LAM 2006;16(2):174-8.

LAM-INTERJÚ

Navigare necesse est

Beszélgetés dr. Buda Bélával

Az elmúlt évtizedek magyar közéletében azon ritka szereplők egyike, akik minden körülmények között meg tudták őrizni értelmiségi függetlenségüket, és minden helyzetben a valódi társadalmi integráció irányába segítették a viszonyok változásait. Buda Béla neve elválaszthatatlan többek között a magyar pszichiátriától, addiktológiától és a hazai kommunikációkutatástól; munkái hatnak országhatáron belül és kívül is. Sodorja bármilyen területre az élet, mindig a másik megértése, valóságos empátia vezérli. Amolyan „hídember", aki sokféle hidat levert különböző „nyelvet" beszélő társaságok és csoportok között. S mint ilyen, önmagát és a sikert is más mércével méri.

 

– Hosszú ideig húzódozott az interjútól, nehezen állt kötélnek!

– Mindig rossz interjúk és rossz fényképek készülnek rólam. Utóbbiért én vagyok a felelős. Ám az interjúk olyan képet festenek, mintha az elvarázsolt kastély torz tükreiben nézném magam. Rendhagyó, amit képviselek, ezért hagyományos kategóriákban nem ragadható meg, kivált rövid beszélgetésekben, ahol egyértelmű keretekben jól érthető dolgokról szokás beszámolni: sikerekről, kudarcokról, jellemvonásokról stb. Én többféle keretben – tudományterületen, ha úgy tetszik, határterületen – dolgozom. Ennek értelmét nem könnyű megmagyarázni. Ez elsősorban abból ered, hogy pszichiáterként mindig bizonytalan volt az egzisztenciám, ezért igyekeztem a kínálkozó egyéb tudományos lehetőségeket megragadni. Így egyfajta muszáj Herkulesként szociológiával, kommunikációelmélettel, kulturális antropológiával, alkalmazott nyelvészettel, egészségpromócióval – most úgy mondják, egészségfejlesztés – foglalkoztam, elsősorban teamekben, részállásokban, később főmunkahelyen.

– Akkor vegyük sorra ezeket! Kezdjük azzal, hogy eredetileg klasszika-filológusnak készült. Nem szokványos, hogy egy középiskolás fiatalembert éppen az antikvitás világa ragadja magával.

– A gimnázium harmadik osztályában, a téli szénszünetben kezdtem el latinnal foglalkozni. Könnyen ment, hiszen akkorra már Jókai szinte valamennyi könyvét elolvastam, amelyekben rengeteg latin szó van. Még abban a félévben megtanultam görögül is. Könyvekből, egymagam, hogy valamiképpen megközelíthessem azt az óriási ismeretanyagot, amely a XX. századra klasszika-filológiából felhalmozódott. A Madách Gimnázium tanári könyvtárában és a Szabó Ervin Könyvtárban bújtam naphosszat a különféle magyarázatos kiadásokat – lévén azok nélkül nehezen érthetők ezek a szövegek. Mivel akkoriban csak német, angol és francia szövegmagyarázatokhoz lehetett hozzáférni, megtanultam ezeken a nyelveken is. Ragyogó munkák voltak! Ugyanakkor már foglalkoztam olasszal, spanyollal és portugállal, hiszen azok a késő latin alapján jól érthetők voltak a számomra. A nyelv csak eszköz volt az antik világ megismeréséhez. 1956-ban fordultam az érettségi évébe, s az események, valamint „egyéb" származásom miatt úgy tűnt, egyetemre sem mehetek – főleg bölcsészkarra, annak ideológiai megítélése miatt. Apám kérésének engedve adtam be végül a jelentkezésemet az orvosi egyetemre. Noha különösebben nem készültem, felvettek. Az egyetem alatt is minden nyáron a strandon dolgoztam, ami egyfajta életiskolával szolgált. Nyári keresetemből haza is tudtam adni valamennyit. Irgalmatlan szegények voltunk. Szüleim vidékről jöttek a fővárosba, boldogulást keresve. Õk se nagyon tudtak beilleszkedni, mint ahogy sokan, akik a falu vagy a kisváros egyszerű lelkületét, szokásait, erkölcsét hozták magukkal. Apám itt ipart kezdett, szabó volt, foltozó szabó, otthon dolgozott, így maszeknek számított, anyám háztartásbeli lett.

