LAM 2006;16(4):380-1.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

Pillanatkép – egy életre…

 

A Rottenbiller utcában nőttem fel, közel a Lövölde térhez. Egy alkalommal édesapámmal a Fasorban sétáltunk, s hazafelé menet egy gyors léptekkel siető, művészre valló hajviseletű, szakállas férfi alakjára figyeltem fel.

– Nézd csak, ott megy Kodály Zoltán! – bökte meg karomat édesapám.

Jellegzetes, kicsit oldalra fordított fejtartása, szikár alakja és szokatlan hajviselete ettől fogva emlékezetes maradt számomra. Másodszor egy téli kirándulás alkalmával Galyatetőn láttam Kodály Zoltánt sílécen, néhány méter távolságból.

Családunkban a zene szeretete mindennapos élményekből táplálkozott: belgyógyász édesapám orvosi tanulmányaival párhuzamosan elvégezte a Zeneakadémiát is, csellóművész lett, naponta gyakorolt, kéthetente vasárnap délután pedig orvosi vonósnégyesével jött össze. Szüleim tisztelték Kodályt, a zeneszerzőt, és művei gyakran elhangzottak otthonunkban. Már kisgyermekként kezdtem zongorázni magam is, majd hegedülni tanultam. A szolfézsórákon rendszeresen énekeltük Kodály Zoltán gyermekeknek szánt dallamait, ritmusgyakorlatait. A szülői ház hatását kiváló énektanáraim, id. Antal Imre, Borsody László és szolfézstanárom, Dobszay László erősítették.

Harmadikos gimnazista diák voltam 1961-ben, amikor a tavaszi szünidő egyik délelőttjén osztálytársammal a Körönd felé sétáltunk. Élveztük a ragyogó napsütést, a tavaszi levegő illatát. Mint az elmúlt hónapokban mindig, magammal vittem tükörreflexes Weltaflex fényképezőgépemet. Szenvedélyes fotósként lestem minden alkalmat, amelyet lencsevégre kaphatok. Így volt ez a nevezetes délelőttön is… Ahogy a Körönd és Andrássy út sarkára értünk, észrevettem, hogy a mellettünk lévő nagy bérház kapuján lassú léptekkel jön kifelé Kodály Zoltán. Sötét kalapja alól hátul és oldalt tűnt elő a számomra kezdettől fogva emlékezetes dús, csaknem válláig érő őszes haj, ballonkabátját panyókára vetve viselte. A ház kapuján kilépve arcát a Nap felé emelte, szemeit behunyta, láthatóan ő is élvezte a friss tavasz hangulatát és a fényes napsugarakat. Lassan, méltóságteljesen lépkedett felénk.

Meglepett a váratlan látvány, a Mester ilyen közeli jelenléte. Hirtelen elé álltam, határozottan köszöntöttem és bemutatkoztam. Megkérdeztem, megengedi-e, hogy lefényképezzem. Meglepődve rám nézett, majd pár másodperces szünet után megkérdezte:

– Tudsz szolmizálni?

Azonnal válaszoltam: Igen. Kodály Zoltán ekkor zakója belső zsebéből előhúzott egy kis darab papírt és elővette golyóstollát, a papírra betűkkel egymás mellé két sor szolmizációs jelet írt fel. Átnyújtotta, és kérdően emelte rám tekintetét.

Megilletődve, az utcai forgalommal és a váratlan helyzettel egyáltalán nem törődve, elénekeltem a leírt dallamot. A Mester bólintott és csak ennyit szólt:

– Mondd, hova álljak!

Izgatottan tájékozódtam, merről is süt a Nap. Megkértem Kodály Zoltánt, hogy kissé lépjen jobbra, és forduljon felém. Mindössze egyetlen beállítást, egyetlen felvételt exponáltam. Megköszöntem a kedvességét és megkérdeztem, elhozhatom-e majd a képet, ha sikerül. Biztatóan bólintott és elköszönt.

