LAM 2007;17(1):88-91.

HISTÓRIA

Az orvosi önkísérletek történetéből

Az önkísérletek ősi eredetére fajunk elnevezése, a „homo sapiens” is utal. A sapio ige eredetileg csak annyit jelentett, hogy „ízlelek”, ebből a jelentéséből fejlődött ki a szó „gondolkodom” értelme. Az ősi, gyűjtögető társadalmakban ugyanis azokat a tapasztalt öregeket tartották bölcsnek, sapiensnek, akik ízleléssel meg tudták különböztetni az ehető gyümölcsöt a veszedelmestől.

A hasonló cikkeket szokás a „már az ókorban is” kifejezéssel kezdeni, ettől azonban ebben az esetben el kell tekintenünk, hiszen az ókori orvostudomány nemhogy az önkísérlet, hanem a kísérlet fogalmát sem ismerte. A latin experior igéből eredő experimentum szó – ahogyan a görög empeiria is – az ókorban csak a tapasztalatot jelölte (eredeti értelme körülbelül „végigjárás”). Galénosz például több helyütt is beszámol különféle terápiás módszerek, gyógyanyagok kipróbálásáról, ám ezek a próbák csak afféle demonstrációk, nem kísérletek voltak, inkább a hallgatóság szórakoztatását szolgálták, nem a bizonyítást. A kísérlet mint a tudományos bizonyítás eszköze csak a XVI-XVII. század fordulóján jelenik meg a színen, Francis Bacon, Boyle, Kircher és mások munkáiban, a kísérletek tudományos módszertana pedig csak a XIX. század második fele, Claude Bernard és Robert Koch óta nyugszik biztos alapokon.

 

Előzmények, demonstrációk

Az önkísérletek előzményeinek e demonstrációk, mutatványok mellett az emberkísérletek tarthatók – ilyenekre már az ókorban és a középkorban is akad elegendő példa1. Tudatos orvosi önkísérletre azonban először a XVI. században találtam adatot.

Johann Jacob Wecker (1528–1586) bázeli orvos De secretis című munkájában számol be arról, hogy egy ízben rettentő fogfájás gyötörte, amelyet semmilyen szer meg nem szüntetett. Ekkor bal keze mutató- és hüvelykujjával lágyan masszírozni kezdte fájós fogát, és a kín csodák csodájára enyhült, majd teljesen elenyészett. Ez még az úgynevezett ösztönös kísérletek közé sorolható, amint talán Gabriele Fallopio (1523–1562) esete is, aki büszkén hirdette, hogy ő találta föl az óvszert, sőt, többször ki is próbálta, eredménnyel. (Ez az óvszer egyébiránt csupán egy viasszal vagy olajjal átitatott vászondarab volt, amelyet nem annyira fogamzásgátlóként, mint inkább a nemi betegségek elleni óvszerként használtak.)

Már tudatosabbnak és tudományosabbnak tűnik Johann Weyer (1515–1588) német orvos eljárása. Weyer – aki egyébként a boszorkányüldözés ellen elsőként lépett föl Európában – De commentitiis jejuniis, azaz a hamis böjtökről 1577-ben írott munkájában mesél egy csodalényként tisztelt (és honorált) Barbara Kremer nevű 13 éves leányzóról, aki azt állította magáról, hogy évek óta nem eszik semmit. Weyer, hogy a lány hazugságát bizonyítsa, önmaga is próbát tett a koplalással, de már röpke tizenegy nap múlva olyan gyomorgörcsei támadtak, hogy feladta a küzdelmet. Utóbb különben a kitartó doktor a házába fogadta a kis csodalényt, és folyamatos megfigyeléssel sikerült lelepleznie csalását2.

