LAM 2005;15(10):788-9.

OLVASÓNAPLÓ

Két birodalom határán

 

Nyilván furcsa ez is: nem lakni többet a földön,
Zsenge szokásokat immár többé nem gyakorolni,
Rózsavirágba, egyéb sok ígérő földi dologba
Nem belesejteni emberi értelmét a jövőnek;
az nem lenni tovább, ami egy-egy végtelen óvó
kéz melegén voltunk, s még puszta nevünk is
összetörött játékszerként odahagyni.
Furcsa: tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa: a térben
ily oldott libegésben látni meg azt, ami egykor
egybetapadt. Kimerítő lét a halott-lét,
és tele pótlással, míg némi kevés öröklét
érzik ölén. – De az élők elkövetik mind
azt a hibát, hogy mindent élesen elkülönítenek.
Míg egy angyal (mondják) azt sem tudja
gyakorta,

élők vagy holtak közt jár-e. A végtelen Áram
hömpölygőn sodor át mindkét birodalmon
minden kort, és mindkettőt túlzengi szavával.
 
(Rainer Maria Rilke: Az első elégia)

A cipőmet kötöm
 
Lehajlok a cipőmet bekötni
és azt hiszem, hogy kortalan vagyok,
pedig a halál mindennap elindul,
legföljebb nem metszi az utamat
még egyelőre. Kéne gyakorolni,
hogy tudjam állni a tekintetét,
hogy ne sivalkodjak, dőrén ne sírjak,
de most még csak a cipőmet kötöm,
lehajtott fejjel, mozgalmas, koszos,
élettel vegyes szőnyeggel szemezve.
Egyébként azért görnyedek, igen,
ha jön, akkor se lógjon szanaszét
a cipőfűzőm, rendesen kötöm.
 
(Nádasdy Ádám: Soványnak kéne lenni.
Versek 2002–2004)

S mi, nézők,
mindig, mindenütt
a minden

felé fordulunk,
soha kifelé!

Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik.
Újra rendezzük. S mi is szétesünk.
 
Ki fordított meg így, hogy bármit is
Teszünk, olyanok vagyunk, mint aki
Épp útra kél? Ahogy az visszanéz
A végső dombról, ahonnét utólszor
Föltárul völgye még, s áll, tétovázik:
Úgy élünk mi, örökös búcsúzásban.
 
(Rainer Maria Rilke: A nyolcadik elégia)

 

Bitó László könyve Boldogabb élet – jó halál. Eutelia eutanázia címmel nemrégiben jelent meg az Atheneum 2000 kiadó Emberi tényező sorozatában. Mint ahogy arra a cím is felhívja a figyelmet, egyfajta megkülönböztetést alkalmaz az eutanázia fogalmára vonatkozóan, és ennek a megkülönböztetésnek az eutelia görög szóösszetétel jelentése adja meg az értelmét, miszerint itt az élet végéről, a jó befejezésről lenne szó.

Bitó, aki korábban orvos biológusként komoly tudományos elismerésre tett szert nemzetközi viszonylatban, ám aki az utóbbi időkben íróként „praktizál” és így is definiálja magát szívesebben, hozzásegít ahhoz, hogy valóban kiszélesítsük mindazon megfontolásaink körét, amelyeket általában az eutanázia tematikába sorolunk. Tudományos felkészültsége egészen szokatlan módon keveredik a klasszikus értelemben vett, ám a modernitás feltételrendszerében „nevelkedett” humanisztikus elhivatottsággal. Számos olyan kérdéssel, szemponttal foglalkozik közvetlen, komolyan vett emberséggel és filozófiai intencióval, amelyről keveset beszélünk a téma kapcsán. Furcsa kép jelent meg előttem a könyv olvasása közben. Felsejlik egy tisztás1, valahol egy félig-meddig lakott terület közelében, erdők és falvak által közrefogva (talán egy völgyben). A tisztáshoz számos út vezet, az erdőből, a falvakból, mellékutakról. Bitó László mintha erre a tisztásra akarna elvezetni újra és újra. Van, hogy egy falu életébe pillantunk közben, van, hogy az erdő csendjében sétálunk, van, hogy egy köves mellékúton kell gyalogolnunk, csak azért, hogy eljussunk valahová. De minden megtett út után visszakerülünk a tisztásra, ahol megtörténik velünk valami szükséges és áhított esemény. A kép további ecsetelése helyett: mi is ez a tisztás? A tisztás egy csendes, ám telített hely, ahol idősek, betegek, halálba készülők piknikeznek, leülhetünk hozzájuk, hallgathatjuk őket, körülvehetjük őket és közben minket is körülvesz az a sajátos idő és atmoszféra, amely életet és halált elválasztó határ felbomlása kapcsán keletkezik a halál előtti időben. Az út vége, valahová megérkezés, miközben megtudjuk, átéljük, megérezzük, hogy az út igen sokféle lehet. Bitó László – magam sem tudom, hogy tudatosan vagy az alkotó ember alkotó tevékenységének következményeként – képes olvasóit újra és újra finoman terelve, néha indulattal és a szervező agilitásával, néha hangosabban, néha csendesebben, elvezetni erre a tisztásra. Ami pedig ebben az alázat lehetőségét kínálja az az, hogy végre találkozzunk azokkal, akikről szó van, és azzal az úttal, amit nekünk kell megtennünk. És azokkal, akik ezen az úton mellettük, a közelükben állnak.

