LAM 2006;16(7):676-9.

LAM-INTERJÚ

Újraélném azéletem…

Beszélgetés dr. Budai Józseffel, a hazai oltásügy doyenjével

 

 
Spilák Zsuzsa

– A fejlett civilizáció biztonságából szemlélve már-már úgy látjuk, fényévnyire vagyunk a régi idők rettegett ragályaitól. Többé-kevésbé biztonságban érezzük magunkat, a tudomány mindenható erejében bízva, legalábbis itt, a nyugati világban. De vajon tényleg kordában tudjuk-e tartani a járványokat?

– Kétségtelen tény, hogy hatalmas fejlődés zajlott le a közegészség- és járványügyben; ebben mindenekelőtt két fontos tényező játszik szerepet: a biztonságos ivóvíz és a védőoltások. Ezek mellett természetesen sok más körülmény is közrejátszott ebben, mint például az élelmiszer-higiéné, a szennyvizek megfelelő kezelése, a rágcsálók irtása stb.

– Firenzénél az Arnóban most is kövér patkányok úszkálnak, ez járványügyi szempontból nem veszélyes?

– Ha nincs behurcolt pestis, akkor a patkányokkal békében együtt lehet élni, eltekintve a gazdasági károktól.

– Mostanában hol fordul elő pestis?

– Kisebb gócok vannak például az Egyesült Államok nyugati részén, a volt Szovjetunió egyes volt tagállamaiban, a közel-keleti államok egy részében és a délkelet-ázsiai területeken, de tömeges előfordulás nincs.

– A kisebb járványgócokat képesek kontrollálni az ottani közegészségügyiek? Vagy akár nagy járvány is eredhet belőlük?

– Sajnos eredhet. Ahogy az ember fokozatosan belakja a földet, és a szűz területeket is bevonja a keringésbe, felszakadnak a zárt, endémiás gócok – például Afrikában, a dél-amerikai őserdőkben –, amelyekből fenyegető járványok indulhatnak ki. 1967-ben a haemorrhagiás lázat majmokkal hurcolták be Európába, és hasonló veszély változatlanul fennáll. Számítanunk kell arra is, hogy a genetikai változások révén új, mutáns kórokozók jönnek létre. Nem tudjuk megakadályozni, legfeljebb felkészülünk rá, és tudomásul vesszük, hogy egy ilyen járványban nagyon sokan meg fognak halni. Környezetünk telis-tele van baktériumokkal, vírusokkal, protozoonokkal. Nem tudjuk, mikor milyen genetikai változások zajlanak. Damoklesz kardja a fejünk fölött lebeg.

– Annak, hogy az emberiség ilyen sikeresen védekezik a kórokozók ellen az antibiotikumokkal, ára van: a rezisztencia kialakulásával a régebbi kórokozók tulajdonságai megváltoznak. Ismét támad például a már legyőzöttnek hitt tébécé, a nagyarányú BCG-átoltottság ellenére.

– A BCG a világon a legnagyobb számban alkalmazott védőoltás, ugyanakkor az, amelyről a legkevesebbet tudjuk. Egyáltalán nem biztos, hogy védelmet nyújt! Az erre vonatkozó vizsgálatok elképesztő szórást mutattak aszerint, hogy hol, milyen populációban zajlottak. Az észak-európai államokban, ahol jók a lakásviszonyok, kicsi a lakósűrűség, jó a tápláltság, kitűnő eredmények voltak. Ugyanakkor Dél-Indiában, ahol nyomorúságos viszonyok közepette él együtt a tüdejét kiköhögő nagypapa a kúszó-mászó kisgyerekkel, a védőhatás gyakorlatilag nulla volt. Az viszont igazolódott, hogy a csecsemőkorúak megbetegedési számát csökkentette, és a tébécé két legsúlyosabb, gyorsan halálhoz vezető formája, a tébécés agyhártyagyulladás és az általános szórás is szignifikánsan alacsonyabb volt az oltottak között. A WHO szerint azokban az országokban, ahol magas az életszínvonal és jó az egészségügyi ellátás, valójában a BCG-oltásra nincs szükség. Ahol nem, ott mégiscsak a BCG szerény védőhatására szorulunk.

– Tehát Magyarország még nem rendelkezik a megfelelő mutatókkal?

– Egyelőre sajnos nem. 1990-re terveztük egy vagy két hazai járásban a BCG-oltás elhagyását, de a rendszerváltás társadalmi és gazdasági problémái miatt el kellett halasztani.

