LAM 2005;15(3):242-3.

HISTÓRIA

Törekvések az orvostudomány magyar szaknyelvének megteremtésére

Jobst Ágnes

 

A tudományok magyar nyelven való művelésének igénye már Bessenyei Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkájában, 1779-ben megfogalmazódott. A Bessenyei által meghirdetett programnak a beteljesítése – hogy a magyar a maga nyelvén legyen tudóssá – a reformkor feladata volt. A tudományos ismeretek cseréje és az egyetemi oktatás addig javarészt latin és német nyelven folyt. Noha I. Ferenc császár 1807-ben kiadott rendeletében engedélyezte az egyetemi előadások egy részének magyar nyelven való megtartását, amelyet a latinul kevéssé tudó sebészhallgatók magas számaránya tett szükségessé, Bugát Pálnak a sebészek számára szolgáló elméleti orvostudományi tanszékre 1824-ben történt professzori kinevezéséig mégis a pesti egyetem orvosi karán mindössze ketten, Rácz Sámuel (1744–1807) és Bene Ferenc (1775–1858) írtak és tanítottak magyarul, akik mindketten a sebészeti tanszék tanárai voltak (1).

A magyar nyelv fejlesztésének igényéről tanúskodtak a század elején kiírt pályázatok. Kultsár Istváné 1804-ben, a Magyar Kurírban jelent meg: „Mennyire ment már a magyar nyelvnek kimíveltetése? Micsoda eszközlések s módok által kellene azt nagyobbra vinni? Mikép lehetne ezen eszközöket foganatosakká tenni?” Az 1817-ben hasonló céllal kiírt pályázat címében már a szaknyelv megteremtésének egyik legfontosabb mozzanata, a műszavak alkotásának igénye fogalmazódik meg: „Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és szólásmódokkal a magyar nyelvet bővíteni a különbféle tudományokra és mesterségekre nézve?” (2). Az 1825-ben megalakult Magyar Tudós Társaság a szervezet fő céljaként a magyar nyelv ápolását jelölte meg. A nyelvet hivatásszerűen művelők mellett a természetvizsgálók, köztük orvosok, így Bugát Pál, Flór Ferenc, Pólya József és Török József is részt vettek a tudományok művelésére alkalmas magyar nyelv kidolgozásában. „Írót nevelt nyelvtudományból ollyan, kinek más osztályhoz tartozó munkája is ditsérhető” – írta ezzel kapcsolatban a Magyar Tudós Társaság Igazgató Tanácsának első üléséről tudósító beszámoló (3).

Mivel a mindennapi gyógyítás gyakorlata már korábban feltételezte egyfajta szaknyelv használatát, joggal merül fel a kérdés, hogy a felsorolt orvosok nyelvészeti érdeklődését mi motiválta. A XVIII. században magyar nyelven írott orvosi munkákat olvasva azt tapasztaljuk, hogy számos kiválóságuk és a magyar nyelv használatából adódó népszerűségük dacára stílusuk körülményes és terjengős. A stílus nehézkessége abból adódik, hogy a szerzők a rendelkezésükre álló köznyelvi elemek segítségével próbálták megfogalmazni tapasztalataikat, ám megfelelő nyelvi eszközök, elsősorban műszók híján ezt csak hosszadalmas körülírások és ismétlések árán tudták megvalósítani. Ezen kimagasló orvostörténeti értékkel bíró munkák is hozzájárultak ahhoz a felismeréshez, hogy a korabeli magyar műnyelv tudományos igényű közlemények közzétételére nem alkalmas. Az igényes szaksajtó és szakirodalom megindítása ugyanakkor részleteiben kidolgozott műnyelv megalkotását feltételezte. A társadalmi nyelvváltozatok között a szaknyelv egy olyan szigorúan szabályozott és kodifikált, tehát mértékül szolgáló és követendő nyelvváltozat, amely a köznyelvi változattól szükségképpen eltér; a műszavak, azaz terminusok jelentéstartalmát pontosan rögzíti, s a terminusok egymáshoz való viszonyát szabályozó nómenklatúrával rendelkezik. A nagyfokú szabályozottság célja a tudományos és szakmai ismeretek tömör és szabatos, félreértést kizáró egyértelmű leírása és közreadása. Az orvosi szaknyelv megteremtésének célja tehát főként új műszavak megalkotásában, részben pedig a már rendelkezésre álló műnyelv szabályozásában jelölhető meg.

