LAM 2005;15(2):94-5.

TÖPRENGŐ

Orvosi felelősség

 

A LAM 2004. októberi számában Csőd címmel az athéni olimpia tanulságain töprengtem. Legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy hónapokkal később, 2005 kezdetén a kitűnő szereplésre súlyos árnyékot vetett doppingvétségek úgymond hivatalos felderítésében, elmarasztalásában sehol nem tartunk. Nem hivatalosan persze csaknem mindent tudunk. Többek közt a közvéleményt legjobban érdeklő kérdésre a választ is, valóban doppingoltak-e az Athénben doppingvétség miatt szankcionált magyar atléták és súlyemelők. A válasz, sajnos, igen, valójában nem is volt kétséges ez, csak a sportszerető ország remélte, hogy kiderül, félreértés történt. Annál inkább, mert a másik oldalon is történtek eljárási hibák, 2005-ben, a lausanne-i sportdöntő bíróság előtt ezekre épít a védelem.

Precedensértékű az aranyérmüktől megfosztott atléták ügye. Eddig azokat zárták ki, akiknek a testében kimutatható volt a tiltott anyag. Hiába hivatkoztak ártatlanságukra, hogy becsempészték italukba, fogkrémjükbe a szert, nem volt apelláta. A pozitív lelet perdöntő. Ezúttal azonban Fazekas Róbertet azért zárták ki, mert nem produkált elegendő vizeletet (25 millilitert 75 helyett), Annus Adriántól pedig azért vették el az aranyérmet, mert nem jelent meg az ismételt vizsgálaton. A két világhírű atléta korábbi vizsgálatakor mindig negatív volt a lelet.

Még kacifántosabb a súlyemelők látszólag egyszerű ügye. Kecskés Zoltánnál a verseny előtt, Gyurkovics Ferencnél utána lett pozitív a minta, oxandrolol nevű, anabolikus készítményt mutattak ki. A versenyzők úgy vélik, hogy a laboratóriumban szennyezték mintájukat. Az oxandrolol gyenge hatékonyságú szer, az élsportban nem alkalmazzák. Viszont változatlan formában is ürül, tehát nem dönthető el pozitív esetben, hogy természetes úton született az eredmény vagy valóban szennyezték a mintát. Innen a sportágban kialakult vélemény, amelynek nyomán a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség magyar elnökét támadják, az ő keze nyomát vélik a dologban, feltételezve, hogy honfitársait feláldozva akarta erősíteni pozícióját, bizonyítani kérlelhetetlenségét. Elképesztő vád, de ha akár igaztalanul is megfogalmazódott, jellemzi a sportágban uralkodó viszonyokat.

Gallov Rezsővel írt könyvünkben – Mi történt Athénban? Doppingtitkok nyomában – részletesen elemezzük a történteket, amelyekre végül is – erős közvetett bizonyítékok alapján – nincs más magyarázat, mint az, hogy a magyar sportolók különböző manipulációkkal igyekeztek kijátszani az ellenőrzést, biztosan negatív idegen vizeletet nyújtva vizsgálati mintaként. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a közvetlen bizonyítékok hiánya ellenére a zéró tolerancia elv jegyében marasztalta el őket.

Idézet az októberi cikkből: „Gyakran megkérdezik, lehet-e, hogy a versenyző egyedül vétkes. Nem lehet, a magányos farkas teória a múlté. Az ügy talán legkényesebb része – sportorvosi szempontból feltétlenül – az orvosok közreműködése. Ha már rosszul értelmezett szolidaritásból, egyéb motiváció alapján közreműködtek a tiltott doppingolásban, egyetlen lehetőségük az igazság szolgálata lenne. A versenyzők, az edzők »csak« botlottak, de az orvosok megszegték hivatásuk szabályait, vétettek esküjük ellen.”

Bármennyire érdekes az egész történet, a sportvezetés athéni, majd itthoni bizonytalan, ellentmondásos magatartása, az enyhén szólva zavaros helyzet, orvosi szaklapban az orvosi felelősséget érdemes elemezni. Nem kétséges ugyanis a tiltott doppingolásban, illetve a manipulációkban az orvosi közreműködés. Ugyanakkor a sportegészségügyi szolgálat vezetését ugyanaz a kétarcúság jellemzi, mint az olimpiai bizottság, illetve a sportági szakszövetségek vezetőit. Egyfelől határozottan elítélik a doppingolást, fogadkoznak, hogy soha többé, másfelől a konkrét ügyekben látható a maszatolás, az elkendőzés, s mindez persze hitelteleníti a fogadkozásokat. Mintha némely illetékes attól félne, hogy egy korrekt, következetes vizsgálat netán nem csak felelősségüket, de cinkosságukat is kimutathatná.

A Sportegészségügyi Szakmai Kollégium ülésén, megfelelő előkészítés után, dr. László Imrével – aki joggal tekinthető a kérdés egyik nemzetközileg is elismert szakértőjének, hiszen az elmúlt évtizedekben különböző tisztségeket töltött be a hazai és a nemzetközi súlyemelő sportban – az alábbi határozati javaslatot nyújtottuk be.

