LAM 2005;15(10):778-9.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Folyton menekülve…

E. T. A. Hoffmann élete

 

Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann élete során mindvégig borotvaélen táncolt. Egyszerre volt művész és hivatalnok, művészként egyszerre volt író, zenész és képzőművész; felesége mellett kitartó házasember és szoknyavadász; bohém és megbízható munkás. És nem tudni, melyik volt inkább, hogy melyik igazán. Egy levelében ő maga írta nem minden keserűség nélkül: „Teljességgel jellemző az életemre, hogy mindig az történik velem, legyen akár rossz, akár jó, amire egyáltalán nem számítok, és hogy folyton azt vagyok kénytelen tenni, ami az igazi, mélyebb princípiumomnak ellentmond.” Nem csodálkozhatunk azon, hogy Hoffmann élete telítve volt nyughatatlansággal és nyugtalansággal, hogy egész életében álmatlanság gyötörte, hogy folyton arra sóvárgott, hogy elmeneküljön egy idilli, nyugalmas helyre, Itáliába vagy bárhová. Ehelyett a valóságban az alkoholmámorba menekült, és életének két színhelyén – Varsóban és Drezdában – is utolérte a háború.

Mindeközben azonban szakadatlanul dolgozott, mindhárom általa művelt művészeti ágban jelentékenyet, íróként egyenesen korszakalkotót hozva létre.

E. T. A. Hoffmann (akinek eredeti, teljes neve Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann volt, de aki harmadik keresztnevét Mozart iránti tiszteletből fiatalon Amadeusra változtatta, ám azután következetesen csak a kezdőbetűit használta, s így voltaképpen nem is volt keresztneve) a legporoszabb porosz város, Königsberg szülötte volt; életének első húsz évét, 1776 és 1796 között, Kanttal töltötte egy városban. Édesapja felsőbb bírósági ügyvéd, majd jogtanácsos – jó kedélyű, nagyivó, eredeti figura –, aki Hoffmann születése után elvált hisztérikus és rendmániás feleségétől, akitől két fia is született. A gyermekeket annak rendje és módja szerint elosztották egymás között: az idősebb, Karl az apjával maradt – valószínűleg ő járt jobban –, míg öccse édesanyja és nagyanyja tágas házában nyert elhelyezést. Ezzel el is kezdődött a rémségek ideje E. T. A. Hoffmann életében. A felső emeleten egy zavart elméjű nő lakott, akinek hisztérikus sikolyai a mindennapok aláfestő zenéjét szolgáltatták a gyermek számára. Ráadásul az anya és a nagyanya szobájába zárkózva töltötte napjait, a gyermek nevelését teljesen anyai nagybátyjára hagyva, akivel viszont meg kellett osztania háló- és lakószobáját. Ez a nagybácsi maga is jogász volt, művelt, de katonás fegyelmet követelő, lélektelen, szeretetlen ember. Ismerjük el: nehéz nyomasztóbb környezetet elképzelni egy igen szenzitív, sokoldalúan tehetséges gyermek számára.

E. T. A. Hoffmann, 1822 (?)
Berlin, Staatliche Museen

E. T. A. Hoffmann, 1822 (?) <br>Berlin, Staatliche Museen

Egy fontos dolgot azonban kapott Hoffmann Otto bácsitól, s ez a korai és alapos zenei nevelés volt. Ennek köszönhetően tizenhárom évesen már komponálni kezdett, s valószínű, hogy ekkoriban meg se fordult a fejében, hogy nem művészi pályára megy.

Persze minden másként alakult, összhangban a bevezetőben idézett önsorsképpel. Hoffmann alig múlt tizenhat éves, amikor akarata ellenére beíratták a patinás helyi egyetem jogi fakultására – bár ezzel egyidejűleg festői, illetve zongora-, összhangzattan-, ellenpont- és hegedűtanulmányait is folytatta. Ez nem gátolta meg abban, hogy mindössze három év alatt meg ne szerezze jogi diplomáját, s bizonyára kiváló eredménnyel, hiszen tizenkilenc és fél évesen már állást is kapott szülővárosa közigazgatásában. Egy fájdalmas szerelmi kudarc után a következő évben, 1796-ban a sziléziai Glogauba (Glogów) helyezték. Két évvel később aztán kettős szerencse érte pályáján: nemcsak elnyerte ügyvédgyakornoki kinevezését, hanem kevéssel később egy rokona Berlinben eszközölt ki számára hasonló beosztást a legfelsőbb bíróságon. Hoffmann Berlinben természetesen lelkes látogatója lett a német színházi és az olasz opera-előadásoknak, zeneszerzést tanult és komponált, és nem utolsósorban szorgalmasan látogatta a művészeti galériákat.