Az orvosi műnyelv megújítása óta anatómusaink boncolnak, zsémbes embertársaink pedig macerálnak és szekíroznak. (Zolnai Béla: Szavak sorsa. In: Zolnai Béla: Nyelv és stílus. Bp., Gondolat, 1957. p. 259)

A szaknyelv kiművelése a honi nyelven írt új publikációk megjelentetésében, a külföldi munkák lefordításában, a nemzeti nyelven írott szaksajtó megindításában, valamint szakszótárak szerkesztésében nyerte el jelentőségét. A korabeli tudományos élet egy jeles személyiségének, Bugát Pálnak a munkásságát áttekintve jól látható, hogy a tudományszervezés ezen területei miként jelentek meg egy kortárs életművében.

Bugát Pál (1793–1865)

Bugát Pál

Bugát (1793–1865) az orvosegyetemi oktatás mellett a tudományos élet megszervezése és az orvosi szaknyelv megújítása terén szerzett halhatatlan érdemeket. A magyar orvosi nyelv hiányára sebészeti tanfolyamokon tartott előadásain döbbent rá: „A Fordító már negyedik esztendeje, hogy mint rendes Királyi Oktató az orvostudomány észképi (theoretica) részének magyar és német nyelven való előadásával foglalatoskodik; hivatalának kezdetekor meg lefolyása alatt semmit sem érzett oly fájdalmasan, mint azon híjánosságot, hogy mind a természettudományok, de még inkább az orvosi tudomány honni nyelvünkön csaknem parlagon fekszik.” (4) A magyar nyelvű szakirodalom pótlásának jegyében lefordította a kor külföldi, elsősorban német nyelvű szakirodalmának jelentős alkotásait. 1828-ban Az egészséges emberi test boncztudományának alapvonatjai címmel jelent meg első fordítása, amelyet a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat hasábjain Vörösmarty Mihály így méltatott: „... igen helyes gondolat azért Bugát Professzor Úrtól, hogy a Boncztudományt magyarul adta.” (5). A mű fordítása során készítette el A boncztudományi műszavakról című összeállítást, amely az Akadémiai Értesítő 1829-es évfolyamában jelent meg.

1830-ban tanítványai számára Közönséges kórtudomány és Éptan címmel magyar nyelven jegyzeteket írt, s még ugyanezen évben közreműködött Hahnemann Organonjának a lefordításában is. 1831-ben tanítványával, majd munkatársával, Toldy (Schedel) Ferenccel (1805–1875) közösen megindította az első magyar nyelvű orvosi szaklapot, az Orvosi Tárt. A lap megindításával a szerkesztők célja a magyar nyelvű szakmai fórum megteremtése és a magyar orvosi műszók megismertetése volt (6). A felmerülő nehézségek leküzdésére a kétnyelvű közlés módszerét választották, és az új kifejezések mellett zárójelben a régi, többnyire deákból vett műszókat is feltüntették. A kétnyelvű közlés eredményét a Tár első két évfolyamára vonatkozóan Magyar-deák és deák-magyar orvosi szókönyv címmel gyűjtötték össze.

Bugát 1835–1844 között Chelius: Sebészség című munkájának négy kötetét fordította magyarra, s ezt a munkát is bőséges latin–magyar–német és német–magyar–latin szakszógyűjteménnyel látta el.

A meghatározott tudományos munkákhoz kötődő szójegyzékek összeállításán túl felmerült a szélesebb tudományterületet átfogó természettudományos és orvosi műszótárak megalkotásának igénye. Az egy-egy tudományág egészét felölelő szótárszerkesztés két jellegzetes korabeli példája a Schuster János-féle (1777–1839) Gyógyszerek árszabása, amely 1829-ben jelent meg, valamint Bugát Pál Természettudományi Szóhalmaz című munkája, ez utóbbi 1843-ban látott napvilágot. Szóteremtés tekintetében mindkét szótár a nyelvújítás kedvelt szóalkotási eljárására, a szóképzésre támaszkodik. Schuster az elemek megnevezését a kémiai elemek rendszeréhez igazította, s a fémes elemeket az arany szó második tagjából művi úton elvont -any képzővel látta el, míg a nem fémes elemek nevét a jellegzetes tulajdonságukra utaló -ó, -ő melléknévképzővel alkotta meg. A klór például a zöldlő, a foszfor pedig a villó nevet kapta, s ekkor született a higany neve is. A Schuster-féle műnyelv minden erőltetettsége dacára számos hívet szerzett. 1838-ban bekövetkezett halála után követői a Schuster-féle műnyelv rendszerét revízió alá vették. Bugát Pál, Irinyi János és Nendtvich Károly a Schuster-féle rendszer megtartása mellett megkísérelték, hogy a rossz hangzású elnevezéseket magyarosabb csengésűre cseréljék.

