LAM 2005;15(2):160-3.

ORVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM

A lelki túlterheltség szociálpszichológiai megközelítése

dr. Nagy Edit
Nyíregyházi Egészségügyi Főiskola,
4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/B.
E-mail: nagyed@nyf.hu

 

A kiégettség vagy foglalkozási deformáció szociálpszichológiai fogalom, de az újabb – elsősorban pszichiátriai – szakirodalom tekintetbe veszi a fogalom elleni tiltakozást és helyette a foglalkozási deformáció kifejezést használja.

A jelenség kutatásának oka az egészségügyi dolgozók, orvosok rezignációja, esetleges pályaelhagyásuk, a képzett munkatársak elvesztése, a medicinában dolgozók magas pszichiátriai morbiditása, a depresszió, az addikció, a pszichoszomatikus zavarok megjelenése. Fekete Sándor közlése szerint a pszichiáterek öngyilkossága különösen gyakori (1). Írásomban a burnout tüneteivel, a kiégés ciklikus kialakulási folyamatával, a burnout szindrómát magyarázó Freudenberger és Hézser által jegyzett elmélettel (2) foglalkozom, valamint egy diplomás ápoló esetének ismertetése révén a foglalkozási deformáció kialakulásának folyamatát vázolom.

 

A lelki túlterheltség szociálpszichológiai megközelítése

A fogalom elfogadásának nehézségei

A „kiégettség” olyan képi kifejezés, amelyet a közgondolkodás rövid idő alatt elfogadott, mert szemléletesen tükröz egy sokak által ismert és megélt lelki állapotot. Egyes szakembereknek azonban gondot okoz, akik úgy vélik, túlságosan átfogó ahhoz, hogy egy rendkívül összetett lelki folyamatot jellemezni és leírni lehessen általa. Kevésbé tartják specifikus és egzakt fogalomnak a tudományos munka és kutatás számára.

Másoknak, akik a fogyasztói és jóléti társadalom létformájának és továbbfejlesztésének élharcosai, azért okoz gondot a fogalom, mert elképzelhetetlennek tartják, és nem akarják tudomásul venni, hogy az életmód, amelyre törekszenek, s amelyet minden probléma megoldójának és eltüntetőjének vélnek, éppen kiégett és megfáradt, lelkileg kiüresedett embertömeget teremt. A jólét, a gazdasági növekedés ellenére sokan – éppen a legfejlettebb országokban – kedvvesztetten, elfásulva, kiégetten végzik munkájukat.

Nehézséget jelent továbbá a fogalom használata olyan foglalkozási ágakban, ahol magas a hivatással kapcsolatos erkölcsi igény, s ezáltal szinte megengedhetetlen, hogy az ott dolgozók elveszítsék a munkájuk iránti lelkesedést. Érdekes tapasztalat, hogy maguk az érintettek is ellenségesek a fogalommal szemben, elutasítják azt, mert éppen a gyengeségükre hívja fel a figyelmet. A tagadás, paradox módon, már éppen tünete lehet a kiégettségnek. A közgondolkodás szerint a fontos és felelős emberek életének szükségszerű velejárója a fáradtság, ami nem csökkenti, sokkal inkább növeli a munka értékét. A tünetek éppen a pontos és felelősségteljes munka végzését teszik lehetetlenné. Ezért elutasítják a fogalom, a szindróma létezését. Nehéz bevallani ezt az állapotot olyan társadalomban vagy foglalkozási ágban, amelynek legfőbb értéke a kiemelkedő teljesítmény és az önzetlen önfeláldozás.

Az ezredforduló világának értékeivel, a konzumizmuséval is összeütközésben áll ez a fogalom, amely szinte kizárja a megfáradás, a lankadás, a kiégés lehetőségét. Ez a gondolkodás nemet mond erre az állapotra, amely azonban attól még létezik, sokan szenvednek tőle, és keresik a kiutat belőle. A modern kor emberének, aki eleinte jól beilleszkedik, vállalja a hajszolt életmódot, szembeszáll a nehézségekkel, gyakorta végérvényesen kisiklik az élete, és gyakran testileg-lelkileg súlyos állapotba kerül.

Az újabb szakirodalom tekintetbe veszi a fogalom elleni tiltakozást, és helyette a foglalkozási deformáció kifejezést használja. Ez csökkenti az ellenállást és megkönnyíti a segítségnyújtást, kevésbé irritálja a közvéleményt.