 

Első önkísérlet

A történelem első, valóban tudományosnak nevezhető, vagyis kvantifikáción és többszöri mérésen alapuló, megtervezett orvosi önkísérlete valószínűleg Santorio Santorini (vagy Santorio) olasz orvos (1561–1636) nevéhez fűződik. Õ De medicina statica aphorismi című, előbb Velencében 1614-ben, majd később még igen sokszor és sok helyütt kiadott munkájában számolt be arról a 30 éven át(!) folytatott önkísérletről, amelynek során mindig megmérte elfogyasztott táplálékának és italának súlyát, majd egy idő múltán a saját testsúlyát, és a különbségből arra következtetett, hogy a tápanyagok egy része, valamilyen érzékelhetetlen kipárolgás – perspiratio insensibilis – útján a levegőbe távozik.

A kísérletek és az önkísérletek virágkora azonban a XVIII. század végén vette kezdetét, mégpedig a kiváló olasz fiziológus, Lazzaro Spallanzani (1729–1799) Paviában, 1783-ban önmagán végzett kísérletével, amellyel sikerült az emésztéssel kapcsolatos korabeli vitát lezárnia. Az akkoriban uralkodó elmélet ugyanis az emésztést fizikai folyamatnak tartotta, amelynek során a táplálékot a gyomor apró szemcsékre őrli. E szemcsék kerülnek aztán a vér útján a szövetekbe. Spallanzani, hogy e nézetet megcáfolja, kenyérrel és hússal töltött vászonzacskókat és likacsos fatokocskákat nyelt le. Egy ideig várt, majd meghánytatta magát, és megállapította, hogy a zacskóban, illetve a csövekben található, a gyomorfallal nem érintkező táplálék is elbomlott, vagyis az emésztés nem az izmok, hanem a gyomornedvek műve, nem fizikai, hanem kémiai folyamat3.

 

Nagy hatású elméletek

Az önkísérletek ekkoriban nagy hatású elméletek születésében is kulcsszerepet játszottak. Samuel Hahnemann (1755–1843), a kiváló német orvos az 1790-es években, farmakológiai vizsgálatai során kínafakérget fogyasztott, hogy a gyógynövény hatását „autopsziával” kitapasztalja. Miután a kínafakéreg, vagyis a kinin hatására a malária minden tünetét megfigyelhette magán, arra a következtetésre jutott, hogy minden szer ártalmatlan mennyiségben magában hordozza az általa gyógyított betegség kórokozóját, s így eljutott a similia similibus curantur – hasonló hasonlót gyógyít – elvéig, amely az általa kidolgozott homeopátia alapgondolata lett.

Máskor az önkísérlet elméleti vitát volt hivatott eldönteni: 1793-ban, Nathaniel Potter philadelphiai orvos a kor epidemiológusai közt kirobbant kontagionista-antikontagionista vitában foglalt állást kísérletével. Ez abból állt, hogy Potter szándékosan sárgalázasokkal érintkezett testileg – persze csak külsődlegesen. Mivel pedig nem lett beteg, arra a következtetésre jutott, hogy a betegség nem érintkezés, vagyis közvetlen fertőzés (contagium) útján terjed.

1803-ban Eusebio Valli olasz orvos a konstantinápolyi olasz kórházban oltotta be magát himlős-pestises keverékgennyel, hogy a pestisoltás lehetőségét bizonyítsa. Ezt a kísérletét – noha többször is megismételte a dolgot – még túlélte, 1816-ban azonban vérszemet kapva, sárgalázban elpusztult ember ingével dörgölte be magát, sőt, egy sárgalázban elhunyt férfi hullájához is hozzátörleszkedett, ebbe már sikerült belehalnia, amit azonban talán mégsem nevezhetünk pozitív eredménynek. Itt jegyzem meg, hogy a pestis elleni – pestises gennyel való – védőoltást először a magyar Weszprémi István, az első magyar orvos-történész propagálta Londonban, 1755-ben kiadott doktori disszertációjában – egyébként szerencsére sikertelenül.4

 

