LAM 2004;14(8-9):640.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

A doktornő fehér és humanista

 

Pár éve történt. Belgyógyászati ügyelet, hajnali fél négy. „Új beteg jött” – szólt a nővér. Másfél órája feküdtem le, kábultan kászálódtam ki az ágyból.

Egy kínai fiatalember állt kísérő nélkül a folyosón; ahogy meglátott, bátortalanul, mintegy kérlelőn mosolyogni kezdett. Mosolygott, pedig látszott előregörnyedő tartásán, hogy pocsékul érzi magát. Keserves órák következtek. A fiú csak kínaiul tudott. Az anamnézisfelvétel egy kínai–angol szótár segítségével zajlott – különleges élmény, főként hajnalban. Pár napja érkezett Magyarországra. Atípusos hasi panaszai az esti, számára bizarr összetételű, igazi fűszeres magyaros vacsorát követően kezdődtek. A státus és a laborvizsgálatok alapján sebészeti konzíliumnak láttam szükségét; az akut hasat kizárták, de „obszerválása javasolt” – belgyógyászaton persze. Reggel hat óra már elmúlt, amikor bekísértem a nyolcágyas kórterembe. A sors fintoraként az egyetlen üres ágy, ahová a kínai fiatalember került, egy tumoros, súlyos obstrukciós icterusos férfi mellett állt. Amikor meglátta az új beteget, rám nézett: „Doktornő, hiszen én sárgább vagyok, mint ő” – szemünk szomorúan összevillant.

A múló órák még délelőtt hozták a megoldást. Appendicitis acuta; a kínai fiút áthelyeztük, megoperálták. Remélem, azóta is vidáman futkos Magyarországon.

Miért is jutott ez megint eszembe? Miért látom magam előtt kitörölhetetlenül annak a szenvedő fiatalembernek a mosolyát?

Lakáskiadást kellett intéznem. Az „ideális” bérlő keresésével súlyos órák, hetek, forintok mentek el. Végül megadtam magam, felhívtam egy ingatlanirodát.

Az ügyintéző már másnapra ígér ügyfelet, „kiadjuk azt a lakást” – vidít. „Akkor gyorsan vegyük fel az adatokat” – mondja rutinosan. Kezdek megkönnyebbülni, a probléma jó kezekbe került. Pergő kérdéseire sorolom a lakással kapcsolatos ezernyi tudnivalót. Már azt gondolom, mindenről informáltam, amikor még egy csokornyi speciális kérdést tesz fel.

– Kutya, macska jöhet?

Igen.

– Gyerek jöhet?

Igen.

– Kínai, arab jöhet?

A kérdés mellbe vág. Szavam elakad. Pár másodperc után az ügyintéző szólal meg: „Inkább kihúzzuk, ugye?” Torkomban gombóc, próbálok időt nyerni: „Hogy... mit is...?” „Húzzuk ki, úgy szoktuk, legfeljebb majd később módosítunk, ha senki nem akarná kivenni” – mondja rutinosan.

„Jó, hát húzza ki” – jön lassan számra a szó. De közben hüledezem, ez az én hangom... ezt én mondtam volna?

Másnap elromlott a telefon, teljesen megsüketült. A szerelő kijött. „Kicserélem ezt a kis panelt itt” – mondta. „Valaki kitépte vagy biztos húzkodni teccett.”

Húzogattam, igen.

Rossz szembesülni előítéleteink rejtett életével.

dr. Tóth Beáta