LAM 2004;15(11):870-871.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Haiti naplóm margójára

 

Kinn esik. Július vége van, és én egy fülledt szobában ülök a klinikán. Ügyeletes vagyok. Vége a reggeli vénás injekciózásnak, és lassan szürcsölöm az ásványvizet.

Arra gondolok, hogy nem is olyan régen ugyanezt tettem egy Boutilliers nevű faluban, a világ végén, ahol öszvér a helyi Mercedes, és papája terem az út szélén. Ott is ilyen meleg volt, és ott is átkoztam az egészségügyet, hogy nem teremt emberibb körülményeket betegnek és gyógyítójának. Persze Haitin nincs általános egészségügyi ellátás. Az itthoni meg romokban. Na jó, én nem akarok mindenáron párhuzamokat keresni a két világ között, de a baptista szeretetkórházban is 10 beteg volt egy kórteremben. Becsukom a szemem, érzem izzadó bőrömön a verejtékcseppeket, és lélekben már Port-au-Prince utcáit járom.


Haitin nincs általános egészségügyi ellátás. Az itthoni meg romokban hever.

A statisztika szerint Haiti lakossága nyolcmillió, egyharmad magyarországnyi területen, de az éjjel-nappal hömpölygő emberáradatban olyan érzésünk kerekedik, hogy sokkal, de sokkal többen vannak. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Haitin minden viszonylagos. Még a statisztika is. A Hispaniola sziget a Karib-tenger csodája, amely mögött elbújhat Kuba vagy Jamaica. Aranyszínű homokfövenyein, trópusi erdőin és a hegyoldalak megművelt teraszain osztozik a Dominikai Köztársaság és Haiti. A lakosság többsége afrikaiak leszármazottja, de szép számban élnek itt spanyol és francia ősökre büszke lakosok is. A bőrszínek az éjfeketétől a rózsaszínig minden árnyalatban láthatók. Haiti nyelve a creole, amely a francia és az afrikai népek szavainak, kultúráinak furcsa keverékéből született, önálló nyelvtannal és fonetikával bír. Kis bizonytalanság után a franciául tudók hamar megszólalnak, és egy hét után már én is megpróbálkoztam a „Kammon ou ye”?-vel, ami magyarul annyit tesz: Hogy vagy? Amire a frappáns válasz: „Pa pi mal!”, azaz: Kutya bajom! A lakosok méltán büszkék erre a különleges nyelvre, mint nemzeti identitásuk fő jelképére. Cinikusan jegyzem meg, hogy sajnos a nemzeti összetartás ezzel ki is merült.

Haiti történelemről röviden: A sziget Kolumbusz 1492-es felfedezőútjának végállomása volt. Ezt követően az őslakos arawak indiánokat a spanyol hódítók röpke 25 év alatt teljesen megsemmisítették. A lakosságot így teljes mértékben a bevándorolt népcsoportok leszármazottai adják. A franciák által a XVII. század végén alapított telepek a spanyol–francia érdekellentétek következtében hamar elszakadtak, megadva Haiti mai határait. Gazdasági virágzása egybeesik világtörténelmének egyik legnagyobb becstelenségével. Több mint 500 000 afrikai rabszolga dolgozott a cukornádültetvényeken, míg Haiti végül a gyarmatok közül először vívta ki függetlenségét Toussaint D’Ouverture tábornok vezetésével 1804-ben. A győzelem 200 éves évfordulóját tavaly ünnepelték. A szabadsággal mit kezdeni nem tudó fiatal állam azonban hamarosan katonai diktatúrák szekvenciáit teremtette meg. A 200 éves évfordulón ismét távozott egy diktátor, ki tudja, hányadik a sorban. Ezúttal Jean Bête Aristide, az egykori katolikus püspök, akit néhány éve demokratikusan választott meg az ország. Elnöksége alatt a gazdaság a mélypontjára süllyedt, a külföldiek elhagyták az országot, és Aristide titkosrendőrsége tucatszámra végezte ki az elnök ellentáborának tagjait.

