LAM 2006;16(4):387-9.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Az igazi Salieri

Malina János

 

Antonio Salieri a XVIII. és a korai XIX. század zenetörténetének megkerülhetetlen figurája, elsősorban az operakompozíció terén. Nevét azonban csak a zenetörténészek és a szenvedélyes operarajongók tartanák számon, ha „hírbe nem hozzák„ Mozart megmérgezésével. Az alábbiakban – a Mozart-évforduló táján – arra teszünk kísérletet, hogy felvillantsuk valódi alakját, és Mozarttal való valódi, nem felhőtlen, de nem is ördögi: egyszerűen emberi kapcsolatát.

Mindenekelőtt, ha sommásan is, de kategorikusan mentsük fel őt az alól a képtelen vád alól, amely szinte lemoshatatlanul a nevéhez tapadt. Mint köztudott, a pletyka már Salieri életében bejárta Bécset, amelyhez halála, 1825 után az a további hír csatlakozott, hogy Salieri halálos ágyán be is vallotta volna a lelkét terhelő gaztettet. A helyi pletyka azonban már öt évvel Salieri halála után, 1830-ban világirodalommá szublimálódott Puskin jóvoltából, aki „Mozart és Salieri„ címmel egyfelvonásost írt a történetből. (Ebből komponált Rimszkij-Korszakov később operát, s ez lett az alapja Peter Shaffer „Amadeus„ című darabjának, illetve az abból készült Forman-filmnek.) A darab persze inkább kétfajta művésztípus különbségeit kutató könyvdráma, mintsem történelmi krimi; hogy a gyorsan ölő méreg nyílt színen kerül Mozart poharába – Mozart hosszas betegeskedésének ismeretében –, teljesen naiv és irreális jelenet. Ennél a bécsi pletyka is körültekintőbb – tudniillik abszolút híján van mindenfajta konkrétumnak.

Salieri szülőháza

Salieri szülőháza

Figyelemre méltó azonban, hogy míg a mérgezés teóriája már a Mozart halálát követő hetekben felbukkant – a berlini Musikalisches Wochenblatt például azt írta, hogy „mivel teste a halált követően felpuffadt, még arra is gondolnak, hogy megmérgezték„ –, Salieri neve csak évekkel később jelenik meg először, mintegy eljátszva egy meglévő, de korábban még ki nem osztott szerepet. Ami azonban a lényeg: nemhogy bizonyítékról nem hallott soha senki, de arról sincs tudomásunk, hogy valaha valaki egyáltalán állította volna, hogy Salieri ilyen és ilyen motívumtól hajtva, ilyen és ilyen módon hajtotta volna végre a tettét. (Azért az ilyesmit nem olyan könnyű a gyakorlatban kivitelezni.) Hasonlóképpen mindenki tudta, hogy Salieri a halálos ágyán bevallotta a dolgot, de soha senki nem mondta azt, hogy ezt tulajdonképpen kicsoda (az orvos, egy látogató, egy családtag?) hallotta volna. Mindez pedig ténynek nagyon kevés, gyakorlatilag semmi.

Melyek tehát a tények? Tény az, hogy Salieri 1750-ben született az észak-olaszországi Legnagóban, s hogy szüleit elveszítve, még kamaszként Velencébe, majd hamarosan Bécsbe került. Minden bizonnyal barátságos, jó humorú, az emberekben bizalmat keltő típus lehetett; erre utal, hogy pályája során mindig könnyen talált készséges pártfogókra. Először, még szinte gyermekként, a Velencébe látogató Florian Leopold Gassmann, a barokk és a bécsi klasszika közötti átmenet Bécsben működő fontos képviselője vette pártfogásába, olyan intenzíven, hogy évekig megosztotta vele a lakását, taníttatta, szinte fogadott gyermekének tekintette. Mikor a betegeskedő Gassmann 1774-ben meghalt, József trónörökös – a későbbi II. József – jótevőjének udvari kamarakomponistai állását is ráruházta. Mi több, ezt követően hamarosan az olasz udvari opera igazgatásával is megbízta. Ezzel huszonéves korában már fontos pozíciót töltött be Bécs zenei életében. József – akinek zenei összejöveteleire már egészen fiatalon hivatalos volt – azután uralkodásának éveiben is igen nagyra becsülte, s 1788-ban az udvari karmesteri rangot is elnyerte tőle. Közben pedig még egy pártfogója akadt – talán mind közül a legfontosabb: Christoph Willibald Gluck. Gluck is fiatalon felfigyelt rá, s úgy vélte: tragikus operáival Salieri bebizonyította, hogy képes a glucki reform zenedráma eredményeit kamatoztatni, s a megújult, drámailag megerősödő operaműfajt német területen meggyökereztetni. Ezért ő is pártfogásába vette, az olasz és az osztrák zeneélet után már Gluck és Bécs, Párizs és Bécs között is hídszerepet betölteni.