 

A kiégésszindróma definíciója, helye a tudományban

A kiégettség vagy foglalkozási deformáció szociálpszichológiai fogalom. Ennélfogva különbözik a klinikai diagnózisoktól, hiszen a klasszikus klinikai szemlélet értelmében, a depresszív tünet esetében a betegség, a zavar oka elsőként belül, magában a személyben, illetve az adott személy élettörténetében vagy aktuális eseményekben keresendő (endogén-exogén okok), és ennek megfelelően szükséges a terápia kialakítása.

A szindróma fogalmával a szociálpszichológia, az egyén és a környezet közötti kölcsönhatásokra koncentrál. A klasszikus és mechanikus összefüggés helyébe a sztochasztikus kapcsolatokban, korrelációban, kölcsönhatásokban való gondolkodás lép. Az érintett ember, mint az adott normák megvalósítására törekvő társadalom aktív tagja, a veszélyes állapot okozója és a veszélyeztetettség alanya is egy személyben.

A kiégettségszindróma legegyszerűbb definíciója ez lehet: krónikus emocionális megterhelés, stressz nyomán fellépő fizikai, érzelmi, mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár, s amelyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.

Hézser Gábor álláspontja szerint: „A kiégettség olyan állandósult kimerültség, amelyet az érintettek szokásos módon már nem tudnak megszüntetni” (3).

 

A kiégettség tüneteinek leírása

A jelenség tudományos leírása a következő tünetcsoportokat különbözteti meg: pszichés, fiziológiai, magatartásbeli, szociális kapcsolatokban megnyilvánuló és a problematikus viselkedésformák (3).

Pszichés tünetek: emocionális (érzelmi) tünetek: reménytelenség és tehetetlenség érzése.

Fiziológiai tünetek: állandósuló testi feszültségérzés, fejfájás; a testi ellenálló képesség (immunitás) csökken; fizikai reakciók lépnek fel, például magasvérnyomás-betegség.

Magatartásbeli tünetek: gyakori, kontrollálatlan agresszió, dühkitörés; csökken a teljesítőképesség, a szakmai érdeklődés; a kezdeményezőképesség aktivitása gyérül, igen gyakori, hogy az érintett személy „felső utasításra” vár.

Szociális magatartás: visszahúzódás, a kollegiális kapcsolatok csökkenése; a baráti kör elhanyagolása; a korábbi kedvtelések (sport, kirándulás) feladása.

Problematikus viselkedésformák: elhatalmasodó cinizmus, közömbösség, negatív beállítottság a kliensekkel szemben; a korábbi elkötelezettség elvesztése – az úgynevezett dehumanizáció jelensége.

A tüneti kép azokat a jelenségeket foglalja össze, amelyek a kiégett embernél tapasztalhatók. Ennyiben általános képet nyújt, mert ezek a tünetek szinte kivétel nélkül azonosak, bármely foglalkozási területen dolgozzon is az érintett személy.

 

Esetbemutatás

Teréz nővér kiváló eredménnyel végezte a nővérképzőt, néhány éve dolgozott már. Rátermettségét, képességeit mindenki elismerte, energikus, megfontolt fiatal nő volt. Idealizmusa, hite pedig példamutató.

A sebészeten a páciensei és a hozzátartozók szerették, mint mondták: „Nincs még egy ilyen együttérző teremtés ebben a kórházban.” Életvidámsága néha többet jelentett betegeinek, mint a fájdalomcsillapítók. Ha belépett egy kórterembe, áradt belőle az együttérzés, a biztató reménység. Elbocsátásakor sok beteg búcsúzott így: „Maga nélkül soha nem gyógyultam volna meg!”

Minden elismerést megérdemlő erkölcsi motiváció késztette az ápolónőt arra, hogy áthelyeztesse magát az onkológiai osztályra. Felettesei és a személyzeti osztály örült, hogy kapnak valakit ebbe a munkakörbe.

Nem tartotta senki szükségesnek, hogy éppen vele részletesebben is megbeszélje elhatározását. Mint eddigi munkája során mindig, életcélja a másokon való segítés volt. Úgy érezte, az onkológiai osztályon van igazán szükség rá.

A halálozási arányszám igen magas volt. A betegeket a testi szenvedés mellett rossz lelki állapotuk is gyötörte. Nem csoda, hogy a nővérek néha-néha kaptak csupán tőlük egy jó szót. Az osztályon nyomasztó hangulat uralkodott. Teréz nővér mélyen együttérzett a pácienseivel, velük együtt szenvedett. Minden halálesetnél úgy érezte, kudarcot vallott, s bűntudata volt. Kimerülten tért haza esténként. Fáradtságát a nővérhiányból adódó többletmunkának tulajdonította.