– Történetesen tudom, hogy jó ideig medikusként sem szakított a filológiával és az ókori filozófiával, sőt, a pszichológia felé egyenesen Cicero terelte érdeklődését.

– Az első évben sok bizonytalansággal küzdöttem. Nem éreztem jól magam az egyetemen. Családi hátterem, egyszerű származásom – ami egyrészt állandó mellékmunkákra kényszerített – beilleszkedésemet is gátolta: nem ismertem az értelmiségi viselkedés szabályait. Így sokáig két világban éltem: egyfelől a „tudni nem érdemes dolgok tudománya" bűvöletében, ahogy Hatvany Lajos nevezte a klasszika-filológiát, másfelől viszont a szükséges követelményeknek megfelelően végeztem az orvosi egyetemet. Könnyen ment, s ebben a latin–görög segített, hiszen az orvosi nómenklatúra rendkívül logikus, ha az ember érti a nyelvi alapjait. Akkorra már elolvastam a főbb antik szerzőket, s Platón, Arisztotelész, Epiktetosz, Augustinus is hosszú ideig velem maradt. Cicerónak a De finibus bonorum et malorum című könyve, amely a viselkedés hatóerőiről és értékszempontjairól szól, majd a Tusculanae disputationes, amely a jelentés, a nyelv, a kogníció fontosságát világította meg – nos, ezek készítették elő érdeklődésemet Freud iránt. Először a Mindennapi élet pszichopatológiája című könyvét olvastam el; Szalai Sándor szociológus járta ki ’56 után, hogy megjelenhessen. Nem a legszerencsésebb könyv a pszichoanalízis megismertetésére, tekintve, hogy esetleges, anekdotikus. De aztán találtam német könyveket, ráakadtam Freud összegyűjtött előadásaira, amelyeket 1913-14-ben tartott magántanárként a bécsi egyetemen. Ezek már szisztematikusan, didaktikusan, logikusan vezettek be a pszichoanalízisbe. Azután felkutattam az elérhető összes művét. Fontos szerzőktől ma is minden írást igyekszem elolvasni, ha lehet, időrendi sorrendben.

– A hatvanas évek elején, ha jól sejtem, még kevesen foglalkoztak pszichoanalízissel és pszichoterápiával.

– Első munkahelyem, a József Attila Kórház, egyike volt azon kevés intézménynek, ahol pszichoterápiával lehetett foglalkozni, ugyanis neurotikus betegeket kellett kezelni. Karrier szempontjából viszont hátrányos hely volt, nem tekintették „igazi" pszichiátriai munkahelynek, szakvizsgázni is alig tudtam pszichiátriából. Ám mint pszichoterápiás „munkakultúra" ösztönző volt, itt szembesülhettem a pszichoanalitikusi szemlélettel a gyakorlatban. Szinetár Ernő a Wilhelm Stekel-féle változatban, innovatív módon alkalmazta ezt; Hidas György a csoportterápia felé tágította; a többi kolléga pragmatikus megoldásaiban szolgáltatott modellt. Az elém kerülő izgalmas és komplex esetek mindazokat a problémákat felvetették, amelyekkel azóta is foglalkozom: szexuális zavarok, öngyilkosság, alkoholizmus, rövid terápiás technikák, családterápia. Az élet aztán úgy hozta, hogy Szinetár balesetet szenvedett, és ahhoz, hogy a párt autót tudjon adni neki, a kórházat fel kellett minősíteni. Így lett a József Attila Kórházból Pszichoterápiás Módszertani Központ. Ennek következtében a létszámot is bővítették, s elkezdődhetett valamiféle elmélyültebb tudományos kutatómunka.

– Végigolvasva igen gazdag publikációs listáját – több mint ötven önálló kötetet és százas nagyságrendű tanulmányt jegyez, s akkor még nem szóltunk a személyes vállalkozásként alapított folyóiratokról –, talán Ön a legtöbbet publikáló orvos. Az írásra mi vitte rá?

