LAM 2005;15(2):155.

LEVELEZÉS

A hála és a pénz

 

Tisztelt Szerkesztőség!

Szeretnék hozzászólni a LAM 2004 szeptemberi számában megjelent íráshoz, amelyet dr. Szijjártó László írt, a Hálapénznek meg kell szűnnie! címmel. Szerintem a hála nem pénzkérdés. A hála ugyanis alapvető, igen pozitív, a társadalom szövetének összetartásában jelentős erőként szereplő emberi érzés – ha egyre inkább eldurvuló világunkban még létezik egyáltalán. Nos, amikor orvosa azt mondja a betegnek, hogy „Kelj fel és járj!”, s ő valóban felkel és jár (jóllehet darabokra tört bokája röntgenképének megszemlélése után ehhez semmi reményt nem fűzött, járás helyett legfeljebb sántikálásban bízott), akkor a beteg ezért hálás. Az esetek többségében legalábbis. És ugyanúgy hálás lesz majd balesete tizedik és huszadik évfordulóján is, csak ezt akkor, amikor elbocsátják a kórházból, még nem tudja olyan biztosan. De azt igen, hogy háláját szeretné valahogyan a szavakon túl is kifejezni. És – ilyen az ember – szeretne valami nyomot hagyni maga után. Valami jelet. Ilyenkor a beteg (vagy a hozzátartozója, aki alkalmasint még inkább érzi és szeretné kifejezésre juttatni a háláját) hajlamos valami maradandóbban gondolkodni, mint egy kézfogás, egy szál virág vagy egy tepsi sütemény.

Ugyanakkor az is eszébe juthat a hálás betegnek: nem biztos, hogy kezelőorvosa ugyanúgy viszonyulna ahhoz a „cuki” kis német forgóingás kvarcórához, mint ő. És akkor születik az a gondolat, hogy ugyan erről nem fog rám emlékezni a doktor, de odaadom neki az óra árát, mert abból megveheti azt, ami szíve vágya, ám amire a fizetéséből, bizony, nem telne. És ebben a pillanatban megszületett a hálapénz. Bizony, fogalmilag ez a hálapénz, s nem az, amit ma ekként emlegetnek.

Mint emlékezetes, a szocializmusban a bányászok a rendszer kedvencei voltak. Valamelyik kiemelt bányavárosunkban elővett az illetékes etikai bizottság egy vájárt, hogy miért adott pénzt a körzeti orvosának. A dőre, ahelyett, hogy a várt választ adta volna, miszerint az orvos kikövetelte tőle a pénzt, valahogy így foglalta össze a dolgot: „Mert van pénzem, és annak adom, akinek akarom. És mert a doktor úrnak jóval kevesebb a jövedelme, mint az enyém.” Ha valaki mindebből arra a következtetésre jutna, hogy a hálapénz híve vagyok, téved. Mindössze a magam módján „oknyomoztam” kissé a fogalom tényleges jelentésének, tartalmának eredetét illetően.

Elővettem az Akadémiai Kiadó (Budapesten, 2002-ben kiadott) Idegen szavak és kifejezések szótára című kötetét (főszerkesztő Bakos Ferenc) és felütöttem a 491. oldalon. Ott ez áll: „paraszolvencia gör+lat hálapénz; ingyenes szolgáltatásként járó kezelésért az orvosnak juttatott tiszteletdíj”. Nyelvi ismereteim hiányosak, de szerintem sem a para, sem a solventia nem jelent hálát. Vajon hol és hogyan alakult át a szocializmus idején meghonosodott külön juttatás neve, a parasolventia (később már csak para) hálapénzzé? Hálapénzt csak utólag lehet adni és kapni, a paraszolvencia viszont előre kiköthető, kérhető, megkövetelhető.

Szijjártó Lászlóval maximálisan egyetértek: a betegek által az orvosoknak (és az egészségügyi személyzetnek) adott pénzbeli juttatásnak valóban meg kell szűnnie. Ez azonban nem ráolvasás, és még csak nem is közös akarat kérdése. Az egész társadalom etikai felfogását kellene gyökeresen megváltoztatni!

1971-ben a Karolinska Intézetben volt szerencsém eltölteni három hónapot. Tutor kollégám az ott sem igazán túlfizetett elméleti intézeti tudományos munkatársi kategóriában is megengedhette magának, hogy repülőgépet tartson. Kérdő tekintetemre megválaszolta, honnan telt neki erre az úri passzióra: a szabadsága terhére két-két hónapra helyettesíteni ment a sarkkörön túlra. Ott ugyanis szabad volt a betegnek az orvosi köpeny zsebébe pénzt dugni és azt a doktornak nem visszautasítani. A sarkkörtől délre ez azonnali állásvesztéssel járt volna, a sarkkörtől északra viszont csak így volt biztosítható az orvosi ellátás. Nem tudom, ma mi a helyzet.

Ceterum censeo, parasolventiam delendam esse. Ha a paraszolvenciát nem hálapénznek fordítjuk, hanem a beteg részéről előnyöket megszerezni vélő, és az esetek egy részében valóban ezt eredményező korrumpáló juttatásnak tartjuk, akkor el kellene gondolkodni azon is, vajon vélelmezhető-e ma Magyarországon a mindenki számára egyforma (magas!) színvonalon járó és jutó egészségügyi ellátás. A válasz egyértelmű! És a legkevésbé sem csak a „legjobb operatőr” vagy „nem a legjobb operatőr” viszonylatában.

Talán nem járok túl messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy felülről leginkább akkor szokták kezdeményezni a paraszolvencia elleni harc újbóli megindítását, aktualizálását, amikor még fentebbről szólnak: „azt a kis pénzt sem kapjátok meg, amit a törvényerőre emelt költségvetésben jóváhagytunk nektek”. Messzemenően egyetértek Szijjártó László gondolatfűzésével, erkölcsi alapállásával. Hazai viszonyainkra mindig is jobb rálátás nyílott egy kis távolságból. Mondjuk a jelen esetben Dokkumból (Hollandiából). Ám fel kell vetnem azt a kérdést, van-e különbség erkölcsileg aközött, hogy valaki pénzért próbál némi előnyhöz jutni az egészségügyi ellátásban és aközött, hogy a politikai elit deklarálja a maga számára a jogot egy külön, a hazai átlaghoz képest messze emelt szinten felszerelt kórház szolgáltatásainak soron kívüli igénybevételére?

Még egy történet a legendáriumból. Régen volt, talán igaz sem volt... Az orvosi műszergyár vezérigazgatója megkereste az azonos városban működő orvosegyetem messze földön (valóban: külföldön is) híres professzorát, operálná meg az édesanyját. Paraszolvenciáról persze szó sem esett. A tanár vállalta a műtétet, de mielőtt azt elvégezné, megkérdezte az igazgató elvtársat, milyen műszereket használjon. Kitette elé a gyára által előállított sorozatot, meg azokat, amelyeket külföldi kongresszusokon való részvételekor a saját pénzén vásárolt meg. Mit gondolnak, melyik sorozatot választotta az igazgató a mama műtétjéhez? A hálapénznek meg kell szűnnie. Csak először tegyük már helyükre a fogalmakat! Utána meg döntsük el, kinek mi is a teendője ebben az ügyben!

dr. Schlammadinger József
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum,
Magatartástudományi Intézet,
4004 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.

Az írás az eredeti levél rövidített változata. (A szerk.)