LAM 2004;14(14):868-869.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Az a nap és az az este

 

– B illeg. Te ezt hogy nem látod? Nincs szemed? Nem baj, van nekem helyetted is.

– Az isten szerelmére, hiába billeg, ha egyszer be lesz építve. Akkor majd nem fog billegni. A fene abba a rohadt fürdőkádba, nekem négy órakor a rendelőben kell lennem, és előtte még meg kell néznem egy beteget!

– Háromnegyed három van. Bőven van még időd – és az eladókhoz fordult. – Vegyenek le még egyet! Ennek sérült a zománca. Mutassa a következőt! Ezen karcolás van. Itt. Látja?

Végre találtak egy kádat, amely se nem billegett, se nem volt karcos. Három óra múlt tíz perccel. A városon még át kell menni, de ebben az órában zsúfolásig tele vannak az utak. Maga sem tudta, hogy értek oda a lakásuk elé. A felesége kiszállt, ő rohant tovább.

Háromnegyed négykor fékezett le a rozoga ház előtt. A régi bérház szanálás alatt állt, csak néhány lakó nem fogadta el a felajánlott cserét. A szanálással várni kellett, pedig olyanok is voltak, akik már megtalálták a megfelelő ingatlant. Ezek az emberek az emeleti, tágasabb lakásokban laktak, míg a szegényebbek az udvarra nyíló szoba-konyhás lakásokban tengődtek.

Birkásné már hónapok óta nem tudta fizetni a gázszámlát, ezért a mérőórát leplombálták. Az asszony takarókban, a vetett ágy dunnái között vészelte át a télutót, bízva a korán beköszöntő tavaszban. De a néhány napos enyhülés után József-napkor metsző, kemény szél indult a hegyek felől, hóviharral és komisz hideggel. Birkásné az ajtóban állva nézte a havazást, és folytak a könnyei. Fűteni változatlanul nem tudott, szálkás betűivel, kitépett kockás irkalapra rótt kérvényeit a hivatal sorra visszautasította, de a plomba maradt, mígnem a ház lakói – a tehetősebbekkel egyetértésben – kalapácsot fogtak és leverték a plombát.

A beteg, akihez mennie kellett, az udvar bal szárnyán, az utolsó előtti lakásban lakott. Valamikor jobb napokat látott ember lehetett, azt állította magáról, valaha mérnök volt. Két évvel azelőtt tüdőrákkal operálták (soha nem dohányzott), és már-már remélhette, hogy a dolognak nem lesz folytatása. Most mégis orvost hívott.

A csengő régóta nem szólt. Bekopogott a málló festésű ajtón, nem erősen, de még erre a halk zörgetésre is megrezzentek az ajtó homályos üvegtáblái. Kinyitották az ajtót. Az arc pergamenszínű volt, hasonló, mint a dohos lakás penészes falai.

– Jöjjön be, doktor úr – mondta az öreg. – Pár nap óta nagyon gyenge vagyok, nem érzem jól magamat.

Az órájára nézett. Talán lehetne most az egyszer késni a rendelésről, de hiába, az ő számára a délután négy óra mindig tizenhat óra nulla nulla percet jelentett. Mi értelme is volna hosszasan vizsgálódni, mindenképpen be kell küldeni a kórházba. Ezt sietve el is mondta az öregúrnak.

– Én is éppen erre akartam kérni a doktor urat. Tessék engem beutalni a kórházba, ahol operáltak!

Gépiesen vette elő a receptúrát, és sietve kiállított egy beutalót szállítási utalvánnyal.

Szinte megkönnyebbült. A mentőt majd a rendelőben hívja. Most már nagyon sietett. Sebtében elköszönt, gondolatai már a váróban tolongó betegeken jártak.

Két hét múlva hallotta Birkásnétól, hogy az öreg meghalt. Igazából nem is lepte meg a hír, mert amikor meglátta az ajtóban, már tudni vélte, hogy ez lesz belőle. Csak sajnálta, mint minden beteget, akit elveszített, és mint minden régi szobát, ahová nem fog többet belépni. Birkásné közben megvigasztalódott, mert a tavasz most már végérvényesen beköszöntött. Ezt jelezte a betegek hirtelen megnövő tömege is, akik az enyhülést sorozatos orrfújással, köhögéssel ünnepelték. Minthogy sok volt a munka, az öregről is lassan kezdett megfeledkezni.

