LAM 2004;14(8-9):633-7.

LAM-INTERJÚ

„Teljesítményorientált, független értelmiségi vagyok...”

Hetvenedik születésnapja alkalmából Frenkl Róberttel beszélget Kapócs Gábor és Nemesánszky Elemér

 

„Ami boldogság van a világon,
az mind a másoknak nyújtott szolgálatból van.”

(Kőrösi Csoma Sándor)

 

Kapócs Gábor (K. G.): Professzor úr eléggé széles nyilvánosság mellett a tavasszal ünnepelte hetvenedik születésnapját. Számunkra, akik régóta közeli ismeretségben állhatunk Önnel, külön öröm volt, hogy az ünnepségen mindenki számára nyilvánvalóvá vált, milyen gazdag életpályát mondhat magáénak és mily sokféle területre nyomta rá bélyegét a tevékenysége...

Frenkl Róber (F. R.): Egy ember életének értékét az mutatja meg, hogy milyen hatást gyakorolt mások életére, mennyiben változtatta meg sorsukat az, hogy vele találkoztak. A keresztény tézis, amely megáll önmagában, az alapfilozófiám. Azt mondják, hogy a nagy ember az utókornak él. Szerintem igazi nagyságot tükröz az is, amikor valaki a saját nemzedéke életét változtatja meg. Mi, akik az oktatásban éltük le az életünket, erre jelentős esélyt kaptunk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy tizenhárom orvosnemzedék pozitívan emlékezik rám.

Frenkl Róbert 1934. május 24-én született Budapesten.
1958-ban szerzett orvosi diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetemen.

Munkahelyei
Budapesti Orvostudományi Egyetem, Kórélettani Intézet 1958–1971
Magyar Testnevelési Főiskola, Magyar Testnevelési Egyetem, Semmelweis Egyetem, Testnevelési és Sporttudományi Kar (TF) 1971-től napjainkig
Nemzeti Egészségvédelmi Intézet (NEVI) 1989–1992

Beosztások
tanszékvezető főiskolai tanár 1971–1975
tanszékvezető egyetemi tanár 1975–2001
intézetigazgató 1998–2001
egyetemi tanár 1975-től napjainkig
professor emeritus 2004-től
A NEVI főigazgatója 1989–1992
A TF Doktori Iskola vezetője, programvezető 1997–2000
A Semmelweis Egyetem, Tudományági Doktori Iskola vezetője 2000-től napjainkig

 

A Lege Artis Medicinae

K. G.: Kapcsolatunk egy folyóirat alapításakor vált szorosabbá. Felidézné az idevágó emlékeit? Bennem ugyanis mély benyomást keltett akkoriban a mód, az a kedélyes nyitottság, ahogy bennünket fogadott.

F. R.: Kétféle ember van. Az egyik, ha találkozik egy feladattal, rögvest azon gondolkodik, miképp lehetne kimaradni belőle, a másik viszont megfontolja, hátha tud lendíteni az ügyön. Én az utóbbi alkat vagyok.

Amikor Kapócs Gábor és Bula Zoltán, két nagy reményű fiatal orvos megkeresett azzal – én akkoriban a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet igazgatója voltam –, hogy egy lapot szeretnének alapítani, amely nagyon szigorú, nemzetközi lektorálási kritériumokat figyelembe vevő cikkellenőrzési rendszert léptet életbe, engem is fellelkesített a gondolat. A fiatalok nyitottsága, őszintesége lehetővé tette, hogy az addigiaknál szélesebb vertikum jelenjen meg a folyóirat hasábjain. Természetesen semmi nem állt készen ahhoz, ami egy lapalapításhoz kell: se pénz, se nyomda, csak az ötlet és a lelkesedés. Kizárólag a kétheti megjelenéssel nem értettem egyet. De a fiatal lapalapítókban buzgott a tettvágy, és a cikkek sokaságával érvelve ebben a periodicitásban indították a lapot. Ez rögvest elvitte az induló tőke jelentős részét is. Annyit tudtam tenni az ügyért, hogy a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet az alapinfrastruktúrát biztosítva befogadta a Lege Artis Medicinae néven indított folyóiratot.

