LAM 2005;15(11):862-3.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

Ha az idő pénz, másét ne költsük!

 

Nagyon vártam a tudományos ülésszakot, amit már az előzetesen elküldött programban kinéztem magamnak: érdekes téma, kiváló előadók – igazi intellektuális élménynek ígérkezett. Kellett is várnom, mert az előző szekció alaposan elhúzódott. Amikor az általam kiválasztott műsor kezdődött volna, még akkor kezdte mondókáját az előző programpont utolsó előadója, aki kicsit hosszan beszélt, de akkor már mindegy volt, csak ültünk és hallgattunk. Vita, szünet a csúszás miatt már nem lehetett, mindjárt kezdték a következő témát. A váltás könnyen ment, mert mindkét elnök ugyanaz maradt, mint az előző részben. Megköszönték az értékes prezentációkat, a hallgatóságnak az éber figyelmet, kissé szórakozottan még az élénk vitát is, amire időhiány okán egyáltalán nem adódott lehetőség, és a lovak közé csapva nekivágtak az újabb pontszerző, továbbképző távnak.

A mi programunkban minden gördülékenyen ment, mert valamennyi előadó kis ingadozással tartotta a húszperces időszakot – vita majd az előadások után, együtt lesz, hiszen a témák hasonlóak. Csak az volt a baj, hogy valamennyi referálónak csupán tizenöt perce lett volna, ezért vaskos késéssel fejeződött be ez az ülésszak is. Vitára már nincs idő, a soron következő programnak kezdődnie kell, az egyik elnök megnyitja a szimpóziumot, a széknyikorgás elviselhető, mert a hallgatóság csak részben cserélődik. Szerencsére az elnökök megint maradnak, sőt, ebben a félidőben a szereplők egyik fele is.

A szimpóziumon szendvicseket is kínálnak, de akit sem ez, sem az itt tárgyalt kérdések nem érdekelnek, elindul ebédelni. Aztán néhányan visszatérnek. Az étkezőben ugyanis az ebédtálcák ott sorakoznak az asztalon, de a lócákon csak a külföldi vendégek üldögélnek, mert hiába szerepel a programban az ebéd 13–14 óra között, az egyik rendező kissé zavartan, de határozottan közli, hogy a szimpóziumot rendező gyógyszergyár ragaszkodott ahhoz, hogy amíg az előadások tartanak, senkit nem lehet megetetni. Tessék várni egy fél órát! Mit tehetünk, későre jár, elmegyünk a büfébe.

Az idő pénz… A mondás univerzális igazságát jelzi, hogy ebben a tömör formában szinte minden nyelvben létezik. Vannak emberek, akik sem a pénzükre, sem az idejükre nem tudnak vigyázni. Ez lehet magánügy, de mások pénzével vagy idejével nem rendelkezhetünk. William Randolph Hearts amerikai sajtócézárnak tulajdonítják azt a mondást, amely valahogy úgy hangzik, hogy aki egy olyan hírt, amit egy oldalon lehet megírni, három oldalon keresztül taglal, az más aljasságra is képes. Ez az előadási idők betartására is vonatkozik. Aki saját idejénél tíz perccel tovább beszél, az ugyanennyi idővel megrövidíti a következő előadót, és ha kétszázan vannak a teremben, a hallgatóság idejéből is fölhasznál 2000 percet.

Ha az idő pénz volna, a magyar előadók hamar eladósodnának.

Tény, hogy az elnyúló előadások világszerte sok fejtörést okoznak a kongresszusok szervezőinek, és mindenki, aki rendszeresen jár tudományos rendezvényekre, tapasztalhatja, hogy néha nehéz egy-egy bőbeszédű szakembernek időgátat szabni. Persze, ez általában nem locsogás, hanem az a feszítő kényszer, aminek hatása alatt a tudós szeretne mindent elmondani, ami a gyakran szerteágazó kérdéssel összefügg. Ilyenkor az üléselnök – ha igyekszik hálátlan feladatának megfelelni – félbeszakítja az ábra- és beszédfolyamot. Ez néha botrányos helyzetet teremt. Egyik gyógyszerterápiás világkongresszuson egy fiatal japán kolléga olvasta – alig érthető nyelven, amit angolnak vélt – végeláthatatlan előadását, aztán amikor az elnök rászólt, majd csengetett, tovább folytatta a felolvasást. Az üléselnök fölállt, a pulpitushoz ment és a karjánál fogva lerángatta az emelvényről az előadót, aki még a földszintről is folytatta egy ideig a szöveget.