– Kezdetben a rossz „káderlapomat" ellensúlyozandó kezdtem el írni már medikuséveim alatt. Hiszen az 1963 tavaszáig életben lévő elosztási rendszerben esélyem sem volt budapesti állásra. Az is megfordult a fejemben, hogy nem folytatok praxist, de maradok Budapesten, s majd az írásaimból próbálok megélni, visszakanyarodva a bölcsészethez. Szerencsére ez a rendszer a végzésem évében megszűnt, de még sokat számított a származás, a politikai aktivitás. Én pedig még KISZ-tag sem voltam, tehát csak a teljesítményemre apellálhattam. A hatvanas évek közepén már megjelent a Magyar Pszichológiai Szemle, évente jelentek meg a Pszichológiai Tanulmányok kötetei, létezett a Valóság, és számos egyéb orvosi szaklap. Hamarosan magam is szerzője lettem ezeknek a lapoknak. Ösztönző volt az is, hogy a végzés után katonai szolgálatomat a Központi Katonai Kórház egyik belgyógyászatán töltöttem, és főnököm az Orvosi Hetilap akkori szerkesztője, Trencséni Tibor elvezényelt a laphoz. Huszonöt éven át voltam ott részállásban szerkesztőségi munkatárs. Ez idő alatt külföldi kiadókkal kiterjedt csereakció alakult ki a lap körül, végül közel százféle idegen nyelvű folyóirat és kiadvány érkezett rendszeresen. Ezekről referátumokat készítettem, könyvismertetéseket írtam, később a társadalomtudományok és határterületeinek művelése volt a lapnál a feladatom. A saját lapok létrehozása már a nyolcvanas évek eseménye.

– Köszönhette mindezt páratlan nyelvtudásának és rendszerezőképességének.

– A hatvanas évek voltak számomra a szellemi tőkefelhalmozás évei. Ekkor ismerkedtem meg a szociálpszichológiával, szemantikával, pszicholingvisztikával, kezdtem foglalkozni szociológiával, kulturális antropológiával, főleg olyan irányzatokkal, amelyek nálunk ismeretlenek voltak: szimbolikus interakcionizmus, ethnometodológia és fenomenológiai megközelítésmód. Ekkor vált világossá előttem, hogy ezek a területek összefüggnek, s a közös nevező bennük a kommunikáció. Valamiféle modern monsieur Jourdainként rájöttem, hogy „egész életemben prózában beszéltem", vagyis mindaz, amit csinálok, valamiféle alkalmazott kommunikáció. Új összefüggések merültek fel bennem, a kommunikáció nézőpontjából újszerű képet mutatott a pszichoanalízis is, a szexuális, a deviáns viselkedés sokféle változata, felsejlett előttem a ma konstrukcionizmusnak nevezett nézőpont.

– Az, hogy mindig előbb ismert fel összefüggéseket, vetítette előre új diszciplínák kibontakozását – sőt, néhánynak saját maga taposta ki az útját –, hogy mindig egy kicsit más szakmai nyelvet beszélt, ha úgy tetszik, más lélektant művelt, előnyt jelentett vagy inkább hátrány abban a közegben, amelyben élni és dolgozni igyekezett?

– A megismerés szellemi izgalma furcsa kontrasztba került az akkori hivatalos felfogásokkal. A pszichiátria akkor még nem volt önálló, a neurológia tartozéka volt, és a pszichoterápiát egyáltalán nem fogadták el. Inkább a pszichológia felé orientálódtam, viszont minden, amit csináltam, szemben állt a pszichológia németes, akadémikus hagyományával, amely akkor a pszichológiai életet uralta, illetve a marxista pszichológiára irányuló erőfeszítésekkel, a sokféle furfangos tiltással, ami ezen a területen is megmutatkozott. Egy kicsit az „amit látsz, írd meg" apokaliptikus gondolat jegyében próbáltam publikálni, meg azért, hogy társakra találjak, s talán azzal a reménnyel is, hogy felmutatva a korszak nemzetközi tudományos fejlődésének sokféle eredményét, amely hozzánk nem jutott el, lazíthatok valamicskét az ideológiai korlátokon. Kevés értő és elfogadó visszajelzést kaptam. Egészen a hetvenes évek végéig sok ideológiai kritika ért. Bíráló cikket írt rólam a Társadalmi Szemle, a Világosság antiklerikális lendületének utolsó hulláma is rajtam csattant, 1977-ben komolyan elmarasztaltak egy Vigíliának adott interjúmért. Bűnömül azt rótták fel, hogy az öngyilkosság-megelőzésbe szerettem volna bevonni papokat és vallásos segítőket, amit a szocialista egészségügy és a magyar pszichiátria nevében keményen elutasítottak.