– Himlő 1978 óta nem fordult elő a világon. A poliomyelitis eradikációját korábban 2000-re, aztán 2005-re tűzték ki. Most mi a helyzet?

– Az új időpont 2008, ha nem jön közbe váratlan esemény. Például nemrég a két legfertőzöttebb, közép-nyugat-afrikai államban a mohamedán papság hónapokra betiltotta az oltásokat. Emiatt hatalmas belső járvány alakult ki, ami csakhamar átterjedt a korábban már mentesített környező államokra, és már Indonéziáig jutott. A poliomyelitis visszacsúszása főleg ebből a járványból adódik, de vannak persze biológiai okok is.

– Érdekes, hogy épp olyan országokban hagyták abba az oltást, ahol még számolniuk kellett volna a szomszédból való behurcolással.

– Mert az oltás drága, és nem jut rá pénz! Főleg, ha visszaélések is vannak: Az említett területeken például azt terjesztették, hogy a poliooltás sterilitást okoz, és azzal akarják kiirtani a mohamedánokat. Eközben, állítólag, nyoma veszett a vakcinátorokra szánt pénznek. Jártam Afrikában, Indiában. Ezeken a területeken a gyerekek nem jelentenek olyan értéket, mint az iparilag fejlett államokban. Minden évben születik egy. Meghal? Isten így akarja! Indiában a bombayi, az újdelhi klinikára félholt, eszméletlen gyerekeket hoztak be. Meg sem tudta mondani a szerencsétlen anya, hogy mióta beteg a gyereke, milyen tünetei voltak, de sokszor azt sem, hogy hány gyereke van! Ha megszületik az új gyerek, akkor az előző a legnagyobb veszélybe kerül, mert leveszik a mellről. Nincs tovább anyatej, helyette készül neki a mocskos, rossz összetételű táplálék. Nem véletlen, hogy ezeken a területeken a csecsemőhalandóságot önmagában nem számoljuk, hanem az „ötéves kor alatti halálozás” az index. Ha valaki öt évet megél, annak már jobb kilátásai vannak.

– Professzor úr pár éve felhívást intézett a magyar lakossághoz az UNICEF szervezésében, hogy támogassák pénzzel a harmadik világban a tetanuszoltást. Elképesztőek ugyanis az ottani viszonyok; mint korábban nyilatkozta, az afrikai maszájoknál például a bába „fertőtlenítő kézmosásra” marhavizeletet használ, és az újszülött köldökcsonkját marhavérrel és trágyával kenik be. Szomorú, hogy egyéni adakozásból kell összegyűjteni a pénzt. Amikor a fejlett világ támogatást nyújt, akkor ezt főképp humánum okán teszi, vagy abbéli praktikus félelme miatt, hogy ezek az elmaradott területek járványgócként veszélyeztetik őket?

– Jelen van az emberbaráti szándék is. A Rotary Club gazdag tagjai igazán nemes és sokoldalú tevékenységet fejtenek ki. Bill Gates és mások szintén hatalmas összegekkel támogatják a trópusi lakosságot sújtó betegségek elleni küzdelmet. Levonják az adóalapból, nem vitás, de attól még nagyon nagy jót tesznek.

– Az élő poliovírust tartalmazó Sabin-cseppet nálunk már nem szabad adni, másutt igen?

– Kell adni! A fertőzött területeken a Salk-vakcinával nem lehet a poliót felszámolni, és anyagilag sem lehetne bírni.

– Magyarországon az 1957-es és 59-es járvány után sok elkeseredett szülő azt gondolta, hogy a tömeges tragédiát maga a Sabin-csepp okozta – ezt a tévhitet személyesen tapasztaltam gyerekkoromban. Igaz lehet, hogy a csepp akkor még tényleg „kipróbálási” stádiumban volt?