1800-ban, miután az ehhez szükséges vizsgát kitüntetéssel letette, még magasabb posztra: segédbírónak nevezték ki, ezúttal Posenbe (Poznan). Két évvel később, 1802-ben már közigazgatási tanácsosi kinevezéséről is döntöttek. Huszonhat évesen Hoffmann meredeken felívelő köztisztviselői karrier kezdetén állt. Ugyanebben az évben – korábbi feljegyzését felbontva – megházasodott: felesége, Maria Thekla Michaelina Rorer, mindenben megfelelt egy jövendő magas beosztású köztisztviselő igényeinek: a józan, egyszerű, de odaadó hitves ideáljának. Minden jel arra utalt, hogy karrierjét jól össze tudja hangolni magas színvonalú amatőrként űzött művészeti tevékenységével. (Mármint a zeneivel és a képzőművészetivel; mert az irodalommal, Glogauban komponált első daljátékának szövegkönyvétől eltekintve, egyelőre még nem is próbálkozott.)

A felszín alatt azonban roppant feszültségek gerjedhettek, s bizonyára törvényszerű volt a lázadás, amit kiváltottak. 1802 farsangján a városi helyőrség vezetőit kifigurázó karikatúrákat adott közre, azzal az eredménnyel, hogy még aznap éjjel futár vitte Berlinbe a már elhatározott előléptetés érvénytelenítését kérő levelet. Ennek nyomán Hoffmannt büntetésből a Varsó közelében fekvő Plozkba (ma: Plock) helyezték, lényegesen rosszabb fizetéssel.

A megrázkódtatás, bármennyire is belső igény következménye volt, rendkívüli lehetett. Hoffmann, életében először, találkozott a szegénységgel, az anyagi bizonytalanság rémével. Plozkban ráadásul provinciális szürkeség várt rá, és reménye sem volt arra, hogy egyre szaporodó kompozícióit itt előadassa; egyelőre kiadatásukkal is hiába próbálkozott. Ez a korszak szerencsére nem tartott nagyon sokáig: kitartó manőverei nyomán nemcsak azt érte el, hogy – az akkor ugyancsak Poroszországhoz tartozó – Varsóba helyezzék, hanem még a visszavont közigazgatási tanácsosi beosztást is újra kiharcolta magának. Itt eleinte úgy festett, hogy kedvére való környezetbe került: sokat komponált, s a varsói Zenei Társaság zenekarával új kompozícióit kipróbálhatta, hangversenyein karmesterként, zongoristaként, sőt, énekesként közreműködhetett. Talán vissza is talált volna az elhagyott, kitaposott ösvényre, ha nem szólnak közbe tragikus – ezúttal külső – körülmények.

Hoffmann házasságából 1805 nyarán kislány született. 1806-ban azonban a francia hadsereg elfoglalja Varsót; Hoffmann, bár állása megszűnik, még marad. Folytatja – jövedelmező – zenei tevékenységét, és megpróbálja megszervezni jövőjét. Kiderül: a varsói porosz hivatalnoki kar tagjai nem kapnak új állást vagy kárpótlást. Súlyosan megbetegszik (idegláz?); lelkiállapota egyre kétségbeesettebb, a jövőt kilátástalannak érzi, súlyos depressziós rohamai vannak, közel áll az összeomláshoz. Végül egy barátja segítségével mégiscsak kikerül az örvényből, 1807-ben Berlinbe megy, és állást keres.

Sorsdöntő három év következik, amely teljesen megváltoztatja életét. Meg kell oldania családja fenntartását állami hivatal nélkül – ez az állapot ugyan csak hét évig tart, de egyelőre mindent meghatároz. Minden jel arra vall, hogy 1807-ben vagy 1808-ban szifiliszes fertőzést kap. Ugyanebben az időszakban Berlinben megismerkedik Fichtével, Chamissóval és a német szellem más kiválóságaival; ez ösztönzi arra, hogy elszánja magát az íróként való színre lépésre. 1808-ban Posenben meghal a kislánya. Ugyanazon év szeptemberében pedig kinevezik a bambergi színház zeneigazgatójának és karmesterének.

Hoffmann négy évig maradt Bambergben. Ebben az időszakban sok konfliktusa volt a bambergi zenei körökben, de sok örömet és sikert is hozott számára a zenei munka. Bár karmesterként háttérbe szorult, sokat komponált, szövegíróként, sőt, díszlettervezőként is működött, íróként (és zenekritikusként) pedig kezdett nevet szerezni magának. Ám ez a város is tartogatott számára egy egész életét felforgató válságot. Hoffmann 1811-ben szerelemre lobbant mindössze tizenöt éves tanítványa, Julia Marc iránt. A paroxizmusba átcsapó szerelmi szenvedély és a reménytelenség, a kiábrándulás időszakai váltják egymást napról napra, nemegyszer óráról órára csaknem két éven át. Amikor pedig 1812-ben Julia férjhez megy, következik a pokol, az apátia, a menekülés a betegágyba. Ám azután újabb váltással Drezdába kerül, ezúttal valóban karmesterként, s ez megint visszahozza az életbe.