„A Sportegészségügyi Szakmai Kollégium érzi és vállalja felelősségét az athéni doppingvétségekben. Ennek alapján javasolja, hogy a sportorvosképzésben és -gyakorlatban fokozott figyelem illesse a doppingkérdéseket. Erre felhívjuk a sportegészségügyi vezetés figyelmét.

A kollégium felkérésre készséggel közreműködne az athéni esetek tisztázásában, nem véli tarthatónak a »magányos vétkes« teóriát.

A kollégium, a rendelkezésére álló információk alapján, úgy látja, hogy a hazai doppingellenőrzés rendszere minden tekintetben megfelelő volt. Ezt támasztja alá, hogy Athénben nem doppingesetek, hanem -vétségek fordultak elő, a nemzetközi ellenőrzésen sem akadtak fenn az érintett sportolók. Az olimpiát követően a WADA ismételten átvilágította és ennek alapján akkreditálta, ISO minősítéssel látta el a magyar rendszert. Ugyancsak megfelelő volt a laboratórium munkája, illetve a bécsi akkreditált laboratórium igénybevétele.

A doppingvétségek hátterében versenyzői, edzői, orvosi, netán vezetői morális lazaság, felelőtlenség, mulasztás tételezhető fel.

Ismételten felajánljuk ennek tisztázásában részvételünket, elsősorban természetesen az esetleges orvosi vétkesség vonatkozásában.”

A kollégium elvben egyetértett, de úgy találta, hogy várjunk még, nem lehet tudni, mi következik. Azaz még egy ilyen általános jellegű szöveget sem fogadtak el, pedig hol van ez konkrét személyek konkrét felelősségétől! Persze az elutasításban szerepet játszott, hogy a Sportkórház vezetése volt az időhúzás mellett, a kollégiumi tagok többsége pedig a beosztottjuk, holott a két érintett sportág részéről az olimpián részt vett orvosok nem is a Sportkórház alkalmazottai. A sportegészségügyi szolgálat vezetése által kiküldött bizottság is megelégedett az érdekeltek meghallgatása után az események epikus leírásával, tartózkodott minden következtetéstől, állásfoglalástól. Azt sem vizsgálták, hogyan volt lehetséges, hogy az atléták és a súlyemelők következetesen nem jelentek meg a kötelező orvosi ellenőrzésen. Végül is az olimpiai sportegészségügyi részlegnél éppúgy hiányzott – ezt hozta felszínre a doppingügy – a markáns vezetés, mint az olimpiai csapat egészénél.

Ha valakik, akkor a két érintett sportág orvosai biztosan tudják, hogy mi történt. Azt is tudniuk kell, hogy rajtuk kívül még mely orvosok segítették a doppingolás eltussolását. A gyanú szerint urológusok. A feltételezések szerint a végbélbe helyezett fecskendő, műpénisz, a kettőt a bőr alatt összekötő műanyag vezeték, mindennek színházi maszkmester által készített álcázása járult hozzá a csaláshoz.

Felmerül a kérdés, miért partnerek egyes orvosok a doppingolásban, a manipulációkban. Igazságtartalommal bír, de nem kielégítő az egyszerű válasz, hogy pénzért. Jelentős ebben a helyzetben a hiúság, a rosszul értelmezett segítőkészség, az álmorális önfelmentés szerepe is. Mint a létező szocializmusban funkciót vállaló orvosok mondták: jobb, ha én vagyok a párttitkár. A doppingoló orvosa úgy véli, nélküle nemcsak sikertelen a dolog, hanem a lebukás is biztosra vehető. Ezért száll be, vállalja, hogy segít, persze az ezzel járó előnyöket is. A lebukásra nincs stratégia, csak a makacs tagadás, illetve a mellébeszélés. Elvben a tudatlanság is büntethető, ha nem is úgy, mint az aktív közreműködés. Hiszen ha ott volt a kolléga mint hivatalos sportági keretorvos és semmit nem vett észre, semmiről nem tudott, akkor ez is leginkább csak az alkalmatlanságát erősíti meg. De többnyire az álmorális önfelmentés a jellemző viszonyulásmód: „Jobb, ha segítek a doppingolásban, hiszen orvosként vigyázni tudok a szakszerűségre, az egészségre is.” Hipokrízis a javából!

Vannak, akik úgy vélik, szükséges lenne a hazai jogban is büntethetővé tenni a doppingolást. Véleményem szerint nem ez a megoldás – egy közeg megújulási készsége kényszerrel nem pótolható –, szükség van az őszinte katarzisra. Persze a drogdílerekhez hasonlóan a doppingszer-forgalmazóktól a doppingolást segítő orvosokig büntethetővé lehetne tenni a doppingolásban való közreműködést. Jogos elvárás lenne a sportban dolgozó orvosoktól, hogy a sunyi, megalkuvó, haszonelvű magatartás helyett a kérdés valódi megoldását keressék.

dr. Frenkl Róbert