– Nyilván ezek egzisztenciális kellemetlenségekkel is jártak. Megérte?

– Többek között ez az „árkérdés" is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekben nem inogtam meg, és amiket újrakezdenék. Írásaim révén részem lehetett abban, hogy a szociálpszichológia elfogadott tárggyá váljon, amit addig egyfajta burzsoá áltudománynak tartottak a gyanútlan proletárok megtévesztésére. Közreműködhettem, hogy a pszichoanalízis kikerüljön a tiltott zónából, és vele együtt a pszichoterápia is bekerüljön a medicinába. Egyes munkáim helykereséseim eredményei is voltak: az orvosi szociológia területén éveken át dolgoztam mellékállásban; a deviancia kérdésével Andorka Rudolf és Cseh-Szombathy László oldalán ugyancsak éveken át foglalkoztam a KSH Társadalomstatisztikai Főosztályának részállású alkalmazottjaként. Itt az alkoholizmus, az öngyilkosság és más, deviáns viselkedésmódok kutatása vált lehetségessé, több könyv és sok magyar idegen nyelvű közlemény született ebből a korszakból, és munkám sok érdekes, ambiciózus emberrel hozott össze, s így nem volt érdekes, hogy mindez nem szolgálja a karrieremet. Ugyanakkor már a hetvenes években is ugyanazt tapasztaltam, ami most is mindig történik velem: minél többet támadnak, annál több segítség jön. Például a publikációimra felfigyelő könyvtárosok révén több könyvtárban is kiváltságos jogokat szereztem. Elvihettem könyveket az Akadémiai Könyvtárból, ami egyébként tilos volt; beengedtek az Országgyűlési Könyvtár Duna-partra néző csodaszép kis kutatószobájába, amit csak minősített kutatók vehettek igénybe; a Szabó Ervin Könyvtárban egy kocsin külön nekem kikészítették az összes új beérkező könyvet, így sok olyan kincset fedeztem fel, amelyekre a címűk alapján biztosan nem fordítottam volna figyelmet.

– Nemcsak a pszichoterápiát szemléli tágabb perspektívában – szociokulturális és társaslélektani alapjaiban, kommunikációs folyamataiban, az orvoslás hagyományos lélektani összefüggéseiben –, hanem mindent szélesebb kontextusban vizsgál, mindig a mélyebb összefüggések feltárására törekszik. Miből fakad ez a sajátos megközelítésmód?

– Bizonyos, hogy ez következménye a többnyelvűségnek, a nyelvek stúdiumának, de az interdiszciplinaritásnak is. Ám maguk a jelenségek, a problémák is számos összefüggést vetettek és vetnek fel. Noha sokat foglalkozom a biológiai mechanizmusok szerepével, és értem a kísérlet és az empíria jelentőségét is, mégis az emberrel foglalkozó tudományokban a fogalmak, a koncepciók, a terminusok, a szemantikai tartalmak és az elméletek váltak lényegessé számomra; ezek az elsődleges kutatóeszközök, és csak ezek segítségével lehet megrajzolni azt a pszichológiát, amely emberileg releváns, amely az önreflexiót, az emberi relációkat, a társadalmi akciót segíti. Annak a lélektannak, amelyet művelni akartam, az a lényege, hogy emberek hogyan konstruálják magukban és egymás között a valóságot, és hogyan bonyolítanak le kommunikációkat és tranzakciókat ekörül. Mindig is éreztem: a pszichoterápia nem lehet teljesen specifikus, szorosan összefügg az orvos-beteg kapcsolattal, az emberi viszonyokkal, a hatással, amit a mindennapokban is gyakorolunk egymásra. Ha törvényszerűségeit keressük, akkor túl kell lépnünk a keretein. Lényegében minden pszichoterápiás munkám erről szól, ehhez szolgáltat valamiféle kiegészítést. Ennek szemléletén dolgozik akkor is, amikor valamilyen személyiség- vagy társaslélektani kérdés a téma, vagy valamilyen életműre vagy módszerre irányul a figyelem. Azt látom, hogy ez a szemlélet, ez a tágabb rendszerek felé fordulás, a mélyebb összefüggések feltárása egyrészt mindinkább előtérbe kerül, másrészt viszont még ma is kevés az idevágó alapos és tájékozott tanulmány.

