LAM 2005;15(2):144-8.

ORVOSI FILOZÓFIA

Egzakt praxis-e a pszichoterápia?

 

A medicina történetét lapozva minden korban egy mitikus dráma kibontakozását látjuk a gyógyító kapcsolatban. Test és lélek drámáját. A romlandó test és a romlatlan, gyógyító lélek küzdelmét. Noha mindig egyetlen halandó belső harcáról van szó, természetesen az orvos és a beteg „viszik a világ színpadára” e drámai konfliktust. Az orvos saját tudását és képességeit, valamint a társadalom által ráruházott szerepét és elnyert tekintélyét állítja a gyógyítás szolgálatába. Bizonyos korokban és kultúrákban mint élet és halál ura, már-már természetfölötti tulajdonságokkal bíró varázsló vagy olümposzi isten áll a beteggel szemben, akinek a testi hanyatlás okozta aggodalom és kiszolgáltatottság következtében porszemnyire zsugorodott emberi méltóságát csak a mindenható tudással, jósággal megáldott orvosba vetett feltétlen bizalma és szinte vallásos hite képes fenntartani (1). Hogy ez évezredek óta így működik, igazolja a modern egészségpszichológia. Ettől függetlenül is közismert, hogy a gyógyítás gondoskodó, személyes szükségletekre irányuló légköre, amelyet egy tekintélyt parancsoló, kérlelhetetlenül szilárd, ugyanakkor emberszerető, megbízható, és ha kell, minden fizikai és szellemi erejét latba vető gyógyító áraszt, önmagában is serkenti a beteg ideg- és immunrendszerét, elősegíti tapra állását (2). Más korokban és más kultúrákban nem több, mint megtűrt alkalmazott vagy szolga, akinek felelőssége és szakértelme nemcsak a betegség gyógyítására, hanem az egészség megőrzésére is kiterjed. Jelenleg a fejlett nyugati világ egészségügye a beteg együttműködő magatartásának, partneri kapcsolatának elnyerésére törekszik a gyógyításban. Mindebből az következik, hogy szemléleti vaksághoz vezet, ha elhanyagoljuk a kapcsolati elemet, és úgy gondoljuk, hogy egyedül a szakmai tudás gyógyít. Erre a feledékenységre az orvostudomány kimagasló felfedezései, technikai felkészültsége folytán manapság igencsak hajlamosak vagyunk.

Saját szakmám, a pszichoterápia egzaktságának elemzésével szeretnék rámutatni a gyógyítás légkörének, a kapcsolatnak az alapvető fontosságára, amely – úgy vélem – korszaktól függetlenül meghatározó eleme a medicina gyakorlatának, sőt, mint ki fog derülni, elméletének is. Vitára invitáló cikkem címe – Egzakt praxis-e a pszichoterápia? – onnan nyeri eredetét, hogy 35 éve hallom más orvosi szakmák képviselőitől, rokonoktól, ismerősöktől és betegektől a pszichoterápia laikus, hétköznapi minősítését: „értelmetlen lélekvájkálás”, „beszélgetéssel nem lehet semmire sem jutni”, „megfoghatatlan, lila köd”, „nélkülöz minden tudományos egzaktságot”. Mindez azt tételezi, hogy a pszichoterápia nem szabatos, nem pontosan meghatározható, nem egyértelmű fogalmakkal, adatokkal és folyamatokkal operál, vagyis nem egzakt.


A pszichoterápia laikus, hétköznapi minősítése: „értelmetlen lélekvájkálás”.

 