Miért is emlékezem én még mindig Haitire? Mert bájába beleszeret az ember, és nem tud szabadulni igézetétől. Visszavágyik.

Egy csuda világ: a semmi és a minden között járhatunk, legyen az domborzat, tudás, művészet, vallás vagy gazdaság. Az európai konvenciók itt nem értelmezhetők, és könnyen összezavarodunk, mint egy elvarázsolt kastély tükörszobájában. Kultúráját áthatja a misztikum, a woodoo bölcsesség, a természetközeliség, valamiféle elementáris élni akarás és kreativitás.


Az európai konvenciók itt nem értelmezhetők, és könnyen összezavarodunk, mint egy elvarázsolt kastély tükörszobájában.

Mindezek ellenére Haiti világunk szégyene. A lakosság 80%-a nyomorban él, többségének kevesebb mint napi egy USA-dollár jut. Virágzik a gyermekrabszolgaság, csak ma már szépen háziszolgának (rest avec-nek) nevezik őket. A városi mocsokban felnőtt generációk egyetlen vágya megszabadulni a börtönnek tartott szigetről. Persze, akárcsak a kubaiak, ők is ritkán érik el az Egyesült Államok partjait.

Haiti a nyugati félteke legszegényebb országa. A közelmúltban indult városiasodás tovább rontotta a helyzetet, mert a képzetlen fiatal munkaerő ellepte az utcákat, megjelent a bűnözés, és kialakultak a nyomortelepek. Terjednek a betegségek, elsősorban a malária, a tbc és az AIDS. Nincs közvilágítás, nincs szeméttelep, fertőzöttek a kutak. A falvakban vizsgált gyermekek szinte kivétel nélkül bélférgesek, de a falusi elszigetelt környezet legalább sokakat megment az előbb említett három nagyobb, az adott körülmények között gyorsan végzetes betegségtől.

Az emberek dühösek. Nincs munkájuk és nincs hova menniük. Átkozzák a katolikus egyházat, de elsősorban az Egyesült Államokat. Nem jönnek a segélyek. Elfelejtette őket a világ. A gazdag országok pénzei pedig valóban csak csöpögnek az elátkozott Haitibe. Ki a hibás?

Mi is, akik segíteni akarunk. Mert fogalmunk sincs, hogyan tegyük. A gazdag világban sokan úgy gondolják, hogy a fejlődő országok problémái egyformák, és azok pénzzel megoldhatók. (Lásd a G8-ak legutóbbi felajánlását a szegény országok adósságainak elengedéséről.) Pedig régről tudjuk, hogy ez a pénz csak ritkán jut el a rászorultakhoz.

Én egy egészségügyi misszió tagjaként látogattam meg a Haiti keleti részén lévő hegyek falvait. Gyógyszert osztottunk és betegeket vizsgáltunk ingyen. Tízegynéhány társammal napi akár 400 beteget láttunk el. Kollégáim mind eltökélt, segíteni akaró szakemberek: orvosok, nővérek voltak. Többen rendelkeztünk fejlődő világbeli tapasztalatokkal, én korábban Egyiptomban jártam. (Itt jegyzem meg, hogy Egyiptomban van szervezett egészségügyi szolgáltatórendszer, ami lényegesen magasabb színvonalú ellátás lehetőségét teremti meg.) A haiti falvak egyszerűsége azonban minden képzeletet felülmúl. Mindössze egy nagyobb központi épületből és azt körülvevő, sártéglából épült, jórészt tető nélküli házakból áll. A legjobb épületben, az iskola vagy templom ablaktalan helyiségében, néha az oltáron felállított padokon vizsgáltunk, osztottuk a gyógyszert és hallgattuk nagy türelemmel, hogy tolmácsunk a szavakat nehezen fordítva ismertesse betegünk panaszát. Máig a szemem előtt van a felnőttek és gyerekek kígyózó sora, akik legjobb ruhájukban várták az orvost, ha kellett, órákat állva a napon.

