LAM 2006;16(1):92-4.

LAM-INTERJÚ

Varietas delectat

Dr. Balogh István gasztroenterológus-radiológussal Nemesánszky Elemér, a LAM főszerkesztője beszélget

 

 
Dr. Balogh István

– Balogh István gasztroenterológus-radiológust nem kell bemutatni sem itthon, sem külföldön. Azt azonban kevesen tudják, hogy kivételes sportsikerekkel dicsekedhetsz. Több mint fél évszázada nap mint nap bejársz munkahelyedre, a Szent János Kórházba – bár hét éve nyugdíjba vonultál. Egy 15 orvosból és 50 asszisztensből álló radiológiai osztály vezetője voltál, szoros kapcsolatot tartottál a munkatársaiddal, a szakmával. Hogyan tudtál ilyen hűséges maradni?

– A János Kórház az első perctől kezdve segítette a szakmai fejlődésemet, hogy tudományos munkát végezhessek. Főnököm gasztroenterológiával foglalkozott, s már akkor magas szintű munka folyt, amikor még az endoszkópiát alig ismertük.

A kórház biztosította a sportolási lehetőséget, amely egész életemen át elkísért. Az 1960-as években, amikor megszereztem sportorvosi képesítésemet, sokat utaztam, nyugat-európai körutazásokat tehettem – ez abban az időben nagyon nagy szó volt, sőt, 1964-ben a sportszeretetemet összekötve e hobbimmal, jelen lehettem az első ázsiai olimpián, Tokióban. Itt hozott össze a sors japán gasztroenterológusokkal, s egész munkásságomat tulajdonképpen az akkor szerzett tapasztalatok és szemlélet határozta meg. 1966-ban – akkor még így működtek a dolgok: „utasítom, elrendelem!" – a fejem felett döntöttek a sorsomról, s áthelyeztek a Péterfy Sándor Utcai Kórházba. Ez komoly törést jelentett az életemben.

– Hogyan tértél vissza a Szent János Kórházba?

– Nem volt haszontalan ez a kirándulás, hiszen bárhol fel lehet csípni valami tudást. A kórház vezetősége azonban mindent elkövetett, hogy visszahozzon. A korai gyomorrák diagnosztikájával 1965 óta foglalkoztunk, ez a kis intermezzo megszakította a folyamatot. A valódi munka akkor kezdődött, amikor 1967-ben visszatértem. Az első közleményünk 1969-ben jelent meg az Orvosi Hetilapban.

– Érvényes-e még az az egykori nyilatkozatod, hogy „optimista vagyok, mert feltételezem, hogy az emberek értelmesek"? Hét év nyugdíj után ugyanezt gondolod?

– Bár ebben a hitemben igyekeznek megingatni, változatlanul optimista vagyok, és hűséges a munkahelyemhez, ragaszkodom a barátaimhoz, a családomhoz szinte feltétel nélkül. A sport – a labdarúgás és a tenisz – növelte bennem a küzdeni tudást, a győzni akarást, de legfőképp a csapatszellemben gondolkodást. Világéletemben sokféle dologgal foglalkoztam egyszerre. Örök jelszavam: varietas delectat. Szeretem a hivatásomat; egy-egy sikeres diagnózis mindig örömöt okoz. Jelentős momentuma az életemnek, hogy fiatalok között lehetek. A gondolkodásuk nagyon jó hatással van rám.

– Rövid ideig tartó, ám hihetetlenül sikeres sportkarriert futottál be. Milyen emlékeket idéz fel, ha azt mondom 1952 vagy a Brüsszeli Tigris, ahogy jellemeztek?

– 1952-ben érettségiztem. Felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, és meghívtak a magyar labdarúgó ifjúsági válogatottkeretbe. A Brüsszeli Tigrisről egy sikerekben gazdag év jut eszembe. 1953-ban a FIFA Belgiumban rendezte meg a nem hivatalos ifi-világbajnokságot. Dél-Amerika legjobbja, Argentína is részt vett ezen a tornán. A magyar csapat úgy lett első, hogy 12 gólt rúgott és egyet sem kapott. A döntőben 2-0-ra nyertünk a jugoszlávok ellen. Egy belga sportlap megjelentetett egy fotót rólam, amely alatt azt írták: a torna legyőzhetetlen kapusa, a magyar Balogh. Az újságírók neveztek el Brüsszeli Tigrisnek.

