt a vizsgálati fogságban lévő társáét. A tanársegédet többnyire csak a napi viziteken látták, róla csak annyit mondott, hogy a vérképében szokatlan sejtek láthatók, huszonötezres fehérvérsejtszámmal. Mája, lépe nem volt különösebben megnagyobbodott, viszont mindvégig lázas volt. Vérképe az ismétlések ellenére sem változott, egyetlen ismert betegségre sem volt jellemző. A Paul–Bunnell-reakció is negatív volt. A tanársegéd csontvelőmintát vett, de ezzel sem lettek okosabbak.

Egyik este Kristofer Gyurival ültek a folyosón, a padon. Mint mindig, most is civil életükről beszélgettek. Mindketten szerették a zenét. Gyurinak sok lemeze volt, azt mondta, ha hazaengedik, bepótolja a kényszerű mulasztást.

– Hazamegyek és felteszek egy lemezt – álmodozott –, Händelt. A Rinaldót vagy a Xerxest. Aztán Mozartot. A Don Giovannit. De lehet, hogy azt kölcsönadtam valakinek.

– Szoktál lemezeket kölcsönadni? Én mindig félek, hogy tönkreteszik őket.

– Persze, hogy tönkreteszik. De miért bántsam meg a barátaimat? Itt úgysincsenek barátok, csak sorstársak. Egy jó viccet nem hall az ember. Te, tudod, mit utálok a legjobban? Amikor valaki elmesél egy viccet, aztán elmagyarázza a poént. De most vigyázz, bújjunk fedezékbe! Itt jön az öreg magyar. Az bezzeg mesél vicceket, úgy szórja a poént, mint a kecske a bogyóit. Iszonyú.


Itt úgysincsenek barátok, csak sorstársak.

De már késő volt. Szarka András meglátta őket és egyenesen feléjük tartott.

– Mit búslakodnak itt az urak? – kérdezte. – Na, majd mindjárt felvidítom magukat egy jó viccel. Azt hallották már, hogy Arisztid és Tasziló autóznak? Arisztid vezet. Azt mondja: fogadjunk kedves barátom, hogy fél méterrel megállok az előtt a fal előtt. Tényleg, Arisztid fékez, és pont fél méterrel állnak meg a faltól. Továbbmennek, Arisztid azt mondja: Látod azt a darab papírt ott a földön? Nahát, én pont az előtt a papír előtt fogok megállni. Tényleg, így is történik. Na, most figyelj, kéhlek alássan, fogadjunk, hogy úgy hajtok át ezen a vasúti átjárón, hogy tíz centiméterrel a vonat előtt érek át. Hát valóban, a vonat éppen tíz centivel utánuk robog át a kereszteződésen. Na, kedves bahátom, mit szólsz? Tasziló minden ízében remegve dadogja: Azt, hogy menjünk vissza azért a papírért.

Az öreg nem érte be a kényszeredett mosollyal Gyuri arcán. Odalépett hozzá, megfogta a pizsamája felső gombját, mélyen a szemébe nézett, és mint aki valami titkot közöl, azt mondta:

– Tudniillik: betojt.

Kristofer Gyuri egy másodpercig dermedten állt, majd kitört belőle a veszett röhögés. Nem is röhögés volt ez, a nevetés orkánja végigzengett a kihalt folyosón, olyan volt, mint amikor az Olimposz istenei nevetnek bukásuk előtt. Gyuri a kíntól hétrét görnyedt és megállíthatatlanul hahotázott. Az öreg nem számított ilyen jó eredményre, hozzá fordult és hüvelykujjával Gyurira bökött:

Illusztráció: Fodor Tímea

– Ugye, milyen jó vicc?

A jelenetnek a nővér érkezése vetett véget.

– Látom, jó kedvük van az uraknak. Na majd én elveszem ezt a jó kedvet. Gyerünk befelé, hőmérőzni. A folyosón nem röhögünk.

Másnap a nővérek figyelmeztették a betegeket, ne menjenek sehová, mert professzori vizit lesz. A szokásos reggeli elfoglaltság után unatkozva hevertek az ágyon. Végre kinyílt az ajtó és a kíséret élén belépett a nagy ember. Kristofer Gyurinál kezdte.

– Hogy van?

– Köszönöm, egyformán.

– Láza?

– Csak hőemelkedésem van.

– Pihenjen sokat! Viszontlátásra.

Ignáchoz lépett. A tanársegéd referált.