Talán a szerző megbocsájtja olvasójának értelmezését, miszerint nem az fogott meg leginkább, ami úgymond az eldöntendő körébe tartozik: tehát, hogy létre kell-e hoznia társadalmunknak a halálba segítés intézményesített formáját. Bár nyilvánvalóan egy társadalmilag felelős, a közért gondolkodó számára a cselekvés bizonyos pontokon halaszthatatlan és elkerülhetetlen. Magam, bevallom, igen nehéz helyzetben lennék, ha a konkrét cselekvés, döntéshozatal elé állíttatnék. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban is Mátyás király meséje jut eszembe, aki meg is akarta kapni az ajándékot, meg nem is. Szerintem, bevallva vagy nem, sokan érzik ezt a halálba segítéssel kapcsolatban, továbbá sokan vannak azok is, akik ezt vállalhatatlan álláspontnak vélve döntést hoznak, ezzel valamely kötelességüket egy másiknál magasabb rendűnek nyilvánítva.

Bitó László könyve azonban – bár lándzsát tör a meghozandó döntés egyik fajtája mellett –, éppen azzal adja a legtöbbet, hogy lehetővé teszi a megpihenést is a tisztáson. Foglalkozzunk azokkal, akik számára eljön az idő, és el kell menniük. Azokkal, akik elindulnak, de visszahozzák őket. Vannak, akik ilyenkor megszületnek másodszor is. Vannak, akik folytatni tudják ott, ahol abbahagyták, vannak, akik másutt folytatják és ez jó nekik és azoknak is, akiket még gazdagít. De olyanok is vannak, akik túl messzire jutottak már ahhoz, hogy visszataláljanak, és nem kaphatják, nem tudják visszakapni az életüket, benne maradnak valamiben, ami már nem az, és még nem a más. Közülük vannak – a kevesek –, akik végtelenül bátrak, dönteni tudnak és akarnak, tudják, hogy mi az, amit életnek tartanak és mi az, amire nemet kell mondaniuk. Többségünk azonban kevésbé bátor. Életben akar maradni, még akkor is, ha nem tudja igazolni ezt a vágyát. Egyszerűen fél. Fél elmenni, persze maradni is, de az élete kikerül a kezéből, mert ott a sok gép és eszköz, amely helyette él, életben tart. Megreked hát feladva a leckét maga magának és szeretteinek is – ha vannak ilyenek.

Szembesüljünk felelősségünkkel velük szemben. Szembesüljünk annak következményeivel, hogy létrehoztunk egy fegyvertárat, a világ legütőképesebb hadseregét állítottuk hadrendbe, újabb és újabb területet foglalunk el élet és halál birodalmának határán, az élethez csatoljuk, de vajon nem magunkat csatoljuk-e ezzel a halál birodalmához?2 A tisztáson töltött időben nem tehetjük meg, hogy saját életünket nem az elmúláshoz mérve gondoljuk át újra. Láttatja a folytonosságot, a másik halála és az én élete között. A másik halála a miénk is, hiszen a halál csak a másik ember halálában ismerhető meg számunkra, a saját halál mindenki számára titok marad3. Az életből távozókat is szembesíti felelősségükkel az itt maradókkal szemben, hiszen az, ahogy elmegyünk, meghatározhatja szeretteink itt maradását. Rettegést és a halál eluralkodását hozhatja életükbe, de hozhat reményt, békességet és belenyugvást is.

Heidegger szerint a tisztás az igazság helye. A Bitó vágta tisztás nem az eutelia intézményének bevezetése köré nyílik meg, hanem képet ad a jelenleg általunk létrehozott helyzetről: baj van a halálunkkal. Rossz vele a viszonyunk, és ez több más és fontos ok mellett részben annak a technológiának köszönhető, amelyet létrehoztunk. Bár még tudjuk, hogy valahol életünk része a halál, de ez már ritkán életünk gyakorlata. Halálunkat, haldoklásunk megélését kivitelezők kezébe adtuk4. Halálunk nem integrálódik életünk szövetébe, mert egy mechanizmus fogaskerekei indulnak be közeledtekor, amit nem tudunk leállítani. Kikerült otthonainkból és kikerült kezeink közül, kikerült az életünkből. Olyan ez, mintha a szerencsejátékos egyre növelné a tétet, egyre nagyobb az esélye a határtalan nyereségnek, de a fenyegető veszély is egyre nagyobb: mit kezdünk veszteségeinkkel, az elvesztett, a birtokolt hiányában azzal, ami marad. Elveszítjük halálunkat és így azon kapjuk magunkat, hogy életünk befejezetlen marad. Vég-telen történet ez.