Vannak ravaszabb üléselnökök, akik ügyes megelőző lépésekkel igyekeznek az előadókat már eleve eltántorítani kísérletüktől. Európai kongresszuson fordult elő, hogy a klinikai farmakológia akkori legismertebb alakja, az amerikai Lou Lasagna a szekció megnyitásakor közölte, hogy az előadó egy csapóajtón áll, amit a számára adott idő letelte után az üléselnök egyetlen lábmozdulattal kinyit és az illető lezuhan a kútba. Mivel azt is elmondta, hogy a kongresszusi központ épületének alapjába az egykori vár ősi pincerendszerét is beleépítették, a fenyegetés nem hangzott alaptalannak. A kongresszusi résztvevők értettek a szóból: senkit sem kellett a mélybe ejteni.

A nagy, nemzetközi tudományos találkozókon az elnököket az idő betartására kényszeríti az, hogy a konferencia sok teremben, párhuzamos szekciók formájában zajlik, a programfüzetben pontosan feltüntetik, hogy melyik előadás mikor kezdődik és zárul, hiszen a tisztelt hallgatóság csak akkor hallgathatja meg egyik helyszínről a másikra rohanva a tizegynéhány ülésszakon kiválasztott előadásokat, ha azok mindenütt a menetrendnek megfelelően hangzanak el. Volt olyan kardiológiai világkongresszus, ahol a feszült nemzetközi helyzet miatt igen sok amerikai kolléga nem jelent meg, de a kimaradó előadások helyére a jelen lévő „szpíkereket” nem lehetett előrevenni, hanem csak akkor, amikor fél óra szünet után sorra kerültek. Ez nagyszerű volt, mert addig az elhangzottakról végre igazi vitát lehetett nyitni, volt rá idő, valódi tudományos hangulatban telt el az ülésszak. A programfüzet ilyetén elkészítése segíthet a hazai kongresszusok rendjének megtartásában is – ha a programhoz ragaszkodnak.

Az előadási időkorlátok tiszteletben tartása legtöbbször azért nem sikerül, mert az előadó nem tartja be azt az egyszerű szabályt, hogy tíz percre nyolc, azaz 8 ábrát szánjunk, amit csupán akkor növelhetünk néhánnyal, ha valóban csak fölvillantani kell őket. Sok függ a témától, a szemléltetés jellegétől, de azt tények bizonyítják, hogy aki a szokásos időhatárok között 40-50 képet próbál bemutatni, az reménytelenül elúszik a mondókájával, vagy kapkodva váltja az ábrákat, hogy a közönség a vetítést rémült szemtekerezgéssel igyekszik követni, és azok az improvizált fordulatok, hogy időnként néhány ábrát átugrik, csupán a megértést teszik még nehezebbé. Mindehhez sokan olyan képeket vetítenek, amelyeken messziről látható, nagy – minimum 28-as – betűmérettel, legfeljebb nyolcsornyi szöveget tartalmazó információ helyett folyóiratból kimásolt óriástáblázatok kicsinyített mását kellene a terem végéről elolvasni. Halvány, pasztellszínben bánatoskodó számokat, piszkosszürke háttérrel. Persze, ez már előadás-technika, erről most nem szólunk.

Mondhatják, hogy a zsúfolt kép, a villogó sebességgel váltott ábrasor, a hallgatóság és a többi előadó türelmével nem törődő szónok külföldön is létezik, hogy itthon is hallhattunk világnagyságokat, akik kétszerte olyan hosszan beszéltek, mint ahogy az a programfüzetben állt. Az utóbbi esetben – legtöbbször – csak arról van szó, amit azoktól a külföldi autósoktól látunk a magyar utakon, akik olyan szabálytalanságokat engednek meg maguknak, amelyet odahaza sehol nem mernének megtenni. Ha a meghívó – gyakran valamelyik gyógyszergyár – udvariasan és jó előre megbeszéli a vendéggel, hogy a programban számára adott idő harminc perc, akkor az üléselnök ugyanolyan udvariasan, de határozottan emlékeztetheti az előadót, hogy ideje letelt, mint ahogyan azt Londonban vagy New Yorkban tennék.

Igaz tehát, hogy körülményes, rossz előadóval és előadással mindenütt találkozhatunk, de az sem vitatható, hogy az időhatárok túllépése nálunk szignifikánsan gyakoribb. Szeretjük hangoztatni, hogy mi nem most léptünk be Európába, hanem mindig is oda tartoztunk. Sok területen igen. Mégis úgy hiszem, az előadások időtartamának tiszteletben tartása, a hallgatóság és a kongresszusok többi résztvevőjének megbecsülése terén volna még tennivalónk. Úgy gondolom, hogy Európa ott kezdődik, ahol az előző előadás végződik. Ha az előadás ott végződik, ahol a következő előadásnak kezdődnie kell, ott van Európa.

dr. Matos Lajos


Levelezési cím: dr. Matos Lajos, 1061 Budapest, Andrássy út 49.