Az említett járványok idején a Sabin-csepp még nem volt alkalmazásban, de a kísérletek már folytak. Korábban is ismert volt, hogy a poliovírusok megbetegítőképessége különböző. Sabin felfedezte, hogy a bénulást okozó, neurotrop víruspopuláció nem szaporodik bizonyos hőmérséklet alatt, míg a veszélytelen egyedek igen. Ez lehetővé tette a veszélyes és az ártalmatlan vírusok szétválasztását, és az utóbbiak oltóanyagként való alkalmazását. Az új oltóanyag birtokában Sabin elkezdte keresni, hol próbálhatnák ki az így előállított vakcinát. Egyik országban sem merték vállalni a kockázatot, hogy élő vakcinát engedjenek be. Végül elment Moszkvába Csumakovhoz, a vírusbetegségek intézetének igazgatójához, aki megszállott tudós volt, korábban maga is átesett egy fertőzésen, és a fél oldala megbénult. Õ végül elintézte, hogy Észtországban megtörténjen a vakcinálás tömeges, területi kipróbálása. A totális diktatúra kellett hozzá! A kockázatos próba sikerrel járt, az oltás védőhatása és ártalmatlansága egyaránt fényesen beigazolódott!

– Ez azt jelentené, hogy politikai eszközöket bevetve, az etikai szempontokat félretéve születhetnek pozitív eredmények az emberiség számára?

A Sabin-vakcinát például soha nem lehetett volna vizsgálni ilyen eszközök nélkül. Most a rotavírus a példa: a csecsemőkori halálozás leggyakoribb oka az elmaradott világban. Az amerikaiak kidolgoztak ellene egy nagyon jó, szájon át adható oltóanyagot. Csakhogy körülbelül százezer oltott közül ötnél bélcsavarodást észleltek, és ennek az oltással való összefüggését nem lehetett kizárni. Emiatt az oltásokat felfüggesztették. Ezt a döntést a trópusi területek gyermekgyógyászai támadták, mondván, hogy a néhány gyereknél előforduló, műtéttel gyógyítható invagináció miatt több millió gyerek marad védtelen a magas halálozású rotavírus-betegséggel szemben. Sok mindent át kell gondolni, ha etikáról beszélünk.

Tanítványok körében, 1962-ben

– Egy 2005. novemberi rendeletben a magyar állam a gyártóra hárította a felelősséget a kártérítés ügyében. Professzor úr tiltakozott ez ellen.

Azóta már kivették ezt a szakaszt a törvényből. A felelősséget annak kell vállalnia, aki elrendeli az oltási kötelezettséget, azaz az államnak. Éles kérdés volt ez, amikor 1993-ig, a poliooltás alapvető megváltoztatásáig, minden évben előfordult egy vagy két, oltás okozta bénulás. 1993-tól azonban az első oltás Salk-vakcinával történt, ezzel megszűnt az oltási poliomyelitis.

– Az ilyen szerencsétlen következményekből fakad az oltásokkal szembeni bizalmatlanság, néha már-már oltásellenes közhangulat, amely nálunk is tapasztalható. A megváltozott szociális, higiéniai és egyéb, pozitívan ható viszonyokat hangoztatva többféle érvet hoznak fel az oltásokkal szemben, például azt, hogy a tudományos kongresszusokat a gyártók szponzorálják, ezért a hivatalostól eltérő adatok el sem hangozhatnak, a szövődményeket pedig eltitkolják, hiszen nincs korszerű monitoringrendszer.

– Jó, ha az emberek kellő tudatossággal viszonyulnak az őket érintő kérdésekhez, de nem szabad kiönteni a fürdővízzel a gyereket is. Minden országnak megvannak a hivatalos, államilag felállított ellenőrző szervei, ahová kötelező jelenteni a mellékhatásokat, szövődményeket, és ez meg is történik. Előírt vizsgálatok sora előzi meg a döntéseket, és nincs olyan felelős szakmai testület, amely veszélynek tenné ki a lakosságot. Egyébként nem csak az állam ellenőriz, magának az oltóanyag-termelő gyárnak is alapvető érdeke, hogy a készítményéről objektív adatai legyenek. Ha kiderülne később, hogy csalt, neki vége lenne, a bélyeget többé nem tudná lemosni magáról. Aki sokat olt, az tudja, hogy az oltási szövődmények száma elenyésző. És hány százezer gyermek megmentése van a másik oldalon? Most a kanyaróoltást támadják. Elterjedt, és sajnos ebben az orvosok is hibásak, hogy a kanyaró ártalmatlan gyermekbetegség. Nem igaz! Súlyos betegség, csak jó ideig megbújt a még nagyobb halálozással járó diftéria, skarlát és agyhártyagyulladás mögött. Bizony, kanyaróban is meg lehet halni!

– Mennyire megalapozottak azok a vélemények, amelyek ok-okozati összefüggésbe hozzák a védőoltásokat az autizmussal, hiperaktivitással, allergiával, bölcsőhalállal, neurológiai zavarokkal, posztvakcinációs szindrómával? Van ezekre tudományos bizonyíték?

