LAM 2006;16(2):191-2.

MEDIKALIZÁCIÓ

Amikor a „kemény” tudomány felpuhul…

„Érezzük, hogy még ha választ adtunk is
valamennyi lehetséges tudományos kérdésre,
életproblémáinkat ezzel még
egyáltalán nem érintettük.”

Ludwig Wittgenstein

A „hard” (kemény) és „soft” (puha) tudomány megkülönböztetés ma közhelynek számít az akadémiai szférában. A két kifejezés használati értéke nem pusztán abban van, hogy különböző módszertanokat, sőt, „világnézeteket” jelöl meg a tudományok nagy családjában. Mindenekelőtt értékelő jellegük miatt „szeretjük őket”, minthogy rendszerint nem egyenrangú diszciplínacsoportokat jelölnek. Egyáltalában nem semleges leírói a világ különböző utakat követő feltárásának, hanem éppen azért használatos ez a két jelző, mert hierarchikus viszonyt fejeznek ki. A hard az igazi, a fogalmának megfelelő, a jó tudományt jelenti, azt, amelyik a legközelebb áll a modern tudományoknak szánt funkciókhoz: kvantifikáción alapul, számokkal dolgozik, mindent mér, ami csak az útjába kerül, alkalmas a predikcióra, a természet feletti kontroll ígéretét, a hasznosságot hordozza. A másik megismerés, a soft, az alacsonyabb rendű. Rendszerint az ember világához kötődik. Minthogy, szemben az előző tudományokkal, az embert történeti-társadalmi lényként fogják fel, ezért a folyton változó motivációk, célok mozgatta emberre vonatkozóan nem akarnak, de nem is képesek predikcióra alkalmas egzakt tudást nyújtani. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ember vizsgálatakor más szemüveget hordanak, mint a hard tudományok. Ezért ez utóbbiak felől nézve ugyan tudományszerűek, de nem érik el a tudomány színvonalát. A két szó és használatuk eredete – mai divatos kifejezéssel – szexista. Arra az „egyszer volt, hol nem volt” időre vezethető vissza, amikor a modern tudomány születésekor férfias jelenségnek volt tételezett, amely a feminin természet legyőzésére szolgáló eszközöket hivatott a nyugati ember számára szolgáltatni. E kulturális fordulat egyik első teoretikusa egyenesen a boszorkányperek kínzási technikáihoz hasonlította a tudományos kísérletet, ahol a kínpadra vont nőies természetből ki kell csikarni titkait, hogy azután azt ellene lehessen fordítani1.

A születő modern társadalom nem a harmónia és az idill világa, minthogy állandó harc folyik benne a kultúraellenes, irracionális női princípium és a kultúra teremtő, racionális férfi princípium között. Ennek következtében a társadalmi tájkép erőteljes polaritásokra hasad szét, és mindenkori dinamikáját e kettősségek aránya, egyensúlyi viszonyai határozzák meg: aktív-passzív, izom-ideg, cselekvés-tapasztalás, férfi-nő, nyilvános-magán, otthoni, szubjektum-objektum, self-másik, nézni-látva lenni, ész-szenvedély/vágy2. Az egyensúlyi viszonyok pedig valójában olyan hierarchikus egyensúlytalanságot takarnak, amelyben a kategóriapárok egyik tagja mindig a másik fölébe kerül. Így a döntően érzelmi, irracionális lényként felfogott nőiség csak alárendeltje lehet a modernitásban olyannyira preferált tulajdonságokkal felruházott férfi princípiumnak. „Mindig és mindenhol a racionális, aktív, maszkulin intellektus működik a passzív, objektivizált, feminizált testen”3.

A férfi és női princípium különbsége tehát a tudományos, tudományra alkalmas és tudománytalan, tudományra alkalmatlan kettőségében is megjelent. Sőt! És itt van a hard és soft tudományok közötti különbségtétel jelentősége: immár a tudományon belül is felütötte a fejét. A kemény tudomány az erigált pénisz hasonlatára a fogalmának megfelelő, férfias, potens ismeretszerzés jellemzője. Szemben a puha tudománnyal, amely az erekcióra képtelen, férfiatlan férfi képének megfelelően inkább a nőiségre, a női mell puhaságára utal4. Magyarán: a puha tudomány kifejezés a gyenge, erőtlen és ennek megfelelően kevésbé értékes tudományra utal.

 

Kemény héj, puha mag?

Mármost, akik hisznek abban, hogy a tudományszakok között – és itt most számunkra a medicinában érdekelt tudományok az érdekesek – nem pusztán módszertani és antropológiai a különbség, hanem a hard és soft eredeti „rasszizmusának” megfelelő értékhierarchia is van, azok mostanság két fejlemény miatt is zavarba kerülhetnek.