– A válogatott kapusa voltál. Egy gólt sem engedtél be, s ez a siker még jó ideig kamatozott.

– Az év augusztusában U válogatottként megnyertük a VIT tornát. A román A válogatottat vertük meg, majd Prágában az Aranycsapatban Grosics mögött tartalék voltam.

– Egész életed elválaszthatatlan a sportpályától. Miért ért véget ez a fényes sportkarrier?

– A labdarúgás – az orvosi hivatásom mellett – nagyon sokat jelentett nekem. 1954-ben térdsérülést szenvedtem. Ez még nem jelentette a profi labdarúgás végét, mivel 1955-ben még több alkalommal voltam U válogatott és Varsóban Budapest-válogatott. 1957-ben a Ganz Mávagban fejeztem be a labdarúgó-pályafutásomat. 1968-ban labdarúgó-edzői képesítést szereztem a Testnevelési Főiskolán, majd edzője lettem a III. kerületi TTVE NB I-es ificsapatának. Végső célom az volt, hogy a magyar labdarúgó U válogatotthoz kerüljek mint keretorvos. Ez 1971-ben sikerült.

– Később áttértél a teniszre, nem? Hogy igazoltál át?

– Akkor kezdtem teniszezni, amikor sikerült a keretorvosi állást megkapnom. Egy teniszcsatát követő összejövetel ma is megerősít abban, hogy a barátságok jelentős szerepet töltenek be az életemben. 1974-ben sportorvosa voltam annak a 23 éven aluli utánpótlás-válogatottnak, amely Európa-bajnokságot nyert. 1971-től ’85-ig dolgoztam az U válogatottal, így rengeteget utaztam. Ez idő alatt az MLSZ mellett működő sportorvosi bizottságban is tevékenykedtem, amelynek tagja volt Frenkl Róbert is.

Húsz éven keresztül a magyar gasztroenterológiai társaság minden kongresszusa előtt ádáz teniszcsatát vívott a vezetőség négy tagja: Juhász és Simon, no meg Balogh és Nemesánszky. Érdekességként említem, hogy 2003-ban ezt a teniszcsatát úgy vívtuk meg, hogy mindenki „Pro optimo merito in gastroenterologia" kitüntetettje volt. Úgy gondolom, hogy a közeljövőben nem valószínű, hogy létrejön ilyen páros mérkőzés.

– Nyilatkoztad, hogy az „ember pszichéje cselekedeteiben nyilvánul meg" és hogy „minden mozdulat önmagáért beszél". Igaz, hogy a sportpályán az emberek tulajdonságait meg lehet ismerni a mozgásukból? Mi a lényege ennek a filozófiának?

– A bánásmód pszichológiájával foglalkoztam, amelynek alcíme: pszichológia vezetőknek. Érdeklődésemet elsősorban az motiválta, hogy mint vezető miként tudom majd alkalmazni a mindennapi gyakorlatban. Köztudott, hogy a vezetőnek – hogy a munkatársai jól végezzék a rájuk bízott feladatot – megfelelően kell bánnia velük, ki kell alakítani a jó munkahelyi légkört. Ezért volna fontos, hogy a vezető minél többet tudjon munkatársai pszichés tulajdonságairól, és tudjon mások szemével is látni. A vezetőnek továbbá ismernie kell, hogy milyen kapcsolat alakulhat ki az együttdolgozók között. Milyen hatása van az ellenőrzésnek, jutalmazásnak stb. A vezető teljesítménye beosztottjai jó vagy rossz munkáján mérhető. Véleményem szerint nyilvánvaló, hogy minden egyénre azonos inger másképp hat, és az ingerre adott reakció, válasz is más. Tehát evidens, hogy az egyén pszichéjében egyedi, minőségi folyamat játszódik le. Edzőként és sportorvosként is sok hasznát vettem a pszichológiának. Az egyénekkel kialakított kölcsönös bizalom a terápia alapja. Az orvosnak tudnia kell kérdezni, mert csak a jó kérdésekre kapható megfelelő válasz. A kérdések és válaszok halmaza alkotja a párbeszédet, amely a bizalom alapja.