– Ha az orvostudomány olyan betegséggel találkozik, amelynek nem ismeri pontosan az eredetét, márpedig sok ilyen van, azonnal a védőoltásokkal való összefüggést keresik. Az ellenzők, civilek vagy orvosok, a régi, megcáfolt elméleteket is hangoztatják nézetük alátámasztására. Például a bölcsőhalált a DiPerTe-vel hozták kapcsolatba, majd kiderült, csak annyiban függnek össze, hogy a bölcsőhalál is egyéves kor alatt fordul elő, és a DiPerTe-t is egyéves kor előtt adják. Semmilyen ok-okozati kapcsolat nem volt kimutatható, és ez ma már nem is téma. Az allergiára is van épp elég, más nyomós ok, mint a védőoltások. Az autizmus okairól még mindig keveset tudunk. A kanyaróoltással való összefüggéshez nagyon erőltetett teóriával jutott el egy kutatócsoport, vissza is vonták a következtetésüket. Ennek ellenére nagy volt a visszhang, és azóta is sokan foglalkoznak vele. Dániában, ahol hosszú ideig nem volt kanyaróoltás, megnézték, hogy a kanyaró ellen oltottak és nem oltottak között milyen arányban fordult elő autizmus: az arány teljesen azonosnak bizonyult. Magyarországon az MMR-t a 80-as évek óta adjuk, de semmiféle változás nem tapasztalható az autizmust illetően.

– A mumpsz- és a rubeolaoltás ellen azzal érvelnek, hogy nem az oltottakat védi a veszély nélkül átvészelhető betegségek ellen, hanem a környezetükben élő felnőtt férfiakat a nemzőképtelenségtől, illetve a várandós anyák magzatait a fejlődési rendellenességektől, és ez nem etikus. Igaz-e, hogy az egyéni védettség épp addigra szűnik meg, amikor az utódnemzés aktuálissá válik, és így az oltás magának az egyénnek nem jelent előnyt?

Nem cseng le a hatás, mert az emlékeztető oltás épp serdülőkorban esedékes, és a védelem magára az oltottra irányul. Amíg nem volt rubeola elleni védőoltás, az ügyes gyermekorvosok úgynevezett rubeolapartikat szerveztek: ahol rubeolás gyermek volt, oda összehívták az ismerős lányokat. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy gyerekkorban történjen meg a fertőződés, amikor abszolút veszélytelen, és ne reprodukciós korban. Joggal lehet félni a vaksággal, süketséggel és szellemi visszamaradottsággal járó veleszületett rubeola szindrómától: az Egyesült Államokban az 1960-as években több mint húszezer megbetegedés történt, több ezer abortuszt végeztettek el, és több ezer sérült gyermek született. Ha meg lehet előzni ilyen szörnyűséget, akkor meg is kell előzni! Az egyik megrázó élményem volt, amikor egy orvoskolléga kisfia a kezeim között halt meg diftériában. És a doktor magába roskadva elmondta, hogy nem oltatták be, mert sajnálták, hogy szúrást kap és utána lázas lesz. Számtalan ilyen tragédiát láttam; az 50-es években, amikor én fiatal orvos voltam, még volt diftéria Magyarországon.

– Ha már a fiatalkorát említette, kérem, meséljen róla!

– Székesfehérváron éltünk, ott születtem, ott jártam középiskolába is. Egyedüli gyerek voltam. Nem éltünk különösebben jól, édesapám a MÁV-nál dolgozott a járműjavítóban. Én gyengén tanuló gyerekeket korrepetáltam, ezzel segítettem a taníttatásomat. Édesanyám kertészkedett, a szomszédoknak varrogatott. Nem volt különösebben eseménydús a gyerekkorom.