– Szakmai fronton vívott küzdelmei mégiscsak sikert hoztak – legalábbis úgy tűnik –, hiszen aránylag hamar lett osztályvezető főorvos, és megalapíthatta azt az osztályt, amely a pszichoterápia hazai fejlődésének első valódi műhelye, később ösztönző pontja lett.

Fotók: Spilák Zsuzsa

– Más kérdés, hogy ez volt az ország legkisebb osztálya, és sok szempontból a legrosszabb, legnehezebb feltételek között funkcionáló is. Egy barátom hívott magával a Sportkórházba, ahova éppen kinevezték volna vezető állásba. De közben előnyösebb pozícióba került, így lettem az Országos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet Pszichoterápiás Osztályának vezetője csaknem húsz évre. Azt azért el kell mondanom, hogy az osztályt azért hozták létre, hogy az az élsportot segítse pszichológiai eszközökkel. Az élsport viszont nem akart pszichológiai segítséget! Az évek során azonban igen hatékony háttérmunkát végeztünk, számos kiemelkedő eredményhez hozzájárultunk, viszont ezt titokban kellett tartanunk. Akkoriban kinevették azt a sportolót, aki pszichológiai segítséget kért. A többi orvos minden sportágban csodaszakembernek számított, a gyúrók óriási teljesítményekkel kecsegtették a versenyzőket, a sikernek sok gazdája akadt. Nekem viszont csendben kellett maradnom, amikor valakinek segítettem, kötött az orvosi titoktartás. A hetvenes évektől már utazhattam is, több nemzetközi szakértő csoportnak lettem a tagja, a nyolcvanas években pedig egyre több helyre hívtak. Ugyanakkor itt a kórházban igazán azonosultam a gyógyítómunkával, az orvosi szereppel.

– Soha sem gondolt arra, hogy külföldön teremtsen új egzisztenciát?

– Voltak periódusok, amikor nagyon kétségbeesett voltam. Ha rendes polgári neveltetésem lett volna, és jól beszéltem volna a nyelveket, nemcsak olvasni és írni tudtam volna, mint kezdetben (hiszen a pszichoterápiához csaknem anyanyelvi szintű nyelvhasználat kell), akkor a hatvanas évek második felétől, amikor már lehetett utazni, komolyan mérlegeltem volna, hogy külföldre megyek. Talán határozottabb célokkal kellett volna rendelkeznem. De kötött a magyar valóság is, stúdiumaim lefoglaltak, itt volt a családom is.

– A hetvenes évektől sorra jelentek meg a könyvei, hogy csak a máig legnépszerűbbeket említsem: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei (1974); Empátia. A beleélés lélektana (1978); A személyiségfejlődés és a nevelés szociálpszichológiája (1986); A pszichoterápia alapkérdései. Kapcsolat és kommunikáció a pszichoterápiában (1993). Az utóbbi években több állami elismerésben is részesült, például a Köztársasági Érdemrend középkereszt fokozatában (2004).

– Lovagkereszt. Az Életműdíj nem állami elismerés volt, azt a Soros Alapítványtól kaptam. 1989-ben azonban kitüntettek a Munka Érdemrend arany fokozatával, ami a nyugdíjamba is beleszámított!

– Mosolyog, látom némi öniróniával viszonyul ezekhez az elismerésekhez.