– Sokat hangoztatott kijelentésed, hogy egy radiológus szakorvosnak nemcsak röntgenezni, hanem vizsgálnia is kell. Ezt a ma ritkán tapasztalható szemléletet tudod alkalmazni a betegekkel kialakított viszonyodban?

– Számos közleményben hangsúlyoztam, hogy nem minden endoszkópos eszközt használó kolléga endoszkópos szakember. Ugyanúgy, nem mindenki radiológus, aki „röntgenezget”, de nem vizsgál. Sajnos, ezek élő problémák. Ez az oktatás, képzés és a továbbképzés felelősségét veti fel. A jó radiológus nemcsak nézi a kóros elváltozást, hanem látja is! Ez vonatkozik a korai gyomorrákra. Sok radiológus és gasztroenterológus oktatásában vettem részt. Miután a korai gyomorrák több mint 93%-ban exkavált típusú laesio formájában jelentkezik, azt szoktam mondani, hogy mindig a Balogh-triászt kell keresni: deprimált terület, redőkonvergencia és redőamputáció. És ez így igaz, kár, hogy kevesen veszik észre.

– A 70-es években társszerzőként jelentél meg az időskori fekély radiológiai és klinikai vonatkozásait bemutató publikációban, amely a Magyar Gasztroenterológiai Társaság által adományozott „A legjobb magyar nyelvű közlemény" díját nyerte el. Ez az év lehetett, amikor a hobbit igazából felváltotta a hivatás, azaz a gasztroenterológiai és radiológiai relációk kutatójává váltál.

– A 70-es évektől csodálatosan aktív korszakom következett, és a legnagyobb mértékben érvényesült a „varietas delectat" elve az életemben. Tagja lettem az MLSZ mellett működő sportorvosi bizottságnak, 1972-ben, távollétemben (katona voltam) beválasztottak a Magyar Gasztroenterológiai Társaság vezetőségébe, majd a társaság titkárává. A X. Nemzetközi Gasztroenterológiai, valamint a III. Európai Emésztőszervi Endoszkópos Kongresszus szervezőbizottsági tagja lettem. 1973–1976 között megbízott osztály- és területvezető főorvosként irányítottam az osztályt. Ez alatt évente négy-öt közlemény jelent meg. 1974-ben az U-23 válogatott Európa-bajnokságot nyert, amelynek én voltam a sportorvosa. Az évente megrendezett MGT (Magyar Gasztroenterológiai Társaság) nagygyűlése szervezésében, a programfüzet összeállításában vezető szerepet játszottam. Ennek a szédületnek a betetőzése volt a sikeres nemzetközi kongresszus, 1976-ban a budai várban. Ebben az időszakban jól érzékelhetően párhuzamosan haladt a hivatásom és a hobbim, és emiatt nagyon boldog voltam. Majd a mérleg a hivatásom felé billent. Amikor Japánban, Tokióban jártam, az ott látottak és tanultak megerősítettek abban a hitemben, hogy eredményt az emésztőtraktus diagnosztikájában (főleg a korai gyomorrák vonatkozásában) csak megfelelő csapatmunkával lehet elérni.

– Mindig a csapatmunkát hangsúlyoztad, az együttműködés jelentőségét. Folyamatosan teamben dolgoztál, bár kívülről úgy tűnt, hogy te irányítasz. Hogy ítéled meg a többiek szerepét?