A megismerés párbeszédes formája – másodfokú megismerés

Minden szomatikus medicina égisze alatt folytatott megismerő praxis egy külső megfigyelő pozíciójából végzett objektív elemzésnek tekinthető, amely mint objektivitást zavaró tényezőt, figyelmen kívül hagyja azt a tapasztalatot, hogy a megismerő önmaga befolyásolja a megismerés folyamatát. A viszonyok eme leegyszerűsítése révén jut ugyanis egzakt adatokhoz. Ez az úgynevezett első fokú kibernetikai rendszerek működési jellemzője (3). Megismerése közben analógiákat használ (például citrátkör, cukorbetegség) és normatív minősítéseket tesz (például fertőző betegség, rokkantság), ami az egyén társadalmi szerepében és megítélésében jól meghatározott következményekkel jár. Ha a pszichoterápia egzaktságának kritériuma az objektivitás lenne, nem tekinthetnénk egzaktnak. Freud tudta, hogy amennyiben nem horgonyozza le a lélektani jelenségeket úgy, mint egy külső független megfigyelő pozíciójából ellenőrizhető és rekonstruálható folyamatot, akkor nem oszlik el a „lila köd”, amivel kortársai a pszichoanalízist illették (4). Ezért olyan tudományos pszichológiát szeretett volna megalapozni, amely az agyműködés ismeretére épül. Azzal, hogy a lélektani jelenségeket tárgyiasítani igyekezett, fenntartotta a külső megfigyelő pozícióját, remélve, hogy így objektív adatokhoz jut, de kísérlete nem sikerült. Nem a lélek sui generis működését, pláne nem az agy „saját lelki tevékenységét”, hanem azokat a kontextuális, kapcsolati jelenségeket fedezte fel, amelyek az általa teremtett terápiás helyzetben (a továbbiakban: dialógusban) születtek meg. Ezek a pszichoanalízis eljárása, a tudattalan fogalma, az ellenállás, az áttétel és a viszontáttétel jelenségei. Amit felfedezett, a másodfokú kibernetikai rendszerek jellemzője, amelynek tagjai (az analitikus, a páciens és a köztük alakuló kapcsolat) kölcsönösen függő viszonyban állnak egymással, befolyásolják egymás megnyilvánulásait. (A tudattalan azért kapcsolati fogalom, mert jelentéséből következik, hogy birtokosa nem tudhat létezéséről, ezért társas viszony szükséges a felismeréséhez.)

A pszichoterápia emberi kapcsolatban, kölcsönös megállapodás alapján, előre lefektetett szabályok betartásával (önkéntesség, keretek, cél és módszer egysége) folytatott gyógyító gyakorlat. Célja a beteg szenvedésének megszüntetése oly módon, hogy a terápiát végző szakember (a továbbiakban: terapeuta) speciális lélektani módszerekkel rávezeti, megtanítja betegét a hatékonyabb önmegfigyelés és önszabályozás elsajátítására. A kezelés dialógusokban, párbeszédes formában zajlik. Középpontjában állnak a páciens önmagáról és kapcsolatairól alkotott ismeretei, vagyis önmegfigyelése, valamint érzelmi-viselkedéses válaszai, azaz önszabályozási képessége. Fokról fokra látja be a páciens, hogy egyrészt, amikor tüneteiről beszél, érzelmeiről és kapcsolatairól vall. Másrészt, kapcsolatainak bemutatásával nem tényeket közöl, hanem saját érzelmeitől befolyásoltan, szubjektív módon értelmez. A felszínre került magatartásbeli viszonyulások tudatosítása, valamint a feltárt értelmezések újraértelmezése a másodfokú megismerés. A megismerő szubjektum megismerése mélyreható önismerethez vezet. Gyakorlatra váltása révén érhető el a terápiás cél. Maga a terapeuta is a dialógus része. Ezért önmagát is meg kell figyelnie. Egyrészt azért, hogy felismerje a páciensre gyakorolt hatását. Másrészt avégett, hogy megtalálja a páciens reá vetített nem tudatos érzelmeinek és igényeinek a forrását. Az ilyen megnyilatkozásokat áttételnek nevezzük, amely a páciens alapvető érzelmi-kapcsolati mintázatát ismétli meg a terápiás helyzetben. Ugyanakkor a terapeutának tudnia kell, hogy a beavatkozás során az ő viszonyulása és értelmezése is változik, ami a másodfokú kibernetikai rendszerekre jellemző működési forma. Következésképpen a terapeuta önmegfigyelő és önszabályozó tevékenysége, valamint változása a páciens számára egyfajta beépíthető, elsajátítható funkciót tölt be a terápiás folyamatban. Összességében a pszichoterápia nem tekintélyelvű, hanem demokratikus, mivel partneri viszonyt igyekszik kialakítani a gyógyításban. Külső szociális presszióval járó (például gyógykezelés, műtét, életmód-változtatás) normatív minősítés helyett a páciens belső szükségleteit állítja a terápia központjába. Ezzel erősíti elkötelezettségét a változás iránt. Így nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé hat.


A terapeutának tudnia kell, hogy a beavatkozás során az ő viszonyulása és értelmezése is változik.