– Különösen a Munka Érdemrendhez, már fújt a rendszerváltás szele, de még Csehák Judit volt a miniszter. Levendel László és az akkor aktív értelmiség javasolt a kitüntetésre. Tudniillik a nyolcvanas évek vége felé kezdett kialakulni egy reflektív közeg tevékenységeim körül. Ami a könyveket illeti, azok jelentős részét felkérésre írtam. Ehhez azonban hozzá kell tennem, hogy nagyon sok kisember segített; a lapoknál, a kiadóknál voltak olyan művelt szerkesztők, akik ismerték és értették a tevékenységemet, és sok mindent ők mozgattak a háttérből. Persze kompromisszumok árán történt mindez. Az empátiáról először egy előadást tartottam, ezt követte a felkérés, hogy írjak róla könyvet. Rosszkor jött, éppen akkor lettem főorvos, más feladataim voltak. Azt válaszoltam, csak akkor írom meg, ha megjelenhet egy pszichoterápiás vázlat, továbbá elindulhat egy Freud-válogatás-sorozat is a Gondolatnál. Ez meg is valósult, így „megérte", hogy megírjam a könyvet. Azóta sem volt az életemben olyan időszak, hogy alaposabban át tudtam volna dolgozni ezt a könyvemet, ahogy a megírásánál sem volt mód arra, hogy a témát egy kutatómunkahelyen, munkatársakkal szisztematikusan kidolgozzam, noha a fejemben megvoltak hozzá a kísérleti tervek. Azt a fejezetet, amely a drog által elősegített empátia folyamatát írta le, ki kellett hagynom – nehogy kritika érje a könyvet. A Pszichoanalízis és modern elméletei című könyvemből, ami két évig várt a kiadásra, száz oldalt kellett kihúznom. Ez is „ár" volt. Valamiféle kommunikáció tehát mégis megindult, de hivatalosan én sehol semmi sem voltam. Emlékszem ifjúkorom egyik korai francia olvasmányára, amelyben Cirano a saját sorsáról elmélkedve tréfásan megjegyzi, hogy a sírjára az lesz írva: „Aki minden volt, de semmi sem volt."

– Az említett kompromisszumok, az egzisztenciális bizonytalanság, a visszhangtalan szakmai közeg, és ki tudja még mi minden ellenére, mégsem szakított soha azzal a makacs elhatározással, hogy megpróbáljon változtatni azon az emberi közegen, amelyben él.

– Igen, ez erős volt bennem. Megpróbálni hatni a szakmára, hogy eltolódjon az egyoldalú biológiai szemlélettől egy biopszichoszociális megközelítés felé; befolyásolni a tudományos közgondolkodást az említett területeken; és később, valamiképpen fejlesztő módon változtatni a pszichológiai kultúrán. Valamennyire ez sikerült is, például lényeges szerepem volt a pszichiátria önállósodásában, elszakadásában a neurológiától. De egzisztenciális helyzetem is kényszerített, a Sportkórházban barátságtalan közeg volt: folyamatosan osztályom megszüntetése volt napirenden. Ezért is történt, hogy a rendszerváltás után elvállaltam a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet vezetését. Voltaképpen ott adódott az első alkalom arra, hogy a lelki és fizikai egészségvédelem terén megvalósíthassak valamit országos szinten. Nem sikerült, de nagyon sok tapasztalatot szereztem és beledolgoztam magam az egészségpromócióba – ahogy ma mondják: az egészségfejlesztésbe (ami voltaképpen az általam művelt társadalomtudományi diszciplínák egy sajátos alkalmazási területe). Aztán valóban megszüntették az osztályomat, és elmentem a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetébe, ahol nagyon kellemes közegben, de nehéz feltételek között oktattam, vezettem részleget és voltam igazgatóhelyettes. Közben újból kilátás nyílt arra, hogy befolyásolhatok és alkothatok valamit, ezért elvállaltam a Károli Gáspár Református Egyetemen a kommunikáció szak elindítását és akkreditáltatását. Tervem egy tudományos és multidiszciplináris kommunikátorképzés elindítása volt, amolyan jó értelemben vett elitképzésé. Óriási lelkesedéssel fogtam hozzá, ám a második évtől egy rendelet alapján kétszakossá kellett tenni a képzést, később rengeteg fizető hallgatót kellett felvenni, hogy életképes maradjon a kar, de az oktatás feltételei nem voltak megfelelőek, ezért a megkezdett munkát feladtam, tanítványoknak adtam át. 2001-ben kértek fel arra, hogy vegyek részt a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet alapításában, aminek aztán a tudományos igazgatója lettem. Visszakerültem a népegészségügy, az egészségpromóció területére. Ennek folyományaként 2004-től átvettem az Országos Addiktológiai Intézet vezetését is, ami egy széteső, megszűnés előtt álló intézet volt.