– Szerencsém volt, mert az akkori viszonyok között a János Kórházban mindent megkaphattam. Endoszkópia: Wittman és csapata; patológia: Balázs Márta és csapata; citológia: Miczbán Izabella és csapata; sebészet: Gergely és csapata, Kútvölgyi Utcai Kórház sebészete: Marton Tibor és csapata. Az összhang ideális volt. Reggelente megkaptam a műtéti kiírást, az endoszkópos vizsgálatok menetét, minden szövettani leletet. Ott voltunk a műtőben, az endoszkópiánál, és ha úgy alakult, a proszektúrán is. A hatékonyságot jelentősen növelte, hogy Wittman István professzor volt a társaság főtitkára, én pedig a titkára. Ideális együttműködés volt, amelynek eredménye számtalan közös publikációban öltött testet. Valójában a teamet én fogtam össze, és a közlemények többsége a nevemmel kezdődött.

– Számtalan publikációd közül kiemelnék egyet, amely az Orvosi Hetilapban jelent meg 1987-ben „A korai gyomorrák – Eredmények és kételyek 15 év után" címmel. Nemcsak azért, mert ez a munkád szintén elnyerte „Az év legjobb publikációja" díjat, hanem a mai napig érvényes szemlélete miatt. Itt a hangsúlyt a teammunkán alapuló preventív-diagnosztikai és terápiás tevékenységre helyezi, valamint azt állítja, hogy a technika fejlődése nem tette elavulttá és feleslegessé a hagyományos radiológiai vizsgálati módszereket. Az endoszkópos lehetőségek nem kizárják, hanem kiegészítik a gasztroenterológai vonatkozású arzenált. Tartható ez az 1987-ben megfogalmazott állítás, vagy indokolt egy szemléletváltás?

– Ez a közlemény, amelyet Simon László és Domján Lajos doktorokkal közösen írtunk, nekem is a szívem csücske. Ebben az írásunkban megvalósult a radiológus és az endoszkópos közötti konszenzus, és a nem elvtelen kompromisszum. Egy racionális algoritmust javasoltunk, amelyben leszögeztük, hogy a két vizsgálómódszer egyidejű alkalmazása – kiegészítve egy igényes gasztrocitológiával – lenne az ideális. Az elmúlt évtizedekben az orvosi diagnosztika valamennyi területén óriási fejlődés ment végbe. A modern ultrahang, CT, MRI és a PET forradalmasította a képalkotó diagnosztikát. Ennek ellenére ma is igaz az a megállapítás, miszerint mindig a legegyszerűbb, a legolcsóbb és a betegre legkevésbé veszélyes módszerekkel kell korrekt diagnózishoz jutni. Vagyis érvényesülnie kell a „cost-risk-benefit" kényszerítő elvének. A racionális vizsgálati algoritmusokban tehát az egyszerűtől kell haladni a bonyolult felé. Az emésztőtraktus racionális diagnosztikájában ma is azokat az algoritmusokat tartom korrektnek, amelyeket a Magyar Belorvosi Archívum hasábjain közöltem ’95-ben. Ezek az algoritmusok irányt mutatnak a nyelőcsőrák, gyomorfekély, gyomorrák (korai gyomorrák), valamint a vastagbélrák racionális diagnosztikájára. Ennek alapja a valamennyi rendelkezésünkre álló vizsgálati módszer racionális kombinálása, és a nélkülözhetetlen csapatmunka. Mindig minden változik, így bizonyos fokig a szemlélet is. Ez azonban csak úgy történhet, hogyha változatlan, biztos alapokon nyugszik. A klasszikus röntgenvizsgálati módszerek ma sem nélkülözhetők a mindennapi gyakorlatban.

Középen balra Puskás Öcsi és dr. Balogh István Athénban (1973)

Középen balra Puskás Öcsi és dr. Balogh István Athénban

– Te a 80-as évek közepét jelölted meg mint a legnagyobb tudományos eredményeid időszakát. Bő tíz év alatt sikert sikerre halmoztál a szakmában. Mire vagy a leginkább büszke?