Vajon csorbát szenved-e a pszichoterápia egzaktsága azzal, hogy lemond a külső objektív megfigyelő és beavatkozó pozícióról, ehelyett belevonódik egy bonyolult, kölcsönösen – nem kívülről, hanem belülről – szabályozott kapcsolati rendszerbe?

 

Alanyközi viszonyulás

A szomatikus orvoslásban a beavatkozás tárgya objektívan meghatározható: egy meghibásodott testi funkció, amelyet helyre kell állítani. A beavatkozás eszköze, folyamata szintén objektív: műszeres invazív eljárások, korrekciós eszközök, gyógyszerek. Végül a beavatkozás végrehajtója maga az orvos. Lássuk, miben tér el ettől a pszichoterápia! Először úgy rémlik, hogy semmiben, hiszen a lelki beteg is többnyire testi tünetektől szenved (lásd például a szorongás szomatikus megfelelőit). Ám ezek mögött eltorzított érzelmek és értelmezések állnak (5). A beavatkozás tárgya tehát nem objektív, hanem szubjektív: a páciens érzelmei és értelmezései. Továbbmenve, a beavatkozás eszköze, folyamata is szubjektív: maga a terápiás módszer, amely sajátosan strukturált emberi kommunikáció. Végül, a beavatkozás végrehajtója a terapeuta és a páciens együttese, hiszen a beteg aktív, céltudatos közreműködése nélkül pszichoterápia nem folytatható. Mind a három tényező egynemű, a közvetlen emberi kommunikáció része, anélkül, hogy abba valamilyen mesterséges elem vegyülne (6). Szemben például a műszaki gyakorlattal, amelyben a beavatkozó személye (a szakember), a beavatkozás tárgya (a munkadarab) és a beavatkozás eszköze (a megmunkáló berendezések, szerszámok, a technológia) heterogének és jól elkülönülnek egymástól. Ezért egy hengerésznek eszébe sem jut, hogy amit ő művel a munkadarabbal, azt a munkadarab is művelhetné vele, mert nincsenek alanyközi – filozófiai fogalommal: intencionális – viszonyban (7). Azaz, a hengerelt acélnak nincs öntudata – a keresztény kultúrkörben többnyire így vélekednek –, és nem tekinti a hengerészt sem önálló lelki tevékenységgel rendelkező élőlénynek, aki tudja, hogy neki (az acélnak) tudata van. Ezzel szemben egy depressziós beteg akarva-akaratlanul átadhatja a terapeutának mindazt az érzelmi terhet, kilátástalanságot és szenvedést, amit feldolgozatlan veszteségei miatt magában hord.

Az alanyközi viszony azt jelenti, hogy én tudomással bírok arról, hogy te tudsz rólam, és te tudsz arról, hogy én tudomással bírok rólad, így mindketten tudjuk, hogy a másik megosztható lelki tevékenységgel rendelkezik (8). Tehát, a hengerésznek nem kell bátorítania az acélt, hogy kiállja a hengerlést, és nem szokta megsiratni a selejtet sem, amelynek amúgy sincsenek hozzátartozói. Ezzel szemben, a műtét előtt álló betegek biztatást várnak az orvostól, ápolótól, akiket egy beteg elvesztése minden esetben megvisel. A sebész elvileg már úgy kezeli a megmunkálandó „tárgyat”, a műtétre váró beteget, mint önmagát. Ebben az esetben a beavatkozó személye és a beavatkozás tárgya alanyközi kapcsolatban vannak egymással, és jószerével mindegyik rendelkezik mind önmaga, mind a másik lelki folyamatainak az ismeretével.

A technikai berendezések és a gyógyszerek alkalmazásával az orvos rendelkezik, ebben a tekintetben nincs kölcsönösség. Egyik beteg sem szokta röntgen- vagy egyéb vizsgálatra küldeni orvosát, gyógyszereket sem ajánl viszonzásképpen, hacsak nem felháborodásában. Ám a pszichoterápiás kapcsolatban egyetlen technikai eszköz van, a kommunikatív tevékenység, amelyet mindketten, beteg és orvos is, egyaránt birtokolnak. Ez azt jelenti, hogy, jóllehet pozíciójukat tekintve nem, eszközeiket illetően mégis egyenrangúak. A beteg nyomasztó érzelmei jórészt a terapeutát is terhelik, ezzel szemben egy belgyógyásznak szükségtelen és felettébb káros átvennie páciense betegségét. Amivel, ahogyan és amiért a pszichoterápiás kapcsolat szereplői szorgoskodnak, nem pusztán homogén eszközök, közösek is. „Megfoghatatlan” érzelmek és kogníciók, mindkettőjük egy egész életre való készlettel rendelkezik belőlük. A pszichoterápiás beavatkozás tárgya, eszköze és célja egy és ugyanaz, maga a közvetlen emberi kommunikáció és emberi kapcsolat (interakció). Mivel ez kortól, civilizációs formától és technikai fejlettségtől független, nagy valószínűséggel állítható, hogy a pszichoterápia a legrégebbi szakmák egyike. Egyben a legnehezebb is, hiszen a páciens lélektani szenvedésének a kezelésére a gyógyító nem materiális eszközöket, hanem saját lélektani képességeit, empátiáját, támogató érzelmeit és értelmezéseit alkalmazza.