Kollégái mások voltak, mint ő. Mintha nem érzékelnék annyira a mérhetetlen szenvedést, amely körülveszi őket. Kezdte elveszíteni humorát, s ezt riasztó jelként élte meg. Egyre jobban örült a szabadnapoknak, amikor nem kellett találkoznia a betegeivel.

Később, amikor szolgálatban volt, lehetőleg keveset időzött egy-egy ágynál. Kezdetben nem tűnt fel neki, hogy már ő is használja az osztályra jellemző gunyoros kifejezéseket, ha a páciensekről beszél. Eleinte érezte, hogy egyre inkább eltávolodik a betegektől. „Ha nem vigyáz magára – mondta neki egy alkalommal az egyik orvos –, hamarosan maga is a betegünk lesz.” Ő arra gondolt, hogy az utóbbi időben már nem csak egy pohár bort iszik esténként, s most erre céloz kollégája, ingerülten felelte az orvosnak: jobb volna, ha inkább a betegeivel foglalkozna. Gyakran volt náthás, fájt a feje, és gyógyszer nélkül már nem is tudott volna dolgozni. Házassága is sok feszültséggel lett terhes, a férjét egyre nehezebben viselte maga mellett. Kétségbeesetten kérdezte magától, miért is lett nővér.

Az esetleírásban az ápolói szolgálat legfontosabb veszélyeztető tényezőit mint a kiégési folyamat indikátorait láthatjuk. Ilyen a munkatempó és életritmus, az állandó empatikus irányultság, a segítő pálya és a magánélet határainak összemosódása, az egészségügy hierarchiájának ambivalenciái, s idesorolható a szerepfeszültségből kialakuló pszichoszomatikus tünetképzés, ami Teréz nővér életében is megfigyelhető jelenség volt. Ez az eset, esettípus azt igazolja, hogy a foglalkozási deformáció mennyire meghatározza az egyén és a munkakörnyezet kapcsolatának alakulását. Nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy ki vagy mi az ok. Ebből az esetből is látható, hogy a kiégés a folyamat végén következik be. Az egyénen kívüli és benső pszichikai tényezők együtthatása által alakul ki (4).

 

A kiégés-szindróma kialakulásának folyamata

A kiégési szindróma kialakulása 12 lépcsős folyamatként is leírható. Az egyes stádiumok olykor összemosódnak, a szakaszokat nem választják el egymástól éles határok. Az egyes szakaszok az élethelyzettől és a személyiségtől függően különböző intenzitásúak lehetnek.

Minél korábban ismeri fel valaki a veszélyt, annál hatékonyabban tud segíteni önmagán, illetve annál hathatósabb a külső segítség, vagy annak elfogadási hajlandósága.

A legutolsó szakasz a teljes kiégettség, de kevesen jutnak e stádiumba, mert a korábbi szakaszokban megfelelő segítséggel meg lehet előzni ezt az állapotot. Intervenció nélkül a teljes testi és lelki megbetegedés jellemzőivel találkozunk, sőt, életveszélyes állapot is előfordulhat. A pszichoszomatikus betegségek és a kizárólag lelki tünetek is olyan intenzitással jelentkezhetnek, hogy valóban veszélybe kerül az élet. Mi segíthet ebben a szakaszban? Kórházi kezelésre és hosszas utógondozásra van szükség.

A 12 szakasz egyes tüneteit sokan saját tapasztalatból is ismerik, hiszen felgyorsult, feszültségekkel, fárasztó versengéssel teli életünk gyakran sodor bennünket a megfáradás állapotába. Ha csak rövid ideig tart, akkor magunk is meg tudunk birkózni a jelenséggel, s megmenekülhetünk attól, hogy egyre mélyebb pontokra kerüljünk, s az értékvesztés állandósuljon az életünkben.

Váratlan események, halál, munkahelyi kudarc, csalódás fokozhatják a szindróma kialakulását vagy felgyorsíthatják azt, éppen ezért időnként hasznos számot vetni önmagunkkal, ismerve a jellemző stádiumokat, hogy felfedjük a ránk leselkedő veszélyt, s időben útját állhassuk a kimerülési állapot állandósulásának.

Erre az őszinte önvizsgálatra azért is szükség van, mert az ember lelki életének gondjait, feszültségeit hajlamos elhárítani, s nem is tudja, hogy az elhárítással tulajdonképpen saját megfáradásának, kiégésének gerjesztőjévé válik (3).