Ettől kezdve egyre-másra jelentek meg jelentős és feltűnést keltő írásai: többek között a Fantáziadarabok Callot modorában, Az arany virágcserép és A homokember. Drezdában kezdte komponálni Undine című „varázsoperáját”, zeneszerzői főművét.

1814-ben újra, immár utoljára lakóhelyet váltott. Baráti segítséggel megint csak sikerült Berlinben hivatalnoki álláshoz jutnia, amely létbiztonságot jelentett, de elég időt hagyott számára az írásra, komponálásra. Az Undine 1816. augusztusi berlini bemutatója élete nagy zenei sikerét hozta – ám a tizennegyedik sikeres előadás után a Schauspielhaus porrá égett, s Hoffmann életében már nem állították többé színpadra. Kárpótolták mindezért új szellemi kapcsolatai és fényes irodalmi sikerei. Azután újra kihívja a sorsot maga ellen: Meister Floh című 1821-ben megjelent elbeszélésében – ezúttal irodalmi – karikatúrát rajzol ellenlábasáról, Berlin rendőrfőnökéről, von Kamptzról. Az érintett tombol, most már nem fegyelmi, hanem bírósági eljárás fenyeget. A következő évben Hoffmann, a jogász briliáns védőiratot szerkeszt önmaga védelmében, de a per megkezdését már nem éri meg.

Vajon mi lehetett az az alapvető, kimondhatatlan testi vagy lelki szenvedés – „namenloses Leyden”, ahogy maga nevezte –, ami Hoffmannt az alkoholhoz űzte? Talán elsősorban lidérces gyermekkora. Vagy, később, a hivatalnoklét kényszerzubbonya? („Hivatalnoklétem undorító báb, amely a művészi tehetség szépséges szárnyait leszorítani igyekszik, amelyen erőszakkal kell áttörniük magukat.”) Amit az alkoholmámorban átélt, arról hűségesen beszámol naplójában, 1804 januárjában például így ír: „Minden idegemet izgatja a fűszeres bor – a halálos fenyegetettség érzésének rohamai –, hasonmások.” Hoffmann hallucinációiban lidércek, koboldok és szellemek táncolják őt körül a sötét szobában – de ha nem ivott, akkor sem tud aludni: „Micsoda nyomorult napokat élek – de türelem – nemsokára beköszönt a pirkadat.” (1803. október.)

Műveit azonban nappal, kijózanodva, a szorongás öleléséből időlegesen kibontakozva írja – itt humora is rátalál, bár sok groteszk vonással elmélyítve. Az író E. T. A. Hoffmann a romantika egyik úttörője, úgy, hogy egyszersmind a szürrealizmusnak is fontos előfutára – vajon más, mint szorongástól és depressziótól sújtott, poklokat megjáró és mégis újra euforikusan lelkesedő és újrakezdő művész – magyarán egy bipoláris szindrómától szenvedő, állandóan a normalitás és a betegség határán egyensúlyozó ember – alkothatott volna-e ilyen hatású életművet?

A Hoffmann-mesék csodákkal és balsejtelmekkel árnyalt, mégis oly ellenállhatatlanul derűs és vonzó világa arra utal, hogy ez az űzött művész mindig megőrzött magában egyfajta, a tiszta és világos dolgokba vetett mély hitet – arra rímel ez, hogy viharos magánéletén megszakítatlan érként húzódik végig hűséges barátsága egykori königsbergi diáktársa, Th. G. von Hippel iránt.

Mint láttuk, Hoffmannt alapvető lelki baján túl más súlyos betegségek is gyötörték – ezek egy részének természete azonban – így a már említett varsói betegségé – nem ismeretes. Naplójában pontosan leírja viszont, hogy 1814-ben hosszan kínozták súlyos reumás panaszok – mint némi öniróniával írta, a legkisebb időváltozásra „élő barométerként” reagált. 1816 és 1819 között minden évben van arról adatunk, ám a részletek mellőzésével, hogy ágyban fekvő, súlyos beteg volt. Kézenfekvő az 1807 táján szerzett szifilisz tercier fázisának következményeire gondolnunk. Utoljára 1822. január közepén dőlt ágynak, s ez esetben, tudjuk a szemtanúk beszámolóiból, hogy Hoffmannt egyre kiterjedtebb bénulás támadta meg. Említett védőiratát kezének bénulása miatt már tollba kellett mondania. Június 25-én pedig elérte azt, amire néha annyira vágyott: a háborítatlan, végső nyugalmat.

Malina János


Levelezési cím: Malina János, 2094 Nagykovácsi, Tinódi u. 18.