Az egyiket talán a tudomány „elbarokkosodásának” lehet nevezni. A legegyszerűbben ezt a folyamatot az egyház/vallás barokk korszakban bekövetkezett és stílusban tükröződő jellegzetességeivel lehet megmutatni:

„De az egyház nem annyira elmélyíteni kívánja a hitet, mint inkább terjeszteni. Amilyen mértékben világivá válnak céljai, oly mértékben gyöngül a hívők vallásos érzése. A vallás befolyása nem csökken, ellenkezőleg, a vallásosság nagyobb teret foglal el a hétköznapi életben, mint valaha, de merőben rutinná válik, odavész transzcendens jellege.”5

Helyettesítsük be a tudományt a vallás és egyház szavak helyére, és nagyjából azt az érzést, hangulatot kapjuk, amely a tudományt a XX. század második fele óta egyre inkább körüllengi. Egyre nagyobb intézményi befolyás az egyik oldalon, és a tudományos szellem, szenvedély meggyengülése a másikon. Így a hard tudományok egyszerre jelentik a legtekintélyesebb ismeretszerző tevékenységet a medicina számára, és keltenek hiányérzetet maguk körül; az emberi jelenség fragmentációja és a technológiai racionalitás hidegsége rossz közérzetet szül a kemény tudományokkal kapcsolatban a modern medicina felségterületén is.

Ha a hard tudományok kifejezés szexista eredetét kivetítjük a mai fejleményekre, akkor azt kapjuk, hogy a kemény tudomány olyanná válik, mint a tesztoszteront faló body builder. Minél többet használ saját férfi hormonjából a kvantifikációból, a számokból, a mérésekből és az objektivitásból immár önmagára is kiterjesztve (tudománymetria), annál inkább úgy jár, mint a férfias hormon fogyasztását túlságba vivő férfi, aki kívülről, látszat szerint a maszkulin ideál megtestesítője, ám éppen legférfiasabb funkciójában vall kudarcot. Vagyis az a medicina, amely kizárólag a kemény tudományokra van figyelemmel, könnyen elkaphatja a mértékletesség hiányából fakadó betegségeket; azaz éppen alapvetően morális aspektusaiban nyilvánulhat meg impotensen. A túlzásba vitt „férfiasság” nem szolgálja a medicina társadalmi funkcióit, és válságjelenségeket idéz fel magában az orvoslás intézményében.

A másik, immár a hard tudományokon belüli fejlemény pedig e tudományok megváltozott működési módjára vonatkozik.

A legvilágosabban a fordulatot John Ziman munkássága mutatja be. Ez alapján a tudományoknak két korszaka rajzolódik ki. Az első, a klasszikus, úgynevezett mertoni periódus6, amelyet a következő öt sajátosság jellemez:

– Közösségiség (communality): a tudományos tudás köztudás, mert a tudományos közösség együttműködés révén, társadalmi vállalkozásban állítja elő.

– Egyetemesség (universality): a tudományos fejlemények objektívek és személytelenek. A tudós faji, nemzeti, osztály- vagy személyes karakterjegyei irrelevánsak az általa művelt tudomány szempontjából.

– Érdekmentesség (disinterestedness): a tudóst az igazság keresése motiválja, és nem befolyásolják a személyes vagy pénzügyi előrejutás gondolatai.

– Eredetiség (originality): a tudomány azért halad, mert a kutatók akadémiai szabadságot élveznek kutatásaik témájának és módszereinek megválasztásában.

– Kétkedés (skepticism): a tudományos állításokat nyílt vizsgálatnak kell alávetni, amely nyilvános igazolási folyamatban zajlik.

Ez a tudományideál természetesen sohasem valósult meg a maga egészében, de mint értékrend, regulatív eszmerendszer motiválta a tudományos közösség működését.

Az utóbbi évek fejleményei azonban egy másfajta tudománygyakorlást rajzolnak ki, amelyet posztakadémiai vagy ipari tudománynak lehet nevezni.

„Nagyon sematikusan, az ipari tudomány tulajdonosi (proprietary), helyi érdekeltségű (local), irányított (authoritarian), megbízáson alapuló feladatorientált (commissioned) és szakértői (expert). […] Magántulajdonú tudást hoz létre, amelyet nem szükségszerűen tesznek közzé. Inkább helyi technikai problémákra fokuszál, és nem általános megértésre. Az ipari kutatók inkább menedzseri autoritás alatt tevékenykednek, semmint [szabad] individuumok. A kutatásaikra praktikus célok elérése végett kapnak megbízást, és nem azért, hogy a tudást általában keressék. Inkább szakértő problémamegoldókként alkalmazzák őket, és nem személyes kreativitásuk miatt.”7

 

A kemény, a puha és a rossz

Nem nehéz észrevenni, hogy a posztakadémiai tudományosság nem egyszerűen módosítja a klasszikus tudományos értékeket, hanem számos ponton ellentétükbe fordítja azokat.