 

A ciklikus kialakulási folyamat szakaszai

A szakaszok a következők: a bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig, fokozott erőfeszítés a munkavégzésben, a személyes igények elhanyagolása, a konfliktusok elhanyagolása, az értékrend megváltozása, a fellépő problémák tagadása, visszahúzódás, magatartás- és viselkedésváltozás, deperszonalizáció, belső üresség, depresszió, s ezt követheti a teljes kiégés.

 

A kiégés mérése

A kiégés elméleti leírása, illetve a kiégés mérési technikáinak a kialakítása angolszász területeken jelent meg először. A kutatások során számos szakember próbált meg különféle strukturált kérdéssorokat összeállítani, amelyek segítségével hatékonyan lehet mérni a burnout szindróma tüneteit. A leggyakrabban alkalmazott mérési módszer az úgynevezett Maslach Burnout Inventory (MBI), azaz a Maslach-féle kiégésleltár (5).

A szerzők a tesztet kifejezetten humán segítők, tehát a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel foglalkozó segítők (ápolók, szociális munkások, pedagógusok) burnout szindrómájának a vizsgálatára dolgozták ki.

A kiégést a munkával kapcsolatos stressz-szindrómaként értékelték. A munkavégzés emberi és fizikai környezetében, illetve a klienssegítő kapcsolatban az eltelt idő (évek) során kialakult belső feszültségek végső soron a munkavégzés minőségi romlásához, hatékonyságának a hanyatlásához vezetnek. Az említett teszt három dimenzióban méri a kiégés tüneteit: érzelmi kimerülés, deperszonalizáció, személyes teljesítmény.

A három dimenzióhoz 22 állítást fogalmaztak meg a szerzők, amelyet egy ötfokozatú skála segítségével értékelhet a teszt kitöltője, annak megfelelően, hogy az adott tényező milyen mértékben jellemző rá. A teszt elkészítése során a kutatók alapvetően induktív eljárást alkalmaztak, vagyis meglévő, tapasztalati úton szerzett információk felhasználásával jelölték ki az egyes dimenziókat és rendezték össze az állításokat. Ez a technikai megoldás eltér a ma gyakrabban alkalmazott, elméleti szinten előre felépített, hipotetikusan megfogalmazott és empirikus úton ellenőrzött, úgynevezett deduktív kutatási eljárásoktól. Burisch rámutatott arra, hogy ez az induktív kutatási stratégia kevesebb pszichometrikus eredményt nyújt a deduktívval szemben.

Számos kutatás irányult arra, hogy az MBI-tesztnek a kiégés tesztelésére való alkalmasságát, stabilitását mérjék. A vizsgálatok általában pozitív eredménnyel végződtek. Az MBI-teszt elfogadottsága általánosan jónak mondható. Számos szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a teszt használata során kapott információkat célszerű körültekintően kezelni. Maguk a szerzők is kifejezett óvatosságra intenek abban az esetben, ha a kutatók más szakterületeken dolgozók körében kívánják felhasználni a tesztet.

A tesztben tehát három faktor található, amely összesen 22 állítást tartalmaz. Az egyes állításokat 1–5-ig osztályozhatjuk egy ordinális skálán.

Emocionális kimerülés, kilenc állítás (maximum 45 pont), például:

– A munkám által érzelmileg kiszipolyozottnak érzem magam.

– A munkanap végére elhasznált vagyok.

– Már akkor is fáradt vagyok, amikor reggel felkelek és szembe kell néznem a rám váró mai munkával.

– Egész nap emberekkel foglalkozni igazán kimerítő és feszültségkeltő számomra.

– A munkám révén kiégettnek és elhasználtnak érzem magam.

– Naponta frusztrálódom a munkám során stb.

Deperszonalizáció, öt állítás (maximum 25 pont), például:

– Úgy érzem, hogy munkám közben már úgy kezelem az embereket, mintha személytelen tárgyak lennének.

– Attól tartok, hogy ez a munka érzelmileg teljesen megkeményít.

– Mintha megkérgesedtem volna az emberekkel szemben, mióta ezen a területen dolgozom.

Személyes teljesítmény, nyolc állítás (maximum 40 pont), például:

– Tele vagyok energiával.

– Valósággal felüdültnek érzem magam a munkám után.

– Sok értékes dologra voltam képes az eddigiekben munkám során.

– Megnyugtató légkört tudok teremteni a munkám közben a hozzám fordulókkal kapcsolatban.