Kábítószerek és altatók

Különösen sokan kísérleteztek magukon kábítószerekkel. 1803-ban például az ifjú német gyógyszerész, Friedrich Wilhelm Sertürner (1783–1841) tiszta ópiumot vont ki sikerrel mákgubóból, amit – mivel éppen fájt a foga – azonnal ki is próbált magán fájdalomcsillapítóként. A kísérlet nem várt örömökkel járt, mellesleg a szer a fogfájást is elmulasztotta. Sertürner az általa előállított anyagot egyébként Morpheusz álomistenről morfiumnak nevezte el. Morfiummal, laudanummal, kokainnal sokan végeztek még nagy lelkesedéssel önkísérletet, köztük Conan Doyle (aki nem csak Sherlock Holmes atyja, hanem orvostanhallgató is volt egy ideig), vagy Sigmund Freud még neurológus korában, persze szigorúan tudományos alapon. Havelock Ellis viszont meszkalint fogyasztott. Ellis William James írót is bevonta meszkalinkísérletébe – ez 1896-ban történt –, ám James egy nehéz éjszaka után örökre felhagyott a tudományos munkával.

Ám nemcsak a kábítószereket, hanem az altatókat is nagy lelkesedéssel próbálgatták magukon az orvosok. 1846-ban a fiatal, Humphrey Davy, aki Thomas Beddoes-nak az inhalációs terápia atyjának volt asszisztense, dinitrogén-oxid gázzal végzett titokban önkísérleteket, amelyeket a kelleténél is jobban élvezett. A dinitrogén-oxid gázt, amelyet hatása miatt kéjgáznak, angolul laughing gas-nak, azaz nevetőgáznak neveztek, hamarosan a nagyközönség is megkedvelte, s előszeretettel használta unalmas teadélutánok és depressziós feleségek felderítésére. 1847-ben James Simpson amerikai orvos a kloroformot próbálta ki, mégpedig nemcsak önmagán, hanem egész családján és barátain is, a később híressé lett „kloroformos ebéd” során. Itt említhető Albert Hoffmann 1943-as, a lizergsav hallucinogén hatását bizonyító kísérlete is, igaz, ő először véletlenül nyalta meg a kezét, csak aztán fordította tudományosra a dolgot, és találta föl az LSD-t. (Hoffmann egyébként nemrégen ünnepelte századik születésnapját.)

 

Meghökkentő önkísérletek

A XIX. század különösen gazdag volt meghökkentő önkísérletekben: 1822-ben Martinique-on Jean-Louis Geneviéve Guyon francia katonaorvos – a mi Guyon Richárdunk rokona – legyűrhetetlen tudásszomjában, avégett, hogy a vérhas terjedésének mechanizmusát felderítse, véres hányadékot ivott, ám nem kapott fertőzést, 1831-ben pedig kolerás széklettel oltotta be magát és még ezt is túlélte. Szívós ember lehetett, ám következtetései minden igyekezete ellenére is tévesnek bizonyultak. Ötven évvel később, 1871-ben egy norvég orvos, Armauer Hansen (1841–1912) valószínűleg csak azért oltotta be magát leprás nedvvel, hogy főnökének, Daniel Cornelius Danielssennek keresztbe tegyen, Danielssen ugyanis a leprát nem fertőző, hanem örökletes kórnak tartotta. Hansen egyébként negyven évvel túlélte kísérletét, és közben azonosította a lepra kórokozóját is. Ugyancsak valószínűleg személyes ellenszenv késztette a nagy Max Pettenkofer professzort (1818–1901) arra, hogy 1892-ben koleravibrió-oldatot igyék. Így próbálta bizonyítani, hogy Kochnak nincs igaza, és a vibrió önmagában nem elegendő a kór kiváltásához. Mivel nem betegedett meg – erős gyomorsava ugyanis elpusztította a kórokozókat –, sikeresnek ítélte kísérletét. Ilja Mecsnyikov, nagy orosz biológus is ugyanebben az évben hasonló kísérletet végzett, sőt, ugyanekkor, vagyis 1893-ban – amely úgy tűnik, a koleragourmandok éve volt – két másik orosz, illetve ukrán tudós Zablotnyij és Jan Sevcsenko előbb koleravibrióval immunizálta magát, majd élő kórokozókat nyelt le – egyiknek sem lett semmi baja.