Hogy az emberekkel jól tudott érintkezni, arra karrierjén, sikerein túl az is utal, hogy tanítványa, a Beethoven és Schubert köréből ismert Anselm Hüttenbrenner szerint ő volt „a legnagyobb zenei diplomata„; hogy született tanáregyéniség volt, aki – különösen életének utolsó évtizedeiben – nagy energiával tanított (főleg énekeseket és zeneszerzőket, utóbbiakat elsősorban olasz szövegek megzenésítésére). Mintha csak tovább akarta volna adni a következő nemzedékeknek – többek között Beethovennek, Hummelnek és Schubertnek – azt a sok segítséget, amelyet mentoraitól fiatalon kapott. Végül különösen jellemző a könnyen kommunikáló, kedélyes zeneszerzőre, hogy emlékiratai, amelyek a halála után nem sokkal megjelent első (és a XX. század végéig egyetlen) életrajzának alapjául szolgáltak, az életrajz szerzőjének, Ignaz Franz von Moselnak jelentős csalódást okoztak: életútjának számos alapvető adatát, eseményét nem is említi bennük, csak adomák hosszú sorát tartalmazza, humoros események komótos előadását, amelyek az általa ismert emberekkel történtek meg. Szociábilis lényének további fontos bizonyítéka, hogy az 1810-es években a zenészek özvegyeit és gyermekeit támogató Tonkünstler-Societät elnökeként is tevékenykedett. (Még egyetlen utalással visszatérve kiinduló témánkhoz: mindez azért nem utal bűnöző jellemre, gyilkos indulatokra.)

A fiatal Salierinek még egy fontos szakmai kapcsolata, inspiráló hatású idősebb mestere élt Bécsben, mégpedig lakásának közvetlen közelében: Pietro Metastasio, a század meghatározó, emblematikus operalibrettistája. Metastasio egy alapvetően barokk operatípusnak, a Gluckénál lényegesen konvencionálisabb és stilizáltabb opera seriának volt művelője igen magas, hamar viszonyítási alapként szolgáló színvonalon. Tulajdonképpen rendkívül izgalmas, hogy az eltűnőben levő barokk opera és az opera seriát „forradalmilag megdöntő„, drámai opera egy-egy vezéralakja, Metastasio és Gluck is egyaránt közel állt hozzá. Salieri született közvetítő, igazi alkalmazkodó volt – az operastílus terén is vérbeli diplomata. Pályáját természetesen olasz – eleinte komikus, később komoly – operákkal kezdte húszéves korában. 1771-es első – és sikert arató – komoly operáját, az Armidát József trónörökös személyesen küldte el fivérének, Lipótnak, Toscana nagyhercegének Firenzébe. (Más esetekben másik két testvérénél: Ferdinándnál, Lombardia kormányzójánál és Mária Antóniánál is közbenjárt az érdekében. Az olasz kapcsolatok igen hasznosnak bizonyultak később, 1776-tól, amikor József az udvari színházi életben háttérbe szorította az olasz operát a prózai színház javára, ekkor ugyanis Salieri milánói, velencei és római színházak számára komponálhatott öt operát.) Miközben Salieri a komikus operák komponálásával sem hagyott fel teljesen – e műfajban legnagyobb sikerét az 1779-ben Velence számára írt „La scuola de’ gelosi„-val aratta –, József megrendelésére egy újabb műfajjal, a német Singspiellel is megpróbálkozott. József azt a gondolatot dédelgette magában, hogy az olasz operát teljes egészében ezzel a műfajjal helyettesíti az udvarban, ám ez az elképzelés életképtelennek bizonyult. Mindenesetre 1781-ben elkészült, sőt, kifejezett sikernek bizonyult Salieri „Der Rauchfangkehrer„-e – Mozart „Szöktetése„ azonban nemsokára háttérbe szorította.

Antonio Salieri

Antonio Salieri

Újabb jelentős megrendelést és újabb operatípust hozott az 1782-es esztendő. Gluck egészségi okokból nem tudott eleget tenni a párizsi opera felkérésének, és maga helyett Salierit ajánlotta, aki II. József ajánlólevelével meg is jelent Párizsban. Ennek az alkalomnak köszönhető első francia operája, a „Les Danaïdes„. Ennek sikere még két további párizsi megrendelést hozott – ezekben az években a zeneszerző földrajzilag Párizs és Bécs, zeneileg a tragédie lyrique és az opera buffa között ingázott.

Bécsben azonban fontos változásokra került sor ezekben az években. Ezek közül a legfontosabb, hogy II. József ismét az olasz opera felé fordult, s hogy Salierin kívül elkezdett operákat rendelni Mozarttól, Paisiellótól és a néhány évig Bécsben tartózkodó Martín y Solertól. Udvari librettistaként pedig alkalmazta Lorenzo Da Pontét, aki volt, hogy egy időben három zeneszerző számára is dolgozott. A versenyhelyzet minden bizonnyal inspirálta Salierit, és megóvta az elkényelmesedéstől. Első Da Ponte operája a nagy sikerű „Il ricco d’un giorno„ volt; közös munkájuk során alaposan beavatkozott a még gyakorlatlan librettista munkájába, rengeteg változtatást követelve. Ezzel bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy Da Ponte „felnőjön„ a későbbi Mozart-operák követelményeihez.