– Azért volt közben egy háború…

– Bizony, több osztálytársam elesett. Szálasiék 1944 őszén hoztak egy rendeletet, amelyben 16 éves kortól szabták meg a hadkötelezettséget. Ebbe én is belekerültem. Édesapám, aki a református egyháznál tevékenykedett mint presbiter, egy főorvos presbiter társával elintézte, hogy ne kelljen bevonulnom. Felvettek egy fehérvári hadikórház laboratóriumába. Ott megtanultam az alapműveleteket, 16-17 évesen. Lehet, hogy ez volt az indítás. 1946-ban érettségiztem. A harmadéves szigorlatok során Faragó professzor arra érdemesített, hogy az intézetébe kerüljek, így fiatalon mikrobiológus lettem. A szerencsétlen Faragó professzor! Tragikus történet… A pertussisos csecsemők szörnyű állapotának enyhítésére úgynevezett hiperimmun savót állított elő. 1950-ben a mikrobiológiai intézetekben még elég primitív körülmények voltak. Sajnos, egy széria tetanusszal fertőződött, és tizenöt csecsemő meghalt az oltóanyagtól! Faragót az ÁVH azonnal letartóztatta, és per indult ellene. Valaki, talán egy jóakarója, bejuttatott hozzá egy eszközt, amivel öngyilkos lett… Nos, hát a mai idősek, néhai Nyerges Gábor, felesége Gáspár Györgyi, Szeri Ilona, Sinkovics József, néhai Kiszel János, Kassai Péter és még sokan mások, mind Faragó köpönyegéből bújtunk elő.

Öt év után fordulat jött, mert Csapó József, kitűnő gyermekgyógyász professzor elhívott a kémcsövek mellől, nézzem meg ugyanazt a problémát a betegek oldaláról is. Amikor Csapó professzor nyugdíjba ment, engem neveztek ki utódjául, persze addigra már kandidátus voltam, több szakvizsgát tettem. Gyermekgyógyász és fertőző szakorvos vagyok, Antwerpenben megszereztem a nemzetközi trópusi betegségek szakértője képesítést. Később címzetes egyetemi tanár lettem a Semmelweis Egyetemen, majd az Orvostovábbképző Egyetem fertőző és trópusi betegségek tanszékét vezettem tíz éven át. Az oktatást mindig fontosnak tartottam és szívesen végeztem.

– A László Kórház volt az első és egyetlen klinikusi munkahelye. A kórház történetéről hátborzongató leírást olvastam Nyerges Gábor professzor tollából: végeláthatatlan ágysorok a nyolcvan-száz fős hodályokban, egymás mellett a diftéria, a hastífusz, a dizentéria. Aki túlélte volna a betegségét, a hat hét kötelező ápolási idő alatt az is belehalt a keresztfertőzésekbe. A nővéreket a cselédközvetítőből toborozták a járványok alkalmával, a látogatók csuklyás klepetusban jártak, mint pestis idején, és a boncmester a csecsemőhalottakat minden reggel kosárban vitte el. Mintha a középkor kísértett volna. Emberfeletti feladat volt a kezdetekkor öt orvosnak, ilyen körülmények között ellátni azt a rengeteg beteget.

Kalocsai Kálmán, a végtelen humánumáról ismert professzor, aki még 1920-ban kezdett a László Kórházban, mesélte, hogy reggel hétkor elkezdett vizitelni és este nyolckor „rezignáltan abbahagyta”. Amikor én 1954-ben a mikrobiológiáról a gyermekosztályra kerültem, már merőben más helyzet fogadott; előtte jött ugyanis egy nagyszerű igazgató, Ferencz Pál, aki azzal a feltétellel vette át a kinevezését – amiért nem tülekedtek –, ha a kórházat az ő tervei szerint modernizálják. Hét ápolási egységben 112 korszerű légzsilipelt kórtermet alakítottak ki. Európában egyedülálló, 150 lélegeztetőgéppel felszerelt respirációs centrumot hoztak létre. Szomorú emlékeim fűződnek ide: egy alkalommal felhívott a Heim Pál Kórház igazgatója, hogy az egyik röntgenes orvosnő nagyon rosszul van, nézzem meg. Mire beértek, kifejlett poliomyelitises tünetei voltak. Évfolyamtársam volt a kolléganő, egy barátom felesége. Még két évet élt a vastüdőben. Ez idő alatt szerkesztettek neki egy könyvtartót üvegből és így olvashatott. Gyermekgyógyászatot tanult, mert még szakvizsgázni szeretett volna. Nehéz volt elviselni a sok szörnyűséget. Heroikus korszak volt!

– Közben saját családja lett.

– A feleségem laboratóriumi asszisztens volt, minden családi terhet levett rólam. Két fiunk közül a nagyobbik a László Kórház neurológiáján osztályvezető főorvos, szintén négy szakvizsgája van. A kisebbik geológus, a Magyar Állami Földtani Intézet tudományos igazgatóhelyettese, rövidesen védi az akadémiai nagydoktoriját.