Az élete fő művének tekintett Természettudományos Szóhalmazt Bugát 1843-ban jelentette meg. Amint címéből kitűnik, a 40000 terminus technicus nemcsak orvosi, de gyógyszerészi és más természettudományos kifejezéseket is tartalmazott. A 900 oldalt felölelő munkában a jó és zamatos kifejezések mellett igen sok hasznavehetetlen műszó is található. A meggyökerezett szakszók közül Bugátnak köszönhető az adag, az agy, a bélcsatorna, a bonckés, a fogászat, a gyógyszertár, a hányinger, az izom, a kórlefolyás, a láz, a mirigy és a sebész. A tágabb körű természettudományok köréből az alaphang, a bura, a csavar, a földgömb, a földtan, a képlet és a kísérlet szintén Bugát szóteremtését dicsérik.

Temetésén elmondott beszédében az Akadémia főtitkára, Toldy Ferenc az elhunytnak az orvosi szaknyelv terén kifejtett működését így méltatta: „Helyesen szólni Révai, szépen Kazinczy, műszabatosan Bugát tanította a nemzetet.”

Minthogy a tudományos szaknyelv megújítását mindenki szívügyének tekintette, az eltérő elképzelések olykor vitákhoz vezettek. A tudományos terminológia kialakításának elvi kérdése volt például, hogy célszerű-e minden idegen eredetű szakszó magyarral való helyettesítése (7). Az idegen szavak átvételének, illetve a magyar műszavak megalkotásának dilemmája még sokáig kísértett. A kiegyezés a szaknyelvek terén a magyar terminus technicusok erőltetését hozta magával. Ez akkor már idejétmúlt törekvésnek számított, hiszen időközben a természettudomány számos ágában kialakult és megszilárdult a nemzetközi terminológia. A botanika, majd a kémia szaknyelve kapcsán a nagy tekintélyű turini remete, Kossuth Lajos is a nemzetközi terminológiához való igazodásra figyelmeztetett: „Nézetem az, hogy azon nem- és fajelnevezésekre nézve, melyeket a mivelt világ különféle nemzetei az életben nem ugyanazon, hanem külön-külön néven neveznek, saját nyelve géniuszának megfelelőleg a magyarnak is külön nevet lehet is, kell is alkotnia, ha olyannal az életben még nem bír; ellenben azon nemeket és fajokat illetőleg, melyekre nézve a legkülönbözőbb mivelt nyelvekben ugyanazon egy szó van az életben elfogadva, akárminő eredetű legyen is az, azzal a magyar is élhet, a nélkül, hogy nyelve tisztaságának ártana…” (8). Kossuth állásfoglalása sokat segített abban, hogy a természettudományok, így az orvostudomány szaknyelvének fejlesztése ésszerű irányt vegyen. Míg a reformkorban a magyar tudományos élet megteremtése, és a szaknyelvi kommunikációs kultúra kialakítása kizárólag nemzeti nyelven mehetett végbe, a későbbiekben már a nemzetközi tudományos fórumokra való kilépésnek elengedhetetlen feltétele volt a nemzetközi kommunikáció normáihoz való igazodás.

 

Irodalom

  1. Magyary-Kossa Gyula. Bugát és a magyar orvosi nyelv. Orvosi Hetilap 1927. április 3. p. 389-92.
  2. Jobst Ágnes. Bugát Pál, a magyar orvosi szaknyelv megújítója. Orvosi Hetilap 1993. október 17. p. 2321-2.
  3. Híradás A’ Magyar Tudós Társaság Igazgató Tanátsának 1830ban November 17kén Posonban tartott ülésében. Tudományos Gyűjtemény 1831/5. p. 120
  4. Bugát Pál. Az egészséges emberi test boncztudományának alapvonatjai. Buda: Trattner-Károlyi; 1828. Vezérszó.
  5. Tudományos Gyűjtemény 1828/6. p. 112-115.
  6. Hazánk orvosaihoz. Tudományos Gyűjtemény 1830/11. p. 123-4.
  7. Tudományos Gyűjtemény 1830/2-4. p. 119-23., 117-29., 110-25.
  8. Kossuth Lajos 1884 novemberében Helfy Ignáchoz írott levele. Természettudományi Közlöny 1885. p. 23-4. Első ízben a Pesti Napló 1884. december 18., 19., 20. számaiban részekre bontva tette közzé, kibővített utánközlése pedig a Természettudományi Közlöny 1894. 207-219. oldalain olvasható. Bugát Pál (1793–1865)


Levelezési cím: dr. Jobst Ágnes, Történeti Hivatal Könyvtára, 1051 Budapest, Nádor u. 4.