LAM 2006;16(2):173.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

A téli éjszakában

 

A diplomámon még meg sem száradt a tinta. A kórélettani intézetben kezdtem el dolgozni, de kapcsolatban akartam maradni a betegekkel, ezért aztán körorvosi ügyeleteket vállaltam Budapest több kerületében. Persze, számított a munkáért járó pénz is, de a fő motiváció az igazi orvosi tevékenység, a tankönyvek után a betegellátás gyakorlatának megismerése volt. A történetek sokaságából egy emlékezetes, 1968. év eleji, éjszakai hívást idézek fel.

Késő este, tizenegy után Erzsike, ügyeletünk nővérkéje szólt, hogy egy budai hegyvidéki utcából jött egy hívás: egy nő rosszul van. Erzsike nélkülözhetetlen segítség volt, de be kell vallani, nem az eszéért szerettük. Most is épp csak pár, nehezen olvasható szót jegyzett fel a cetlire, amit a kezembe nyomott; a lakcím és mellette ez: „hasi panasz, nem mennek a szelek".

Dermesztően hideg éjszaka volt és havazott. A szolgálati autóval szinte csak lépésben lehetett haladni az alig kivilágított, néptelen utcákon. Az egyre erősödő széllökések lassan hóviharrá terebélyesedtek. Egyre lassabban araszolva az egyik kanyar után rádöbbentem: autóval már nem tudok továbbmenni, alig látom az utat, oldalt mintha árkok lennének, istenkísértés volna, pedig még legalább fél kilométerre vagyok a megadott címtől. A kocsit egy meredek kaptató lábánál leállítottam, és gyalog mentem tovább. Süvített a szél; a kavargó hóban égett a szemem, éreztem, a hótól megdermed az arcom. Agyam viszont lázasan dolgozott: vajon mi baja lehet a betegnek? Vannak-e fájdalmai? Mikor volt széklete? Hányt-e? Lázas-e? Aztán belém hasított: vajon hány éves a beteg nő? Épp a minap hallottam egy nagyon kövér, negyvenegynéhány éves nő esetét, akit ileussal vittek kórházba, ám a sebész a natív hasi röntgenen folyadéknívók helyett egy kilenc hónapos magzat koponyájának kontúrját konstatálta. Úristen! Én még szülést sohasem vezettem, pedig éjszakai ügyeletben erre is fel kell készülni. Aztán elhessegetve ezt a lehetőséget, villámként ütött belém a következő gondolat: mi lesz, ha sürgősséggel kórházba kell utalnom? A mentő is elakad ebben a cudar időben! Lépteimet szaporázva, zihálva értem a megadott címre.

Nagy nehezen megtaláltam a csengőt. Semmi válasz. A harmadik, sürgető berregésre végre emelkedni kezdett az egyik emeleti redőny, kinyílt az ablak, és egy rekedt, borízű férfihang szólt haragosan felém:

– Mit akar ilyenkor?

– Az orvos vagyok! Egy nőbeteghez hívtak. Telefonon csak annyit közöltek az ügyelettel, hogy baj van, a hasa fáj és nem mennek a szelek… – mondtam kissé zavartan.

Lehet, hogy rossz címre jöttem, villant át az agyamon, hiszen veszekedő hangok szűrődtek a szobából, egy nő, mintha sírt is volna, meg ez a mély, rekedt hangú férfi; ráadásul az utolsó szó, amit kiszűrődve még elkaptam, az volt: – Kuss!

A válaszra pedig nem kellett várnom:

– Na, erről jól lekésett, mert most már mennek a szelek – mondta csaknem közönyösen, aztán csapódott az ablak, és a csendes éjszakában nagy morajjal leereszkedett a redőny.

Visszafelé bandukolva már nem a dermesztő szelet éreztem, nem a jéghideg nyirkos zoknit a lábamon, nem az arcom fájt. Egész testemben mintha elektromosság járt volna. Hivatás, szolgálat… Ezzel jár, morfondíroztam. Talán mégis rosszul csináltam valamit? Lehet, hogy a lakásban mégis volt egy súlyos beteg, csak a „borgőzös" alak másképp ítélte meg? Meg is verhette a nőt. Elképzelhető, de akkor a rendőrségen kellene bejelentést tennem…

Beültem a kocsiba és elindultam visszafelé. Minden igyekezetemmel szerettem volna nyomasztó gondolataimat másfelé terelni. Már éjfél is jócskán elmúlt. Mit jegyzek be a történtekből reggel az ügyeleti naplóba?

Reggel! Igyekeznem kell majd, hogy időben beérjek a munkahelyemre, mert délelőtt fogom megtartani életem első tantermi előadását az orvostudományi egyetemen.

dr. Nemesánszky Elemér