– Mégis elvállalta!

– Elvállaltam, mert ígéretet rejtett magában, hogy tehetek valamit az alkoholizmus ellen, és a drogügyben a terápiát és az ártalomcsökkentést is fejleszthetem. Komoly döntés volt ez a vállalás is, ha úgy tetszik, kompromisszum. Egy szinte reménytelennek tűnő új missziót kellett elkezdeni! A drogmegelőzésben volt a legperspektivikusabb az indulás, ám két év múlva azt a karizmatikus helyettes államtitkárt, aki kiharcolta, hogy a kormány foglalkozzon a drogüggyel, felmentették. Azóta az ügy vegetál, a finanszírozás harmadára csökkent. Felelősségem az utóbbi időben áttolódott az Addiktológiai Intézetbe.

– Amikor legutóbb találkoztunk, megjegyezte, hogy az oktatás, az egyetemi élet már nem az ön világa.

– Soha nem akartam tanítani. A Semmelweis Egyetemen azt éltem meg, hogy az oktatást nem is lehet ilyen későn elkezdeni; valószínűleg erre külön szocializálódni kell. Részben azért is menekültem el az egyetemről, mert úgy éreztem magam, mint ahogy feltehetőleg a keresztények az arénában, amikor az oroszlánok elé vetették őket. Hatalmas előadótermek, rengeteg ember, nagyon kevés személyes kapcsolat, heti 12-16 óra… folyóméterben mérhető fóliák és óravázlatok, kevés visszacsatolás.

– Miből fakad ez az olykor irracionálisnak tűnő önfegyelem és kitartás, amit látni vélek minden tevékenysége mögött?

– Mire gondol?

– Naprakész tájékozottságára, arra, hogy szinte valamennyi szakmai kérdésben otthonosan, ismerős vizeken mozog, hogy a tanár úrtól tanácsot kérőnek nemegyszer még a könyvtári katalógusszámokat is kínálja.

– Ez a szakterületem iránti érdeklődésemből, elkötelezettségemből fakad. Noha ma már nem tudok száznál több szaklapot követni, mint régen, most csak 20-25 képezi állandó olvasmányom, de könyv naponta több is átmegy a kezemen. Tavaly például hat napra Washingtonba utaztam, és az út során tucatnyi szakkönyvet sikerült feldolgoznom, persze ehhez hozzásegített a londoni átszállás és a néhány órás várakozás a terrorveszély miatt. Utazásaim az ilyen módon kihasznált töredékidőkkel és az adott nyelvbe való bekacsolódással komoly feltöltődést jelentenek mindig. Tehát valóban jellemző rám bizonyos fegyelem, de ez nem akkora teljesítmény, mert borzasztóan érdekelnek a dolgok.

Én valóban hiszek a kommunikációban, az értelmes, egyenrangú dialógusban. Hiába mozog bennem jó adag ismeret, az önmagába nem tud rendeződni – párbeszéd kell hozzá. Tulajdonképpen elárulhatom, hogy sokkal erősebb motivációt jelentett a publikálásban, hogy visszajelzést kapjak, értelmes emberi visszacsatolást, mint az, hogy valamiféle befolyást gyakoroljak. Van egy játék, amit régóta űzök: networkingnek nevezem. Számos fiatal juttatja el hozzám tanulmányát, sokuk pályáját követem, egyengetem egyetemi hallgató koruktól. Ugyanakkor én is közel száz példányban küldöm el rendszeresen minden munkámat olyan embereknek, akikről tudom, hogy amennyiben irományaimban fontos szempontokra találnak, akkor azokat nem hagyják reflektálatlanul.