– Azt hallottam önről, hogy egy kongresszus szünetében kiment a vasútállomásra és felkéredzkedett a mozdonyvezető mellé. Igaz a történet?

– Igen, igaz! Imádtam mindig a mozdonyokat, az egész gyerekkorom a vasút körül zajlott. Vezetni is megtanultam édesapámtól. Édesanyám szülei is vasutasok voltak, ami a középosztály számára biztos egzisztenciát jelentett. Ez a rajongás most is megvan. Nemrég volt a kórházi búcsúztatásom, nagyon szép, emlékezetes délutánt rendeztek a volt munkatársaim, negyvenen jöttek össze régi nővérek, orvosok. Megszervezték, hogy néhányan elmenjünk együtt Hollókőre, mégpedig nosztalgiavonattal. Óriási volt!

– A nyugdíjtól mostanáig szaktanácsadóként dolgozott.

– Ezt hagytam abba ez év elején. De továbbra is a László Kórház a „munkahelyem”, tagja vagyok a Nemzeti Poliomyelitis Eradikációs Bizottságnak. Az én feladatom elsősorban klinikai, tudniillik egyike vagyok Magyarországon azoknak, akik még természetes poliomyelitist kezeltek. Mint ahogy egyetlen vagyok, aki himlőt látott!

Negyven év a László Kórházban! Van utánpótlás is, ugye?

– Hogyne! Szívesen és büszkén sorolom tanítványaim, illetve utódaim sorába többek között Jelenik Zsuzsannát, Kertész Adriennét, Mészner Zsófiát, Lakos Andrást, Rapi Katalint, Tímár Lászlót és Treton Andrást. Mindnyájan kitűnő munkatársaim voltak!

– Sok mindent átélt. A megrázó tapasztalatok között bizonyára volt felemelő, örömteli élmény is…

– Az egész életem! Szívesen végigcsinálnám még egyszer.

ÉLETRAJZ

Budai József 1928-ban született Székesfehérváron. Érettségi vizsga után 1946-ban kezdte meg tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán, 1952-ben „summa cum laude” minősítéssel végzett.
1949-ben Faragó Ferenc professzor meghívására az egyetem Bakteriológiai és Immunitástani Intézetébe került, ahol előbb demonstrátor, majd tanársegéd volt. 1954-ben a Szent László Kórház I. Számú Gyermekosztályára ment át. Itt másodorvosként négy szakképesítést szerzett: a laboratóriumi vizsgálatok, a csecsemő- és gyermekgyógyászat, a fertőző betegségek és a trópusi betegségek szakorvosa. 1967-ben, Antwerpenben, a „Prins Leopold” Institute of Tropicale Medicine 11 hónapos posztgraduális kurzusán „Diploma of International Public Health” (DIPH) oklevelet szerzett, „with distinction” minősítéssel. 1970-ben lett az orvostudomány kandidátusa.
1970-ben osztályvezető főorvosnak nevezték ki, ezt a munkakört 1994-ig, nyugdíjazásáig töltötte be. Időközben 15 éven át a László Kórház szakmai főigazgató-helyettese, négy éven át pedig megbízott főigazgatója is volt. Egyetemi oktatói munkája elismeréséül 1980-ban címzetes egyetemi tanári, 1987-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. Utóbbi minőségében 1995-ig a Haynal Imre Orvostovábbképző Egyetem Fertőző és Trópusi betegségek Tanszék vezető professzora volt.

Szakmai szervezési tevékenység

A Magyar Infektológiai Társaság tagja, 15 éven át főtitkára.
Az Infektológiai Kollégium tagja, 20 éven át titkára, majd elnöke.
Az MTA és az Egészségügyi Minisztérium Járványügyi és Oltóanyag Bizottságának, az MTA Köztestületi Bizottságának tagja.
Részt vesz a WHO szervezésében működő National Committee for the Certification of Eradication of Poliomyelitis bizottság munkájában.
Tudományos közleményei száma 100 feletti, számos könyvfejezetet írt.
A Budai–Nyerges Védőoltások című könyv öt kiadásban jelent meg.
A vezetése alatt álló osztályon két munkatársa szerzett kandidátusi fokozatot.
Kitüntetések: Markusovszky-díj (1971, 1999); Munka Érdemrend ezüst fokozata (1982); Schöpf-Merei-díj (1999); WHO Elismerő Oklevél a poliomyelitis eradikációja érdekében végzett munkáért (2002); a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2004).

dr. Németh Éva