„A régi normák kisebb erejének az lehet a jelzője, hogy a nyilvánvaló csalások legutóbbi eseteit a rendszer nem kapta el és nem korrigálta önmaga. További jel az, ahogy a kereskedelmi társaságok egyre növekvőbb szerepet játszanak annak a pénzelésében, ami korábban »közkutatás« volt és az, ahogy megpróbálják befektetéseik gyümölcseit learatni szabadalmak formájában vagy adatok »bizalmasként« [commercial in confidence] való megtartásában, így sértve meg a közösségiség és értékmentesség értékeit.”8

De már nemcsak egyedi botrányos esetekről van szó. A Nature olyan felmérést ismertet, amely amerikai kutatók saját beszámolóin alapul arról, hogyan és milyen mértékben vétettek a „jó tudomány” elvei ellen9. A háromezer feletti válaszoló több mint egyharmada ismerte el bűnösségét valamilyen tudományos etikába ütköző vétségben az elmúlt három évben. A beszámoló utal egy még folyó kutatásra, amelyben lényeges összefüggést találtak a helytelen viselkedés és a tudományos kutatásokra fordított források egyenlőtlen elosztása között. Vagyis immár „tömegméretekben” igazolódik a posztakadémiai tudományra való áttérés tendenciája.

Nyilvánvaló, hogy a külső befolyások által fellazított tudományosság főként nem a medikalizációellenes érdekeknek válik eszközévé. Mert – ahogy azt korábban láttuk – a partikuláris érdekek a medicinával kapcsolatos tudományos kutatást az új termékek piaci sikeressége, a profit növelése miatt a betegségkategóriák szaporítása felé mozdítják el…

Talán mondani sem kell, hogy a kemény tudományok felpuhulása nem alakítja azokat soft tudományokká, hanem pusztán rossz tudományokká fajulásukkal fenyeget.

E folyamatok is arra mutatnak, hogy talán ideje lenne a medicina területén is annak, hogy a hard tudományok felsőbbrendűségének még meglévő hívei hitet módosítanának. Ha másért nem, hát azért, hogy a soft tudományok intenzívebb bevonása révén kritikai-gondolati eszközt kapjanak ahhoz, hogy a medicina még akkor se veszítse el a helyes morális irányát, ha a hard tudományok a mai mértéktelenség kultúrájában imitt-amott mértéket veszítenek.

Bánfalvi Attila

Az írás az OTKA T 042677 számú kutatás keretében készült.


Jegyzetek

  1. Vitatott, hogy a tudományos kísérlet mint a természet megkínzása metafora Francis Baconnak tulajdonítható-e. Mindenesetre akár ő mondta, akár más, a gondolat a korszellemnek megfelelt.
  2. Ludmilla Jordanova. Sexual visions, images of gender in science and medicine between the eighteenth and twentieth centuries. New York: Harvester Wheatsheaf; 1989. p. 60.
  3. Toril Moi. Patriarchal thought and the drive for knowledge. Between feminism and psychoanalysis. Theresa Brennan (ed.). London, New York: Routledge; 1990. p. 189.
  4. Vö. „A nők puhaságának gondolata különösen erős befolyást gyakorolt az emberek képzeletére. […] Ezek a viták közvetlen kontextust nyújtottak a mell hangsúlyozására – a női puhaság összegzése – az orvosi irodalomban.” Ludmilla Jordanova. i.m. p. 28-9.
  5. Hauser Arnold. A művészet és irodalom társadalomtörténete. I. kötet. Budapest: Gondolat Kidó; 1980. p. 366-7.
  6. Robert Merton amerikai szociológus.
  7. John Ziman. Real science. What it is, and what it means. Cambridge University Press 2000. p. 73., 78-9.
  8. Tom Wilkie. Sources in science: who can we trust? The Lancet 1996;347:1308-11.
  9. Brian C. Martinson, Melissa S. Anderson, Raymond de Vries. Scientists behaving badly. Nature 2005;435(9):737-8.


E sorozat előző lapszámokban megjelent darabjaihoz hasonlóan ez a dolgozat is az angolszász szakirodalomban megjelenő argumentumokra támaszkodik, és ennek megfelelően közvetlenül nem tükrözi a hazai viszonyokat.

Levelezési cím: dr. Bánfalvi Attila, Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Magatartástudományi Intézet, 4004 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.