– Ezek azok a bizonyos szellemi palackposták.

– Igen, így nevezem őket. Olyan vagyok, mint egy sok palackkal rendelkező hajótörött a lakatlan szigeten, aki rendületlenül küldözgeti üzeneteit. Működik! Ezekből már hol valós, hol virtuális hálózatok is kialakultak. De azért egyfajta „szigeten", alapjában véve egyedül dolgozom.

Nyár végén azt írta nekem egyik levelében: „Lelkileg és életszervezésben régóta »összecsomagolva« élek, miközben nem volt semmi bajom, csak azt lehetett tudni, hogy ez nem szokott örökké tartani." Õsszel komoly műtéten esett át. Milyen benyomásokat szerzett az egészségügyről?

– Noha minden baját és nehézségét, amelyről eddig barátok és betegek számoltak be, közelről láthattam, azt gondolom, Amerikában sem részesülhettem volna jobb ellátásban. Pedig ismeretlenül estem be egy szakértőhöz – akiről azt gondoltam, hogy a saját diagnózisom legjobb szakembere –; ő mint orvoskollégát azonnal ellátott. Kollégaként ajánlott be a sebésznek is, aki azonnal felvett és megoperált. Sehol nem ismertek fel, kivéve az aneszteziológust, aki különösen kedvesen készített elő a műtétre. A nővérek – akiknek egy része azt sem realizálta, hogy orvos vagyok – a maguk egyszerűségükben nagyon kedves, megbízható, lélektanilag tökéletesen reagáló emberek voltak. És a hat nap alatt, amit kórházban töltöttem, megismertem tucatnyi segédápoló, asszisztens, rezidens gyakorló orvos sok különleges történetét. Nővérek, orvosok nem fogadtak el semmi ajándékot, pedig ezzel ismételten próbálkoztam… Végül is, amit tapasztaltam: büszkeséggel töltött el, hogy magam is orvos vagyok.

– Rendkívül gazdag ez az életmű!

– De mint életnarratíva, nehezen védhető. Semmi igazi karrier, nincsenek látványos eredmények. Meg tudnám én ezt hangszerelni sikertörténetnek is, meg sokkal bánatosabban is. De tudni kell relativizálni; a dolgok természetes rendje, hogy minden nehéz, semmi sem megy könnyen… Mégis, kikerekedett belőle egyfajta értelmes és koherens létezés. Persze óriási munkával, hatalmas és hosszú bizonytalan úttal, amin kevés egyértelmű jelzőtábla akadt. Egyfajta kolumbuszi hajózás ez. Éppen az érettségi előtt olvastam egy Kolumbusz-életrajzot, amely szerint, amikor a nagy felfedező visszatért első útjáról, akkor a következőket mondotta barátainak: Comienza la segunda navegacion. Most kezdődik a második hajózás. Nem tudtam, hogy merre hajózok; akkor sem, és azután soha, egészen a legutóbbi időkig. Most már csak azért tudom, mert repedezik, esik szét a hajó, s nyilvánvaló, hogy már csak a part mentén lehet használni, és csakhamar ki kell vonni a forgalomból, mert nagy javításokra – jelképesen szólva – nem lesz energiám. Kezd leegyszerűsödni az életem – noha még mindig kaleidoszkópszerű a munkám –, de még nem érzem befejezettnek. Ezért sem szívesen helyezkedem a „nagy öregek" kényelmes szerepébe. Még teli vagyok ötlettel. Ha csalódott vagyok, az főleg annak szól, hogy az érdeklődést, a lelkesedést nem tudtam átadni elég embernek. S hogy ebben a templomban, ami nekem olyan fontos, pénzváltók és kufárok nyüzsögnek, s már bizonyos, hogy az én életemben nem is fognak onnan eltávozni; már átépítették maguknak a templomot, standok állnak benne, feudális bérleti jogok élnek. De azért továbbra is képviselni kell az értékeket, a vélt igazságot, amely ha valódi, kedvezőtlen helyzetből is felszínre kerül.

Ferenczi Andrea