Kíváncsi voltam a felvételre, igyekeztem hamar befejezni a maradék filmtekercset. A nagyításokat magam készítettem el. Elmondhatatlanul örültem: sikerült a kép! Úgy éreztem, és ez a véleményem ma is, hogy a véletlenül elkapott pillanatkép maradandóan örökíti meg Kodály Zoltán egyenes, tántoríthatatlan egyéniségét, szigorát, kalapjával és félvállra vetett tavaszi kabátjával pedig a népi gyökerekhez vonzódó magyarságát.

A fényképezés után, mintegy 10 nap múlva az egyik délután elvittem a felvételt a Körönd sarkán lévő házba. A kapualjban keresgéltem a lakók névjegyzéktábláján, vajon hol találom meg Kodály Zoltán nevét. Becsöngettem a jelzett földszinti lakásba. Idősebb házvezetőnő nyitott ajtót. Elmondtam, miért jöttem. A félig sötét előszobában kellett várakoznom, amíg kijött Kodály Zoltán. Ma is emlékszem, hogy kötött mellényt viselt, és kedvesen mosolygott, amikor meglátta a képet. Behívott a nappaliba, leültetett a szoba közepén lévő asztalhoz, figyelmesen kézbe vette fényképfelvételemet és ennyit szólt:

– Jól sikerült.

Csak később értettem meg, milyen komoly dicséret volt ez, hiszen a legzajosabb közönségsikernek örvendő zenei produkciókat a Zeneakadémia emeleti díszpáholyából legnagyobb elismeréseként általában két tapssal jutalmazta…

Átvette a részére hozott fényképet, kérésemre a másik két példányt dedikálta. Az egyiket a véletlen találkozáskor jelen volt barátomnak adtam emlékül, a másikat féltett kincsként íróasztalom fölé akasztottam bekeretezve.

Évek teltek el, már fiatal orvosként javában dolgoztam a Tűzoltó utcai gyermekklinikán, amikor egy napon az ebédlő előtti folyosón alkalmi könyvárus rakta ki eladásra szánt készletét. Arra járva megnézegettem a könyveket és kiemeltem közülük Eösze László „Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban" című művét. Lapozgattam, érdeklődve néztem a hosszú életet megélt életutat megörökítő sok-sok érdekes fényképet. Egyszer csak váratlanul az egyik teljes könyvlapon megláttam a saját felvételemet, „Az első séta a ház előtt" címmel. A kép alján Kodály kézírásával szerepelt a dátum: 1961. április 7. Azonnal megvásároltam a könyvet és olvasni kezdtem a képem előtti és azt követő oldalakon a szöveget. Innen tudtam meg, hogy Kodály Zoltánt a gyönyörű, számomra oly nevezetes nap előtti időben szívinfarktusa miatt hosszú időre kényszerpihenésre ítélték, és a tavaszi napok egyikén hagyta el először rövid sétára a lakását. Meghatódva gondoltam arra, hogy Kodály Zoltán sok ezer képből álló hagyatékából erről a betegség utáni időszakról csupán a névtelen diák véletlen fényképfelvétele tanúskodott, és így került be Eösze László válogatásával a dokumentumgyűjteménybe. A felvétel történetét röviden megírtam a kiváló szerzőnek, aki a Kodály-könyv további kiadásaiban már a fénykép készítőjeként nevemet szerepeltette.

Azóta gyakran elmeséltem barátaimnak ezt a különös történetet, és elgondolkoztam tanulságain is. Kodály Zoltán, a nagyszerű tanár minden helyzetet felhasznált arra, hogy élete nagy törekvését, a zenei alapismeretek széles körű elsajátítását segítse. Találkozásunk váratlan és spontán vizsga, visszajelzés lehetősége volt számára. Engem pedig a szolmizált rövidke dallam egy életen át gazdagabbá tett…

dr. Fekete György