Tragikus véget ért viszont a perui Daniel A. Carrión (1858–1885), aki 1885-ben, Limában oltotta be magát egy Verruga peruana nevű betegségben szenvedő nő vérével, hogy a vasútépítő munkásokat pusztító, úgynevezett Oroya-láz kórokozóját azonosítsa. Az azonosítás teljes mértékben sikerült, Carrión meghalt. Ma is nemzeti hősként tisztelik, állítólag még a perui pénzre is rákerült az arcképe. A Carrión-betegség kórokozóját egyébként Albert Barton (1871–1950) írta le 1909-ben Bartonella bacilliformis néven.

A korszak azonban ártatlanabb önkísérletekben is gazdag. Egy berlini ideggyógyász, von Baerensprung, 1851-ben hosszú időn át a hőmérséklet és a szívműködés napi ingadozását figyelte meg magán: táblázatai és megállapításai ma is érvényesek. 1903-ban az amerikai Rivers – barátja segítségével – bal karján átvágta az érzőideget, majd megfigyelte, hogy tér vissza karjába lassan az érzékelőképesség. Evvel az érzékelés mechanizmusának feltárásában tett fontos lépést. Ugyancsak az érzékelés és az idegműködés mechanizmusainak megismerését szolgálta George M. Stratton, illetve a massachusettsi Richard Held kísérlete a képet megfordító szemüveggel: ők azt vizsgálták önmagukon, hogyan és mennyi idő alatt képes alkalmazkodni az agy a felfordított világhoz. (Ezt a kísérletet egyébként minden ember elvégzi születése után, csak nem önkéntesen.) A már említett Sigmund Freud pedig, amikor felhagyott a neurológiával és elkezdte „megmozgatni az Acheront”, vagyis a lélek mélységeit, először önmagán végzett pszichoanalízist, 1897-ben. Megnyugtatásul: túlélte.

 

Virtuózok

Az önkísérleteknek azonban akadtak valóságos virtuózai is. Köztük elsősorban a fantasztikus ír-francia fiziológust és neurológust, Charles Édouard Brown-Séquardot kell megemlítenünk (1817–1894), aki vakmerőségéhez képest meglepően hosszú élete során három ízben is végzett magán önkísérletet. Először Charitében, ifjú orvosként oly módon tanulmányozta önnön béltartalmát, hogy madzagra kötött szivacsdarabokat nyelt le, majd huzigált ki magából. Másodszor a nagy bostoni kolerajárvány idején, 1853-ban az ópium koleraellenes hatását vizsgálva, előbb kolerás hányadékot fogyasztott, majd olyan mennyiségű laudanumot tömött magába, hogy nem a betegségbe, hanem az ellenszerbe halt majdnem bele. Harmadszor pedig élete végén, 1889-ben tengerimalachere-kivonatot injektált önmagába, hogy megfiatalodjék. Noha megfiatalodnia nem sikerült, e kísérletével az organoterápiának és a hormonkutatásnak adott új lendületet.

A diagnosztikában is végeztek szándékos önkísérleteket. 1929-ben Werner Forssmann szívkatétert vezetett be önmagának és röntgennel figyelte a katéter útját. (Õ egyébként 1956-ban a technika kidolgozásáért megosztott Nobel-díjat kapott.)

 

Hazai kísérletezők

Hogy azonban magunkról se feledkezzünk meg: hazánkban is folytak önkísérletek, a leghíresebb közülük Meduna Lászlóé (1896–1964), aki 1934-ben olajban oldott kámfort injektált előbb önmagába, majd egy 33 éves katatón betegébe: a betegen segített a kúra, Medunán nem, mert hamarosan emigrálnia kellett. Ennél különösebb hazai önkísérletről is hallottam: állítólag egyik kiváló professzorunk és szintén orvos felesége a 60-as években szeretkezés közben egymás vérnyomását mérték, hogy így nyerjenek a vérnyomás-emelkedés és a szex kapcsolatáról objektív adatokat.