Büszke vagyok a munkánkra, mégis csalódottságot érzek. Tehetetlenséget és tanácstalanságot. Van-e értelme annak, amit itt elvégzünk? Hiszen ezeknek az embereknek először enni kellene adni. Később már kenyeret és vizet is hoztunk magunkkal. Mire észbe kaptunk, egyre több lett a páciens, jöttek az egészségesek is, így szinte ki kellett lopni magunkat a tömeg szorításából.

Haiti, utcakép

Haiti, utcakép

Kit is kellett gyógyítani? Hiszen mindenki rászoruló volt. A tartalékaink és az energiánk azonban véges. Ezek a napok orvosi lelkiismeretemnek, tudásomnak és a szakma iránti elkötelezettségemnek új dimenzióit nyitották meg. Tapasztalataimat szeretném megosztani az olvasóval.

Az orvosi missziók gyakran felkészületlenül, helyismeret nélkül érkeznek a fejlődő világba. A missziós munka sokszor a fejlett világ filozófiájának és egészségkultúrájának exportját is jelenti, amely végtelenül nagy hiba lehet egy arra nem felkészült közösségben. Saját példám, hogy jó néhány betegnek H2-receptor-blokkolót adtam hasfájásra. Csak néhány nap múlva jöttem rá, hogy a gyerekek gyakran földet esznek, hogy ne legyenek éhesek…

A jó szándékú misszionáriusok hamar kiégnek, ha nem látják munkájuk eredményét. A szétosztott gyógyszerek egy része, akaratunk ellenére is, a helyi piacon kötött ki, hogy abból jobb esetben ennivalót vegyenek. Máskor kakasra kellett a woodoo varázsláshoz. A helyi babonák szerint Haitin csak a szellemeket kiengesztelve lehet meggyógyulni, még gyógyszerrel is. Valóban, elismerem, megrögzött hit is kell itt a túléléshez.

Ez az elkeserítő realitás erősítette bennem azt a következtetést, hogy csak olyan missziós tevékenységre van szükség, amely a helyi embereknek ad munkát, akik később saját közösségükben végeznek szemléletformálást. A kívülről erőltetett, „mi tudjuk, mi kell nektek” fajta elképzelések halálra vannak ítélve. A helyi kis közösségek támogatása az egyetlen garantált út a sikerhez. Ez egyáltalán nem látványos, és városi környezetben nehezen oldható meg. Egészséges ivóvízzel (jó példa erre Haitin a Rotary Club kútfúrásprojektje) gyakran többre megyünk, mint antibiotikumokkal.

Kollégám, aki a tsunami ideje alatt Srí Lankán és Indonéziában dolgozott, mesélte, hogy az emberek csak álltak és mozdulatlanul nézték az összedőlő házaikat. Semmit sem menekítettek. A fejlett világ sajtója ezt úgy értelmezte, hogy az emberek nem akartak tenni helyzetük javításáért. Pedig csak a filozófia más. A megváltoztathatatlan elfogadása. Ez a „nyugati ember” számára talán a legnagyobb nehézség. Haitin pedig mindenki szellemként tovább él.

Engem az egyetemen arra tanítottak, hogy próbáljak minden rászorulón segíteni. Haiti arra tanított meg, hogy ez nem elég, azt is meg kell tanulnom, hogyan.

dr. Dolinay Tamás

Dolinay Tamás 1975-ben született Nyíregyházán. 1999-ben végzett a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Centrum Általános Orvosi Karán. Jelenleg a Debreceni Egyetem Tüdőgyógyászati Klinikáján dolgozik mint tüdőgyógyászszakorvos-jelölt. A gyógyítás mellett a University of Pittsburgh Tüdőgyógyászati Tanszékén az akut tüdőkárosodás témakörében molekuláris biológiai kutatásokat végez.


Levelezési cím: dr. Dolinay Tamás, Debreceni Egyetem Tüdőgyógyászati Klinika, 4000 Debrecen, Móricz Zs. krt. 22.