A gyógyító nem materiális eszközöket, hanem saját lélektani képességeit, empátiáját, támogató érzelmeit és értelmezéseit alkalmazza.

Vajon csorbát szenved-e a pszichoterápia egzaktsága azzal, hogy a beteg szenvedését okozó érzelmeket és értelmezéseket azonos eszközökkel, viszontérzelmekkel és újraértelmezésekkel kezeli?

 

Hatékonyság

Egy adott szakma hatékonyságát azon mérhetjük le, hogy ismereteinek összességét és műveleti eljárásait mennyire képes sikeresen alkalmazni a kívánt cél elérése érdekében. Ha így teszünk, leszögezhetjük, hogy a műszaki gyakorlatban az elsajátított, begyakorolt készség megfelelő technológiával karöltve garancia arra, hogy az elvégzendő feladat, elkészítendő, megjavítandó munkadarab vagy áru – egy bizonyos, elviselhető hibahatáron belül – a kívánt minőséget fogja elérni. A humán segítő szakmákban azonban ez nem így van. Bár ugyanolyan fontos a technikai tudás és készség, a munkaerő és a munka tárgya között megjelenik egy új, meglehetősen szekáns dimenzió, az előbb már említett alanyközi kapcsolat. Ennélfogva a segítő szakember, például pedagógus munkájának a hatékonyságát jelentősen befolyásolja az oktatni és nevelni kívánt nebuló viszonyulása az oktatáshoz és a pedagógus személyéhez. A pszichoterápiában még nehezebb lemérni a hatékonyságot, mert nem pusztán arról van szó, hogy valakinek „a fejébe kell verni valamiféle tudást”. Összehasonlításképpen, az elromlott televízió javításával egyidejűleg a szerviz garanciát vállal arra, hogy, előírásszerű használat esetén, a televízió előre megjósolhatóan működni fog bizonyos ideig. Feltehetően azért látható előre a szabályos működés élettartama, mert a műszerész kimerítő ismeretekkel rendelkezik mind az alkatrészek amortizációjáról, mind pedig a gép szerkezetéről és rendeltetésszerű használatáról.

Nem mondható ez el sem a személyiség szerkezetéről – különösen az idegrendszer működéséről –, sem pedig arról, hogy vajon az adott egyén „rendeltetésszerűen használja-e önmagát”? Nincs igazán etalonunk arra vonatkozóan – hacsak nem tekintjük morális világképünket annak –, hogy ki hogyan élje az életét, hogyan kezelje az érzelmeit és kapcsolatait. Ez a követelmény messze meghaladja az ember lélektani, pláne idegrendszeri működésének a szintjét, és így megismerhetőségét, sorsának egzakt, tudományos módszerekkel történő jósolhatóságát is. Ha úgy tetszik, a pszichoterápia művelői a tévészerelőhöz képest kontárok, mert nem tudják megmondani, hogy konkrétan mit kellene tennie betegüknek annak érdekében, hogy „ne hibásodjon meg”. A szomatikus orvos legalább megmondja, hogy ezt és ezt a gyógyszert kell szednie, és változtatnia kell életmódján ahhoz, hogy tünetmentes legyen. Még ha drasztikus beavatkozásnak is érzi az adott páciens, hogy orvosa előírásaival kontrollt gyakorol felette, könnyebb ezt elfogadnia, mint azt, ami már a delphoi jósda falán is olvasható volt, hogy „Ismerd meg önmagad!” A pszichoterápiával foglalkozó szakember így vagy úgy, ezt szokta mondani betegének. Ezt hallva, a páciens fejében ilyen gondolatok foganhatnak meg: „Te jó ég, mostanáig nem ismertem magam. Ki vagyok én tulajdonképpen? Ki az a másik, ismeretlen bennem? Akit ismerek, az a rossz, nem kívánatos, elvetnivaló, vagy fordítva, akit nem ismertem eddig, az a felforgató, gonosz, kiismerhetetlen részem?!” Nem csoda, ha egyszerre akarják a változást és ódzkodnak tőle.