Salieri 1786-ban és 1787-ben két további operát komponált párizsi megrendelésre: a „Les Horaces„-t és a „Tarare„-t. Utóbbi egész pályafutásának legsikerültebb és egyben legösszetettebb, legsokrétűbb operája, egzotikumból és komédiázásból, politikai célzásokból és szerelmi történetből összeszőtt darab. Legsikeresebb bécsi operája pedig ennek olasz változata, az „Axur, re d’Ormus„, amely azért zeneileg számos változtatást, új elemet is tartalmaz.

A 80-as évek az az időszak, amikor Mozart és Salieri is Bécsben élt. Ez Salieri számára csak a Bécsben több mint fél évszázad egyik évtizede, majdnem azt mondhatjuk: epizódja volt, míg Mozart pályájának csaknem a fele. Persze ez az évtized Salieri pályájának is a csúcspontja volt: ekkor érte el legnagyobb bécsi és párizsi sikereit, ekkor dolgozott Da Pontéval, ekkor inspirálta Mozart közelsége – és ekkor, 1788-ban nevezte ki őt udvari karnagynak II. József. Akinek a halála után már sok minden rosszabbul alakult.

Mozart említett közelsége mindazonáltal nem jelentett szoros ismeretséget, közvetlen együttműködést vagy éppen konfliktushelyzetet. Mint említettem, az első Salieri-féle Singspiel hírét elhomályosította a „Szöktetés a szerájból„ sikere. A „Figaro házassága„ bemutatójánál viszont mintha valamilyen „törlesztésre„ került volna sor. Erről csak Leopold Mozart egy szűkszavú, titokzatoskodó leveléből értesülünk. Vajon komolyan vehetjük ezt a gyér információt? Vagy tudjuk be Leopold Mozart állandó fontoskodásának és paranoiájának? Kevéssel a Figaro-premier előtt ezt írja idősebb Mozart a lányának: „Salieri egész sleppjével együtt ismét mindent megtesz azért, hogy minden követ megmozgasson [ellenünk]. Herr és Madame Dussek már elmondták nekem, hogy a testvéred ellen azért áskálódnak annyian, mert különleges tehetsége és ügyessége révén oly nagy megbecsülésnek örvend.„ Ez minden, amit tudunk, és ebből jóformán semmi sem derül ki, hacsak nem vesszük komolyan az „ismét„ szócskát, amely azt sugallja, hogy Salieriék egyszer már sikerrel keresztbe tettek volna Mozartnak. De azért inkább tűnik ez az egész méltatlankodás egy elfogult öregember érthető, de komolyan nem vehető aggodalmának.

Pár évvel ez után az eset után Salieri valóban okozott némi kellemetlenséget Mozartnak: a „Don Giovanni„ ottani bemutatóját előkészítendő, Mozarttal Prágában tartózkodó Da Pontét, mint az olasz opera vezetője, hazarendelte Bécsbe; a premieren a szövegíró így nem is tudott részt venni. Eközben viszont Salieri elégtételt is érezhetett – már ha az különösebben fontos volt számára – amiatt, hogy az „Axur„ bécsi sikere még a Don Giovanniét is felülmúlta. A kevés adat tehát, amely Mozart és Salieri viszályáról hitelesnek tekinthető, semmiképpen sem érzékeltetnek elkeseredett harcot a két zeneszerző között, sőt, az az igazság, hogy Salieri helyzete az udvarnál igen jó volt, stabil és befolyásos pozíciói, párizsi és bécsi sikerei révén mindennek érezhette magát, csak sikertelen embernek nem.

II. József halála után azonban egyszerre vége lett sok mindennek. II. Lipót korántsem volt olyan elkötelezett támogatója, mint II. József. Udvari karmesteri pozícióját megtarthatta, de az opera körül végzett munkáját tanítványa, Joseph Weigl vette át. Ezzel szemben lehetőséget kapott évi egy olasz opera megírására. Csakhogy a párizsi piac a forradalom miatt szünetelt; Da Ponte dramaturgiai zsenije és a Mozart jelentette kihívás megszűnt számára. A legalapvetőbb probléma azonban az volt, hogy hivatását, a korabeli olasz opera és a Gluck-reform Bécsbe „plántálását„ megvalósította, ám további újításra nem volt képes, még saját életében túlhaladottá vált. 1802 után nem írt több operát, és energiáját elsősorban a tanításban, egyházzenei és hangszeres művek komponálásában vezette le. A Mozart-gyilkosság vádja, amelyet élete utolsó két évtizedében folyamatosan hallania kellett, magányossá tette, és bizonyára idegileg is felőrölte. A kortársak tanúsága szerint 1823-tól „testben és lélekben súlyos beteg„ volt; a betegség természetét közelebbről nem ismerjük. Utolsó heteit, szellemileg immár zavartan, kórházban töltötte. 1825. május 7-én halt meg, 75 évesen, egy izgalmas, színes, tevékeny és tragikus élet végén.

Malina János


Levelezési cím: Malina János, 2094 Nagykovácsi, Tinódi u. 18.