– Huszonnyolc éves fiatalember. Nyaki és hónalji lymphadenopathiával vettük fel. LG-nek bizonyult.

– Stádium?

– Kettő per bé.

Szarka András az ágy mellett állva, szinte vigyázzállásban fogadta a professzort.

– Vele mi van?

– CLL.

– Mennyiről indult?

– Százhuszonhatezer.

– És most mennyi?

– Huszonnégyezer.

– Mit kap?

– Leukeránt.

Most ő következett.

– Ötödéves orvostanhallgató.

A professzor biccentett felé.

– Tisztázatlan eredetű nyirokcsomó-nagyobbodással vettük fel, a kvalitatív vérkép aspecifikus, máj, lép kétujjnyi, lázas. Paul–Bunnell negatív.

– Jövő héten Stockholmban leszek kongresszuson. Legközelebbi vizit két hét múlva. Addig legyen diagnózis – mondta a professzor és kivonult. A kíséret követte.

Kristofer Gyuri szólalt meg először.

– Elvonult a vihar.

Domokos Ignác felkelt az ágyából és odalépett hozzá.

– Mi az az elgé?

–   Lymphogranulomatosis – mondta ő, de ahogy Ignác arca elváltozott, már legszívesebben leharapta volna a nyelvét.

– Az… az ugye a Hodgkin-kór más néven? Ami a Gyurinak van? És akkor… akkor én…, most én is meg fogok halni?

Október végén a varjak véglegesen beköltöztek a kórház kertjébe. Az idő ködössé vált, a betegek hangulata is rosszabb lett. Szarka András már nem mesélt vicceket, de Kristofer Gyuri is ingerültebb lett, mint valaha. Ignácnak a professzori vizit óta szavát sem lehetett venni. Csak járkált fel-alá a folyosón, nem beszélt senkivel.


Csak az nyugtalanította, hogy a szövettani eredményre egy hetet várni kell.

Egy reggel a tanársegéd a viziten azt javasolta, végezzenek szövettani vizsgálatot az egyik nyirokcsomóból. A beavatkozáson hamar túlesett, különösebb kellemetlensége nem volt, csak az nyugtalanította, hogy a szövettani eredményre egy hetet várni kell. Ez a hét különösen hosszúnak tűnt. Az eredményt szerdára ígérték. A szerdai vizit napján a tanársegéd szokásos módon vizitelt, de amikor hozzá ért, egy zárt borítékot húzott elő a zsebéből.

– Megjött a leleted – mondta –, de azt szeretném, ha ezt négyszemközt nyitnánk fel. Vizit után gyere be a szobámba.

Kiült a folyosóra, megvárta, amíg a tanársegéd végez az összes kórteremmel. Azután bement a szobájába, ő pedig utána ment. Az ég borúsan nézett be az ablakon, de amikor a tanársegéd elővette a borítékot, hirtelen felszakadozott a szürke felhő, és egy vakító napsugár villant be az ablaküvegen át. Fénye ráesett az asztalra, ahová zizzenve hullott le a papírdarab, amelyen az ítélet állt. A fénysugár úgy esett a papírra, mintha aranyfénybe akarná vonni. Nem mert hozzányúlni, csak lehunyta a szemét. Nagyon messziről hallotta a tanársegéd hangját. „Mononucleosis infectiosa.”

A felmentő ítélettel zsebében összecsomagolta a holmiját és elköszönt a többiektől. Megígérte, ha kontrollra jön, meglátogatja őket, és amikor letelt a három hét, valóban felment a második emeletre. A kórteremben azóta új arcok is születtek, ezeknek bemutatkozott, de a régiek is örömmel üdvözölték. – Hiába, így néz ki, aki szerencsés – mondta Kristofer Gyuri. Szarka András már a zárójelentésére várt. De valaki hiányzott.

– Ignác! Domokos Náci! Mi van vele?

A többiek körülvették. Kristofer Gyuri a vállára tette a kezét.

– Mi az, te nem tudod?

– Nem én. Miért, mit kellene tudnom?

– Ignác meghalt. Múlt héten, pénteken öngyilkos lett.

Kilépett a szabad ég alá, és mély levegőt vett a város kormos, füstös levegőjéből, mint a fuldokló, aki a felszínre bukik. Egy villamos ment el a síneken. Felnézett a szürke égre, amelyből lassú pelyhekben szállingózni kezdett a korai tél első hava. A hópelyhek forró arcára estek és elvegyültek az arcán lecsorduló könnycseppekkel.

dr. Pintér László