Az egyes faktorokon belül az összpontszám harmadolásával három osztályt (33,3%) alakítottak ki a szerzők. Feltételezték, hogy az egyes osztályokban a kiégés mértéke megközelítőleg azonos arányban jelentkezik, tudniillik: alacsony, közepes, magas.

 

Az ápolói hivatással járó veszélyeztető tényezők

Különösen az utóbbi negyedszázad felmérései igazolták, hogy az állandó szakmai túlterheltség a kiégettségszindrómával körülírható megbetegedést vált ki. Hazánkban a krónikus nővérhiány miatt az egészségügyben ez fokozottan igaz. Az ápolói munkaterület szerkezetéből adódó feladatok kedvezőtlen esetben erősen megnövelik a veszélyeztetettséget.

Minél több veszélyeztető tényező hat egyidejűleg egy adott munkaterületen, annál nagyobb a kiégés veszélye: ilyenek lehetnek az életritmus, a munkarend, az ápolói pálya szerepfeszültségei, a vezetés, az egészségügy hierarchiáinak ambivalenciái stb.

Egy 1999-ben végzett vizsgálat elemzése után néhány ilyen strukturális tényezőt sikerült feltárni. A megkérdezettek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szociális elmeotthonaiban dolgozó ápolónők voltak, akik továbbképzésen vettek részt a megyei önkormányzat szervezésében.

A hallgatói szerepkörbe kerülő ápolók ellenállással fogadták a tényt, amely szerint Nyíregyházán, az egészségügyi főiskolán kell tölteniük két hetet, s mindezt a nyári időszakban.

A mentálhigiéné, a medicinális pszichológia tantárgyak oktatása mellett személyiségfejlesztő és szociális készségfejlesztő tréninget is vezettem, itt elfásult és nehezen motiválható nővéreket ismertem meg. A 20 fős csoport tagjai akkor váltak nyitottabbakká, amikor a „segítők segítésének” a fontosságáról beszélhettek.

Ilyen előzmények után került sor a Maslach Burnout Inventory teszt kérdéseinek kitöltésére. Szeretném – a teljesség igénye nélkül – a három értékelt faktorra vonatkozóan gondolataimat az olvasóval megosztani.

Az érzelmi kimerülés mértéke a 20 főből álló csoportban 15 ápoló esetében magas értéket mutatott, öt főnél közepes értékű volt. A vizsgált nővérek háromnegyede a súlyos kifáradás állapotában volt. Ez az eredmény megerősíti az angolszász kutatási eredményeket, amelyek a pszichiátria területéről érkeztek. Ezek után talán nem meglepő, hogy a személyes teljesítőképesség és teljesítmény hatékonysága a vizsgált csoport felénél alacsony mértékű volt, a másik fele pedig közepes teljesítményt mutatott. A deperszonalizáció vonatkozásában valamennyien az alacsony értéket jelentő kategóriába kerültek.

Azt gondolom, ez azért lehetséges, mert nem engedhetik meg – tudattalanul sem – önmaguknak a saját „belvilágukkal” való kapcsolat megszűnését. A családjaikban betöltött szerepük igen domináns, mivel sokan családfenntartóként működnek, ugyanis vagy egyedülállóként, vagy egyedüli rendszeres bérből élőként gondoskodnak családtagjaikról és önmagukról. Ilyen élethelyzetben hangsúlyozottá válik, hogy a környezet számára szükségesek, jelenlétük fontos a családban. Talán ez a tény az életüket, létezésüket meghatározó legfőbb érték. Ez segíti (vagy talán kényszeríti) pályán maradásukat, elképzelhető, hogy ezért sem változtatnak alapvetően segítő foglalkozású szolgálatukon.

Összességében elmondható, hogy magas érzelmi kimerülési állapotban, alacsony személyes teljesítményt nyújtva, alacsony deperszonalizációs mértéket mutatott a tájékozódó jellegű felmérés.

Irodalom

  1. Fekete S. Segítő foglalkozások kockázatai. Helfer-szindróma és burnout jelenség. Psychiatria Hungarica 1991;6(1):17-29.
  2. Freudenberger HJ. The staff burn-uot syndrome in alternative institutions. Psychoterapy theory. Research and Practice 1974;12:73-82.
  3. Hézser G. „Milyen könnyen szenved kárt.” Posztgraduális kurzus. II. előadás. Budapest: 1995.
  4. Maslach C. Burnout: The cost of caring. Prentice-Hall Inc.;1981.
  5. Molnos A. Lélektani szakfordító. Debrecen: 2000.