Feltehetően az ilyen jellegű szembesülés elkerülése érdekében szeretnék a betegek, ha változásuk olyan technológia segítségével történne, amely apró részletekre, jól elsajátítható gyakorlatokra bontható, vagy egyszerűen akaratuk, tudomásuk nélkül esne meg velük, mint az altatásban végzett sebészi beavatkozás, hogy minél kevesebbet szenvedjenek, és minél kisebb legyen a saját felelősségük. Ezzel szemben a pszichoterápiás iskolák terapeutái, igen kevés kivétellel, a páciens saját felelősségére, a terápiában betöltendő partneri szerepére hivatkoznak. A terapeuta közlései a páciens számára így hangzanak: „Én akkor tudlak meggyógyítani, ha te rájössz a segítségemmel arra, hogyan gyógyítsd meg magad. Az pedig, hogy te meg tudod-e magadat gyógyítani vagy sem, a te felelősséged!” És még csodálkozunk azon, hogy egy műszaki vállalkozó, aki felvállalja munkájáért a teljes felelősséget, általában többet keres, mint a pszichoterapeuták?! Ugyanakkor a sarlatánokat, valamint az igazukban és karizmatikus képességükben rendíthetetlenül bízó, apostoli lelkületű gyógyítókat csak fatális tévedések vagy „morális görcsrohamok” gátolhatnak meg abban, hogy ne lepje el őket a pénz.

A felelősség kérdése más okból is problematikus. Hogyan vállalhatok felelősséget olyan dologért – a személyiség működéséért –, amelyet nem ismerek kielégítően? Vagy amire – a másik ember sorsára – nincs, mert nem is lehet rálátásom és befolyásom? Elfogadható-e morálisan az, ha gyógyítói felelősségemet azzal igyekszem a páciensre átruházni, hogy az agy és a lélek bonyolultságára, az emberi sors kiismerhetetlenségére hivatkozom? Az orvosi etika egyértelműen tiltja az olyan praxist, amely tudományosan nem igazolt vagy nem kellően alátámasztott beavatkozásokkal kezel betegeket. Akkor szabad-e pszichoterápiát végezni? Nem kellene legalább annyit tudnunk a lélekről, mint amennyit a testről tudunk, hogy az etikai előírásnak megfelelően gyakorolhassuk?! Mindenki tudja, hogy mi a válasz. Pontosan azért, mert nem az agy szerkezetéről és működéséről nyert tudás kell a pszichoterápia végzéséhez – amennyiben ez követelmény lenne, elődeink sem végezhették volna –, hanem a humán kapcsolatok ismerete szükséges hozzá. És ez a kapcsolati tudás valószínűleg más, mint amit az agy működéséről szerezhetünk.

Vajon rendelkezünk-e elégséges kapcsolati tudással, hogy hatékonyan gyógyítsunk? Úgy rémlik, a XX. században a kognitív magatartás-terápia megjelenése előtt Carl Rogers volt az, aki a személyközpontú pszichoterápiával olyan eljárást vezetett be, amely hatékony, és eléggé megbízhatóan lehet mérni a hatékonyságát is (9). Ezt a titkot maga Rogers leplezi le, amikor kijelenti, hogy a hatékonyság méréséhez használt fogalmai mindennapiak. Nem a teóriák elefántcsonttornyában, hanem az emberi kapcsolatokban gyökereznek az empátia, az elfogadás – beleértve a másság elfogadását, a toleranciát is –, valamint az őszinte kommunikáció, a nyitottság, a hitelesség, a személyiség növekedése, belső lehetőségeinek aktualizálása, és annak a megállapítása, hogy a személyiség magja nem a pusztítás, hanem a fejlődés energiáit hordozza. Mindenesetre Rogers nem mondhatta, hogy amit művel, az nem az elvont elméletek igazolására végzett tudományos kísérletek eredményein alapuló terápia, mert akkor már rég kiátkozták volna a tudomány templomából. Mégis, lélekgyógyító praxisának alapelvei, minél inkább társas emberi alakulatok, csoportok közegében végzik, annál egyszerűbbek és szívhez szólók. Úgy hatnak, mint a felebaráti szeretet. És azt hiszem, a szeretet hordozza a legnagyobb felelősséget.