 

Űrhajózás és katonaság

A sort még sokáig lehetne folytatni, annyit azonban még megjegyeznék, hogy mind a katonaorvoslásban, mind az űrhajózásban előfordultak autoexperimentációk. A legérdekesebb – szintén katonai célú – önkísérletet a francia Alain Bombard sebész végezte, aki 1952-ben 65 napot töltött egy gumicsónakban a Földközi-tengeren, majd az Atlanti-óceánon, hogy megtudja, képes-e feldolgozni a sós vizet a szervezet. Csupán planktonnal és nyers hallal táplálkozott és tengervizet ivott, ám 27 kiló, valamint némi bőr- és eszméletvesztés árán túlélte a megpróbáltatásokat.

Az orvosi önkísérletek egyébként a művészeket is megihlették: R. L. Stevenson dr. Jekyll és Mr. Hyde-jától a Légy című filmremekig erre számtalan példa hozható. Végül pedig, mivel hölgyekről alig esett szó, sietek megjegyezni, hogy a flekktífusz kutatásában élenjáró Helena Sparrowtól, a maláriakutatás hősén, Gertrud Vollmeren át a rákkutató Clara Fontiig számos önkísérletet végző orvosnő nevét is említi a szakirodalom.

 

Kísérletek napjainkban

Az utolsó jelentős orvosi önkísérlet, amelyről tudomásom van, Barry Marshall campylobacteres kísérlete volt, amelyet 1985-ben publikált, s amellyel a Helicobacter pylori kóroki szerepét tisztázta. A nyolcvanas években élénk vitákat kavartak az AIDS elleni oltószerekkel kapcsolatos autoexperimentációk is, ám az önkísérlet az utóbbi évtizedekben kétségtelenül kezd kimenni a divatból. Ennek több oka is lehet. A fő ok nyilván a gyógyszerkísérletek nemzetközi szabályozása, amely az efféle eljárásokat feleslegessé, sőt, lehetetlenné teszi. A másik ok talán a csapatmunka. Közös kutatás esetén végzett autoexperimentációnál ugyanis több embernek kellene döntést hoznia egyikük vagy néhányuk „feláldozásáról”5. A harmadik legfontosabb ok pedig gyanúnk szerint az, hogy manapság a tudomány – amely egyre inkább puszta üzletté formálódik – nem tűnik immár olyan értéknek, amelyért bárki életét vagy akár egészségét kész lenne áldozni.

Az orvosi önkísérletek históriája dicsőséges történet, amely azonban – minden szépsége, példaértéke és regényessége ellenére – előbb-utóbb véget ér. A mi világunk nem kedvez immár a heroizmusnak, meg hát, ha az efféle kísérleteknek csak a fele nem sikerül, az önkísérletezőknek akkor is előbb-utóbb ki kell halniuk.