– Számomra, mint mindannyiunk számára, akik ezt megkapták, a szakma által adományozott Hetényi Géza-emlékérem a legfontosabb. Balatonaligán vehettem át a díjat, s az ott tartott előadásom címe A felső emésztőtraktus röntgendiagnosztikájának három évtizede a modern endoszkópok tükrében volt. Ez még abban az évben megjelent az Orvosi Hetilapban. Itt fogalmaztam meg a mindig is hangoztatott véleményemet, vagyis azt, hogy a korai gyomorrák feltárásának leghatásosabb eszköze valamennyi diagnosztikus módszer racionális kombinálása, és ebben a radiológia primus inter paresként vesz részt. Ezenfelül foglalkoztam azzal az állítással is, amely a mai napig érvényes, hogy csak az azonos szintű vizsgálatokat lehet összehasonlítani, azonos szintű vizsgálatok esetén az endoszkópiának és a röntgenvizsgálatnak egyenlő esélye van a korai gyomorrák feltárására. A röntgenvizsgálat a negatív vizsgálatokat is dokumentálja, így mindig konzíliumképes. Ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy a korai gyomorrák arányának növekedésének felismerése csak ott remélhető, ahol a vizsgálatokat szűrő jelleggel végzik, és nyomatékosítottam a korai gyomorrák és a gyomorfekély közötti összefüggést, tekintettel arra, hogy a korai gyomorrák több mint 93%-ban exkavált típusú laesio formájában jelentkezik. Külön kiemeltem, hogy a közvéleményt korrektül kellene tájékoztatni az endoszkópia és röntgenvizsgálat reális diagnosztikai teljesítményéről. A tanulmányból kiderült, hogy az endoszkópia és a röntgenvizsgálat nem vetélytársak, hanem kiegészítik egymást.

– Többször kijelentetted, hogy csak verejtékes és kitartó munkával lehet eredményt elérni. Mennyire látod vonzónak ezt a kilátást a mai fiatalok számára?

– Ez az állításom ma talán még inkább érvényes. A mai fiatalok többnyire siker- és karrierorientáltak, és az anyagi javak megszerzésére helyezik a hangsúlyt. Ez magában nem lenne probléma, ha hivatástudattal párosulna. Gond csak akkor van, ha a szakma szépsége és szeretete is háttérbe szorul. Nem lenne szabad elfelejteni, hogy úgy mondjam, az egészségügy rendszerében betegek is léteznek. Aki az orvosi pályát választja, annak szembe kell néznie ezzel a „kellemetlenséggel". Hogy vonzó lehessen a radiológia, döntőnek tartom – bár ez engem már nem érint –, hogy a lélekromboló, sziszifuszi munkát végző radiológus munkáját anyagilag is megbecsüljék. Bízom abban, hogy a szakmájukat önzetlenül végző, kiemelkedő tudású radiológusok mindig lesznek, és hogy a jövőben megbecsülik a munkájukat, ami talán nem riasztja el a pályakezdőket. Reménykedem, hogy a munkaeszközök korszerűsítésével olyan munkafeltételek jönnek létre, amelyek nem hátráltatják, hanem segítik a radiológus munkáját. Amikor egy fiatal orvos idejön, azt látja, hogy nem a legkorszerűbbek a gépek és kevés szakorvos van, ügyeleti problémákkal küzdünk, és nem tudjuk biztonsággal ellátni a munkát. Nincs idő arra, hogy a szakma szépségét megismerjék, gondot okoz a továbbképzésen való részvétel, az pedig, hogy tudományos munkát végezzenek, utópisztikus gondolat.

– Egyszóval a szakma jövőjét illetően kétségek merülnek fel benned…

– Hogy ne legyen végzetesen negatív kicsengése a dolognak, azt mondom, hogy szolid optimizmussal tekintek a jövőbe.

– Hogyan látod most az életedet?

– Az élet egyszeri és ismételhetetlen, ám, ha újrakezdhetném, talán ugyanúgy élném, mint eddig, legföljebb kevesebb naivitással. Szinte minden megadatott: harmonikus családi élet, tehetséges gyermekek, sok-sok siker és elismerés a sportban és a hivatásom területén, és persze a barátok, akik ma is önzetlen derűvel, óvóan kísérnek életutamon.

Gyimesi Andrea