A pszichoterápiás kapcsolat hatékonysága, kulináris hasonlattal élve, úgy viszonylik a mindennapi kapcsolatok hatékonyságához, mint a brazil babkávé ereje, íze a cikóriakávé erejéhez és élvezeti értékéhez. Mindennapi kapcsolatainkban rejlik az igazi erő, veszély, érdek, kihívás, érték, izgalom és öröm. A pszichoterápia a valódi emberi kapcsolatok pótszere, erősen diétás kapcsolat. Mikor szorulunk erre a kapcsolati diétára? Ha sérülünk primer kapcsolatainkban. Ugyanakkor a valódi kapcsolatok képviselete a terápiás helyzetben metaszinten állandóan jelen van, mint ahogy a diéta is könnyen emészthető formában tartalmazza a táplálékot. Meghatározható a pszichoterápiás kapcsolat kizárásos alapon is, akként, hogy minek nem tekinthető. Nem szülő-gyermek, nem testvérek közötti, nem szerelmi, nem baráti és nem tanár-diák viszony, hiányzik belőle mindaz, ami az igazi kapcsolatok sava, borsa: a döntések következményeinek nyomasztó hatása, a viszonzott intimitás, a biológiai (utódok!) szerepek szerinti felelősségvállalás és elköteleződés. A terapeuta ennélfogva csak „drótanya” lehet, sohasem igazi. Másfelől, ha valaki sérüléseket szenvedett a valódi kapcsolatokban, rákényszerülhet erre a diétás „mintha” kapcsolatra, amely ténylegesen életmentő lehet a számára.

A pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok igen sokféle szempontot vesznek figyelembe, de úgy rémlik, nem lehet egzakt módon előre jelezni, hogy melyik páciens az, aki meg fog gyógyulni egy bizonyos elméleti iskolán nevelkedett terapeuta által vezetett terápiában, és melyik nem, és mennyi idő kell a gyógyuláshoz (10). Túl sok a függő változó, túlságosan bonyolult a vizsgálandó kölcsönhatások rendszere. Ennek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a hatékonyság nem annyira terápiafüggő, mint páciensfüggő. Jórészt nem a terápián, és nem is a gyógyító erőfeszítésein múlik a siker. Ha csak a tüneteket és a szenvedést oldaná, függővé tenné a beteget, aki élete végéig terápiába járhatna anélkül, hogy valaha is felelősséget vállalna saját lelki egyensúlya alakulásáért. Amit a terápia el szeretne érni, nem objektíve megragadható eredmény, nem a páciens szabadsága, boldogsága és gazdagsága, hanem az, hogy ennek megvalósításáért, azaz megküzdőképessége növeléséért képessé váljon magára vállalni a teljes felelősséget. Tehát a pszichoterápia hatékonysága és eredményessége ugyanúgy szubjektív, mint maga a folyamat: a megküzdés és önmegvalósítás hogyanja, nem pedig objektív „terméke”.


A terapeuta csak „drótanya” lehet, sohasem igazi.

Vajon csorbát szenved-e a pszichoterápia egzaktsága azzal, hogy hatékonysága nem az objektív, megragadható eredményességre törekvésben, hanem abban van, hogy a páciens szubjektív változását, a megküzdés és a saját felelősség vállalását tűzi ki célul?

 

Test és lélek – a végső alapok

Manapság az agyi képalkotó eljárások eredményei csendes, de permanens neurobiológiai forradalmat indítottak el. Az agy különböző régióinak működési mintázatát a kísérleti elrendezésben meghatározott lélektani folyamatokkal párhuzamosan vizsgálják és vetik egybe (11). Előbb-utóbb a technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy egyszerre két, sőt, több egymással interakcióban álló személy agyi MRI- vagy PET-SCAN képeit is megtekinthessük. Vajon milyen a neurobiológiai mintázata az egyenrangú vagy az alárendelt kommunikációnak? Van-e eltérés a neuronhálózatok funkcióját illetően a hiteles és a színlelt érzelmek kinyilvánítása esetén? És így tovább. Sokan azt várják, hogy ez a kapcsolati vagy alanyközi neurobiológia (12) olyan elégséges alap, ami megadja a végső válaszokat lélek és agy összefüggéseiről.