Pörczi Zsuzsanna

 

Jegyzetek

  1. A tisztás fogalmáról l. Heidegger: „Mindenütt, ahol egy jelenlévő egy másik jelenlévővel szembesül, vagy csak arra vár, hogy szembesüljön vele, …ott nyíltság működik már, ott valamilyen szabad tájék játszik szerepet. Csak ez a nyíltság teszi lehetővé a spekulatív gondolkodás menete számára is az átjárást azon, amit gondol. Ezt a nyíltságot, amely lehetséges látszani-hagyást és mutatást nyújt, a tisztásnak nevezzük. A német »Lichtung« (tisztás) szó nyelvtörténetileg a francia clairiére szó tükörfordítása. A régebbi »Waldung« (Wald=erdő) és »Feldung« (Feld=mező) szavak mintájára van képezve. Az erdei tisztást a sűrű ellentéteként tapasztaljuk, amelyet a régebbi nyelv »Dickung«-nak (sűrű, rengeteg) nevezett. A »Lichtung« főnév a »lichten« (ritkítani) igére megy vissza. A »licht« (ritkás) melléknév ugyanaz a szó mint a »lelicht« (könnyű). »Etwas lichten« azt jelenti: valamit könnyűvé, valamit szabaddá és nyílttá tenni, például az erdőt egy helyen szabaddá tenni a fáktól. Az így keletkező szabad valami a tisztás. A filozófia minden olyan gondolkodása, amely kifejezetten vagy sem a »magára a dologra« való felhívást követi, az a maga menetében, a maga módszerével már be van engedve a tisztás szabadjába.” (Martin Heidegger: A filozófia vége és a gondolkodás feladata.)
  2. „Ez persze csak egyik oka (a biológia) »különleges státusának«. Egy másik oka a szakadatlan törekvés a halandóság dekonstrukciójára. A halál »a modernitás botránya«, az emberi lehetőségek határainak megtestesülése és archetípusa, a minden határok átlépésére törekvő, az ember számára a végtelent megnyitni próbáló becsvágy végső kihívása. A kihívásra való reagálás abban állt, hogy a halált, amellyel a betegségek, patologikus elváltozások és sorscsapások szövevényében nem bírtak, felbontsák az egész életet kitöltő aktusok sokaságára. A halál kolonalizálta az életet, és a halál elleni harc vált a létért folytatott küzdelem értelmévé. A szorongás a halál elkerülhetetlenségétől átterjedt az élet egészére, és így soha nem csillapuló éberséggé alakult át mindennel szemben, ami a legkisebb mértékben is »abnormitásnak« tetszett. A modern szorongásnak ezt a hatalmas területét megint csak a biológia és a hozzá társuló műszaki tudományok, főként az orvostudományok és a pszichiátria vette át, és vonta felügyelete alá.” Zygmunt Bauman: Biológia és modernitás: kereszteshadjárat az egészségért. A halandóság dekonstrukciója – egészségkultusz és degenerálódási pánik. (Magyar lettre Internationale, 1998/99, 31. szám)
  3. „….ha a halál nem önmagunkhoz fűződő viszony, ha nem az önmagunkkal való egyesülés eredménye és a végesség kiharcolt értelme, akkor ez azt jelenti, hogy valamiféle pluralitás lopózott be az Önmaga szívébe. A haldoklás fakticitása strukturálja az Önmagát mint »Másikért-való-létet«, mint helyettesítést, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a halál ne a saját halálomhoz, hanem a halál másságához vagy a másik halálához fűződő viszonyban tárul fel. Ahogy Lévinas írja egyik kései szövegében: »Mintha a láthatatlan halál, amely a többi arc, arca az én ügyem lenne, mintha ez a halál engem érintene.« (Simon Critchley: Lévinas keze Blanchot tüzében)
  4. Nádas Péter Saját halál című könyve ebből az „élményből” született és teljesedett ki életről és halálról együtt hírt adó lenyűgöző irodalmi alkotássá.


Levelezési cím: Pörczi Zsuzsanna, Pécsi Tudományegyetem, Egészségügyi Főiskolai Kar, 7623 Pécs, Rét u. 4.