Magyar László András


Ajánlott irodalom

  1. Altman LK. Auto-experimentation. An unappreciated tradition in medical science. New Engl Journ of Med 1972;286:346-52.
  2. Altman LK. Who goes first? The story of self-experimentation in medicine. New York: Random House; 1987.
  3. Artelt W. Experimente des 17. Jahrhunderts und das Structurenwandel der mediznischen Literatur. Padova: Universitá; 1962.
  4. Barthel I. Arzneimittelversuche des 19. Jahrhunderts am gesunden Menschen im deutschsprachigen Raum. (Diss.) Düsseldorf: Universität; 1982.
  5. Brieger GH. History of human experimentation. In: Reich WT, et al (eds.). Encyclopaedia of Bioethics. New York: Free Press; 1978. p. 684-90.
  6. Brügger H. Der ärztliche Selbstversuch. Diss. Zürich: Universität; 1966.
  7. Czeslik D (Hrsg.). Irrtümer in der Wissenschaft. Berlin-New York: Springer; 1987.
  8. Fink M. Meduna and the origins of convulsive therapy. American Journal of Psychatry 1984;141(9):1034-41.
  9. Dach Erich von. Selbstversuche im Operationssaal. Ciba Zeitschrift 1934;9(1):309-13.
  10. Glaser H. Selbstversuche von Ärztinnen. Die Gruenenthal Waage 1964;3:219-22.
  11. Goldman L. History of self-experimentation in dermatology – should we go first sometimes? Cutis 1991;48(4):338-41.
  12. Gould A. The history of hypnotism. Cambridge: Cambridge Un. Press; 1995. p. 82.
  13. Gould GM, Pyle WL. Anomalies and curiosities of medicine. Philadelphia and London: W. Saunders; 1901. p. 708-9.
  14. Karger-Decker B. Ärzte im Selbstversuch. (2. verb. Aufl.) Leipzig: Koehler und Amelung; 1967.
  15. Kenéz J. Ch. E. Brown-Séquard. Orvosi Hetilap 1977;118(28):1662-4.
  16. Kerridge I. Altruism or reckless curiosity? A brief history of self experimentation in medicine. Internal Medicine Journal 2003;33:203-7.
  17. Kevorkian J. A brief history of experimentation on condemned humans. Journ of Nat Med Ass 1977;3:215-6.
  18. Landsteiner K. Über Agglutinationserscheinungen normales menschlichen Blutes. Wiener Klin Wochenschr 1901;14:1132-4.
  19. Maehle AH. Selbstversuche und subjektive Erfahrung in der Opiumforschung des 18. Jahrhunderts. Würzburger med-hist. Mitteilungen 1995;13:287-97.
  20. Marshall BJ, Armstrong JA, McGechie DB, Glancy RJ. Attempt to fulfil Koch’s postulates for pyloric campylobacter. Med Journ Austr 1985;142:436-9.
  21. Önkísérletezők és önkísérletek. Orvosi Hetilap 1974;115:691-4. (A Medical News Magazine cikke nyomán.)
  22. Rodin AE. Autoexperimentation by Conan Doyle. Journal of the History of Medicine and Allied Sciences 1980;2:426-31.
  23. Staden H. Experiment and experience in Hellenistic medicine. Bull Inst Class Stud 1975;22:178-9.

Jegyzetek

  1. Például terjékkel való emberkísérlet: Galenos Claudios: Opera omnia, ed. C.G. Kühn, XIV. 215, vagy Medizinische Anekdoten oder Sammlung besonderer Fälle. Frankfurt und Leipzig, Göbhardt, 1767. 230-231. Az utóbbi esetben egy XI. Lajos idején, Franciaországban halálra ítélt útonálló alávetette magát egy húgykőműtétnek, hogy elkerülje a kivégzést. Túlélte, és kegyelmet kapott. Hasonló eset másutt is olvasható.
  2. Wierus Ioannes. De commentitiis jejuniis. In: Opera omnia. Amstelodami P. Van den Berge. 1660. p. 753-754.
  3. Korábban is egyébként kémiai folyamatnak, fővésnek (concoctio, pepszisz) tartották az emésztést, a zúzáselmélet a XVII. században divatba jött mechanoiatria találmánya volt.
  4. Weszprémi I. Tentamen de inoculanda peste. London, 1755. Lásd: Vida T.: A 33 éves Weszprémi István javaslata a pestisoltás megkísérlésére. Orvostört Közl 1975;75-76:125-35.
  5. Az 1947-ben német tudósok által összeállított, úgynevezett Nürnbergi Kódex igyekezett szabályozni az önkísérletekkel kapcsolatos követelményeket, illetve meghatározni a még vállalható kockázatokat.


Levelezési cím: Magyar László András, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 1023 Budapest, Török u. 12.