Ha így lesz, akkor egy percig sem kétséges, hogy a pszichoterápia mindig is egzakt praxis volt, csak korábban nem tudtuk, hogy két személy kapcsolata nem csupán egy megfoghatatlan, szubjektív vagy pontosabban alanyközi dimenzióban zajlik, hanem van ennek egy objektív, kimutatható, kézzelfogható agyi képviselete is. Személy szerint inkább attól tartok, hogy egy átmeneti és elsietett ünneplés után újra a kétségek fogják gyötörni a kutatókat azzal kapcsolatban, hogy van-e egyáltalán megfelelés a neuronhálózatok működési mintázata és a lelki jelenségek között. Amennyiben a szkeptikus nézet terjed el, legalább csodálattal nyugtázhatjuk, hogy pontosan olyan szabályszerűségeket mutat agyunk működése, mint amilyen szabályszerűségek szerint vizsgálják. De ez nem azt jelenti, hogy nem lehet a pszichés jelenségeket egzakt módon kutatni. Miért ne lehetne az alanyközi viszonyulás olyan szabatosan meghatározott kontextus, amely a legmegfelelőbb a szubjektum tanulmányozására?

Vajon csorbát szenved-e a pszichoterápia egzaktsága azzal, ha kiderül, hogy az alapjaként tételezett alanyközi viszony nem meríthető ki pusztán úgy, mint a kapcsolatban álló személyek neuronhálózataiban megfigyelhető aktivációs mintázatok jellegzetes kölcsönhatása?

Test és lélek összehangolása, elveszett harmóniájának meglelése a gyógyítás csodája. Hiszen a testnek a lélek a társa. („Animula vagula, blandula, hospes comesque corporis...” „Lelkecske, te lengeteg, ingatag, testem vendége, útitárs...” – sóhajt fel Hadrianus császár.) Mégis, hogyan hangolhatók össze a fizikai tulajdonságok a személyiség értékeivel, terveivel és céljaival? Hogyan tartható ébren a lelki ismeret? Ehhez a társ – a hozzátartozó vagy a terapeuta – lelki ismerete kell. Ez az alanyközi viszony, ami ellenáll az objektív megismerésnek. Lehet, hogy a lélek mégiscsak megfoghatatlan? Ha egyszer szubjektív, aligha tehető objektívvá. Elillan objektív vizsgálómódszereink elől.

dr. Vas József Pál
Szent Ferenc Kórház, Miskolc, Csanyiki Rehabilitációs Intézet,
3535 Miskolc, Csanyik-völgy, e-mail: vas@axelero.hu

Irodalom

  1. Szasz TS. The theology of medicine. Syracuse: University Press; 1988.
  2. Sarafino EP. Health psychology. New York: John Wiley & Sons; 1994.
  3. Barnes G. Voices of sanity in the conversations of psychotherapy. The Journal of European Society of Hypnosis in Psychotherapy and Psychosomatic Medicine 2001;28(4):174-85.
  4. Freud S. Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest: Gondolat Kiadó; 1986.
  5. Siegel DJ. The developing mind. Toward a neurobiology of interpersonal experience. New York: The Guilford Press; 1999.
  6. Griffin E. Bevezetés a kommunikációelméletbe. Budapest: Harmat Kiadó; 2001.
  7. Terestényi T. A kommunikáció néhány evolúciós vonatkozása. In: Pléh Cs, Csányi V, Bereczkei T (szerk.). Lélek és evolúció. Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó; 2001. p. 280-9.
  8. Stern DN. The present moment in psychotherapy and everyday life. New York: Norton; 2004.
  9. Rogers CR. Rogers, Kohut and Erickson: A personal perspective on some similitaries and differences. In: Zeig JK (ed.). The Evolution of Psychotherapy. New York: Brunner/Mazel; 1987. p. 179-87.
  10. Shapiro T, Emde RN (eds.). Research in psychoanalysis: process, development, outcome. Madison CO: International Universities Press; 1995. p. 153-64.
  11. Woody EZ, Szechtman H. How can brain activity and hypnosis inform each other? The International Journal of Clinical and Experimental Hypnosis 2003;51(3):232-55.
  12. Vas J. An introduction to interactive psychoneurobiology (IPNB). In: Janus L (ed.). The significance of the earliest phases of childhood for later life and for society. Heidelberg: ISPPM; 2002. p. 51-3.