Egy szerdai napon – szép, napsütéses tavaszidő járta – fekete ruhás asszony állított be a rendelőbe. Felállt, bemutatkozott, mivel még nem találkoztak.

Megfogta az asszony sovány kezét.

– A Cziráki István lánya vagyok – mondta az asszony. – Eljöttem a doktor úrhoz megköszönni, amit az édesapámért tett. Sajnos, már utoljára, nem sikerült megmenteni.

– Igen – mondta és megszorította a kezét. – Õszinte részvétem. Nagyon szerettem az édesapját. Hiányozni fog nekem is. Utoljára, amikor nála voltam, már látni lehetett, hogy baj van. Már amikor ajtót nyitott, láttam. Ott állt sápadtan, kivérzetten…

Mint akibe villám sújtott. Az érzékei elzsibbadtak, a szívét jeges rémület szorította össze. Jaj, mit mondtam, gondolta, mit mondtam!

– Látja, a doktor úrnak most is igaza volt – mondta az asszony –, a kórházban nem vették észre. Azt hitték, a daganat miatt lett vérszegény. Pedig amikor felboncolták, kiderült, hogy gyomorfekélye volt és abból vérzett el. De hát ott benn mindig csak a tüdejét vizsgálták.

A többit már nem is hallotta. Agyában csak az zakatolt, hogy ezt ő az első pillanattól kezdve tudta. Azért mondta ki most. Hiszen azonnal kórházba küldte, de nem a megfelelő helyre. Ha a sebészetre küldi, a fekélyt felismerik, és talán rendbe hozták volna. Csak a beutaló diagnózison múlott. Na és azon, hogy a gondolatai a sietségtől nem tudtak formát ölteni, nem voltak képesek a felszínre bukkanni, hanem meglapultak a tudatalattijában. De akkor is: ő mindvégig tudta. Most úgy érezte, mintha eddig egy búvárharangban lett volna, amely most szétrobbant és ő fuldokolni kezdene a víz szorításában.


Gondolatai a sietségtől nem tudtak formát ölteni, nem voltak képesek a felszínre bukkanni.

Az asszisztense hangjára tért magához.

– Doktor úr, nincs más beteg. Végeztünk mára?

Gépiesen bólintott. Néhány udvarias közhelyet mormogott, az asszony elment, ő pedig magára maradt a gondolataival. Kilépett a rendelőből, a napfény azonnal végigsimogatta, de ő nem érezte. Maga sem tudta, hogy telt el a nap többi része, csak azt tudta, hogy aznap többet beteghez nem nyúlt.

Már hosszabbodtak a nappalok, de az árnyak még ott lapultak a délutánban. Lassan beesteledett. Az asztali kis lámpát meggyújtotta, elővett egy üveg whiskyt és félig töltötte a vizespoharat. Egy hajtásra megitta, aztán újra töltött, és megint, de az ital csak átlöttyent rajta, anélkül, hogy fellazította vagy elkábította volna. Az ilyen estéktől félt mindig, amikor az ital nem segít, pedig most lenne rá a legnagyobb szüksége.

A sarokban megmozdult egy árnyék. Hirtelen élesen hallani kezdte az óra ketyegését az ablakpárkányon.

– Nem vagy oka a halálának – mondta az ital.

– De részed van benne – mondta a lámpafény.

– Peregnek a másodpercek – mondta az óra –, a másodpercekből percek lesznek, a percekből órák, az órákból napok, a napokból hónapok, évek, és az évek elmúltával ott vár rád az, amitől annyira tudsz félni…

A sápadt lámpafényben az ital színe rőt vörösre vált, mint az alvadó vér. Ült, tehetetlenül maga elé meredve.

– Én Istenem – tördelte a szavakat. – Én Istenem…

dr. Pintér László