LAM 2005;15(2):168.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

Egy gyermekorvos történetei

 

Egy? Sok. Néhányat elmondok, gyermekorvos lévén gyerekszáj-tört éneteket.

Egy újonnan felvett beteg vizeletvizsgálatával nem akartam a másnapi rutint megvárni. Esti vizitnél kértem a nővért, hozzon egy bilit. Megszólalt egy cserfes pici lány a szomszédos ágyban: Neked kell pisilni?

Vizsgálat közben igyekszik az ember legyőzni a gyermek félelmét, tréfálkozik. A has vizsgálatakor néha mondom: Békák brekegnek a hasadban. A kisebbek meglepődnek, a nagyobbak hitetlenkednek. Olykor odaadom a hallgatót: Ha nem hiszitek, hallgassátok meg! Igen el szoktak csodálkozni a bélhangokat hallván. Nem egynek, mindnek brekeg valami a hasában. Egyik fiú gyanakodva mustrálgatta a hallgatót, rányomta a tenyerére, matracra, még az asztal lapjára is, hogy ott is brekeg-e? Végül szétszedte, nincs-e elrejtve benne valami brekegő. Egy ízben anyja jelenlétében vizsgáltam egy járó beteget, neki is mondtam: Békák brekegnek a hasadban. Mikor az anya kiment a gyermekkel a vizsgálóból, épp arra járt egyik kollégám, és meghallotta, hogy az előtérben várakozó kísérő kérdezte az anyát: No, mi van? Mire az: Békák brekegnek a hasába'.

Néha a kislányokat tréfásan öreganyámnak szólítom. Egyszer egy pöttöm – sokat mesélhettek neki – így válaszolt: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!

Húsz-harminc éve kevés volt az egészségügyi gyermekotthon. Mindig volt egy-két szellemi fogyatékos, mozgássérült gyermek az osztályon, akit nem vittek haza. Évekbe került, míg gyermekotthonban el tudtuk helyezni. Egyik sérült gyermek, Safranyik nevezetű, nálunk kezdett el beszélni. Első szava az volt, hogy édecsem. Úgy látszik, a nővérek mindig édesemnek szólították, ami érthető is, mert sokat ordított, művészi ambícióit a széklettel való festészetben élte ki. Időnként ugyanazzal meghajigálta a nővért. Hogy, hogy nem, a második, egyben utolsó szó, amit megtanult a kuss volt. A két megtanult szót gyakran összekapcsolta: Édecsem, kuss. Az osztályon szállóige lett, ha egyik nővér le akarta inteni a másikat: Mit mondott a Safranyik?

Egyik nővér becézgetett egy kisgyermeket, cicamicának szólította. A másik rászólt: Ne szejpíts! Mon'ki tittán, hod makká!

Apám történeteiből. Ő is gyermekorvos volt: városképi jelentőségű, ütött-kopott drótszamarával járta a várost. Nem volt hajlandó újat venni, hiába mondta neki a felesége, már szégyelli, hogy olyan ócska biciklivel jár. Egyik karácsonyra vettünk neki egy újat. Csak morgott, hogy jobb a régi. Azt nyugodtan otthagyhatja bárhol, nem viszik el. Most vigyázhat az újra!

Szívesen látogatta betegeit otthon, mint mondotta, fertőző betegséget, influenzát legkönnyebben az orvosi várószobában lehet kapni. Sokat viccelődött a gyerekekkel, néha mondta, amikor torkukat nézte: Ha kinyitod a szád, kapsz egy pofa sört. Egyszer karikázott az utcán, és egy asszony nevetve utána kiáltott: Várjon, doktor úr! Hallja, mit mond ez a gyerek? Szólok neki, nézd, ott megy a doktor bácsi, köszönj neki! Azt pusmogja erre ez a csibész: A fene köszön az ilyen embernek! Még most is tartozik egy pofa sörömmel!

Szokása volt, hogy apró, még beszélni nem tudó gyermekeknek gagyogott, ahogy ők szoktak. Lát a kórteremben egy aprócska, morcos gyermeket. Szól hozzá, de az nem válaszol. Nem tud még beszélni, gondolta, és a saját nyelvén próbálkozott: az ágy mellé hajolt és mondta: egegügágegago... A piciny megvetőn végigmérte, és megszólalt: hülye.

dr. Jójárt György