Nemesánszky Elemér (N. E.): A több mint egy évtizeddel ezelőtt indult LAM mellett végig ott állt ...

F. R.: Drámai fordulatként éltem át később, azt, hogy főszerkesztőnek kértek fel, mert nem voltam erre a szerepre felkészülve. Az volt a véleményem, hogy klinikusnak kell vezetnie a folyóiratot, hiszen a különböző korszakokban változott ugyan a filozófia, a koncepció, mégis a klinikai orvostudomány volt a vezérfonal. Kiváló klinikusok tevékenykedtek a szerkesztőségben (elsősorban Fenyvesi Tamás és Boda Domokos), akik ezt a terhet vállalták. A LAM érdekében meghozott diplomáciai döntésen alapult a kérés, hogy vállaljam el a főszerkesztőséget. Kvázi a nevemet adtam, illetve a klinikum és a határtudományok közötti egyensúly megteremtése volt a feladatom.

N. E.: Nemcsak a nevét adta mint főszerkesztő, hanem a Töprengő rovatban számtalan publikációja is megjelent, amelyekből kiderült, hogy Ön nagyon sokoldalú.

F. R.: Kapócs Gábor ötlete volt, hogy nem írnék-e bizonyos dolgokról eszmefuttatást. A vezércikk olyan műfaj, amit nagyon szeretek művelni, arra ad lehetőséget, hogy esetleg az időszerű egészségügyi politika hivatalos álláspontjától eltérő irányultságot fejezzen ki, és megoldásokat vessen fel, lett légyen az klinikai orvosi, orvostörténeti vagy aktuális egészségpolitikai probléma. Ugyanakkor ez ne pusztán ellenzéki véleményként jelenjék meg, hanem konstruktív, jó megoldásokat sugalljon.

N. E.: Írásai érintették a sport, a tudomány, az orvostudomány területét, néha a vallás kérdését, s mindig bátor kiállásról és igazságérzetről tanúskodtak.

F. R.: Sokan megkérdőjelezik a publikációk erejét. Szerintem azonban még a döntéshozókra is van hatásuk az írásoknak.

N. E.: Azt gondolom, hogy jól kivehetők voltak tudásának pillérei, amelyeken stabilan állt, s amelyekkel nemzetközi hírnévre és elismertségre tett szert.

F. R.: Egyesek úgy vélik, szétforgácsolódik az energiája annak, aki több területen dolgozik. Ám elfelejtik, hogy a másik oldalon számtalan dolog visszaáramlik ebből, mert a jelenségek összefüggnek. Az ember, ha több oldalról ismeri a problémát, mélyebben megérti és hatékonyabban tudja elemezni. Nem egészségügy-, sport- vagy egyházspecifikus problémák, hanem az adott társadalomra jellemző anomáliák vannak. A legfontosabb, hogy etikus legyen az ember, és akiknek ír, elfogadják, hogy értük ír, akkor is, ha vitatkozik velük.

TUDOMÁNYSZERVEZŐI ÉS SZAKMAI TEVÉKENYSÉGE

A Semmelweis Egyetem
A Doktori Tanácsának tagja, a Habilitációs Bizottság tagja.
A Sportegészségügyi Szakmai Kollégium elnöke 1986–1999
A Magyar Sportorvos Társaság elnöke 1981–2002
A Magyar Élettani Társaság, a Magyar Táplálkozástudományi Társaság vezetőségi tagja 2002-ig
A Lege Artis Medicinae főszerkesztője 1991-től napjainkig
A Sportorvosi Szemle szerkesztőbizottsági tagja
A Magyar Sporttudományi Társaság elnöke 1996-tól napjainkig
Az MTA Sporttudományi Albizottság tagja 1998–2002
Az MTA Sporttudományi Munkabizottság tagja 2002-től napjainkig
A FIMS (Nemzetközi Sportorvos Társaság) Tudományos Bizottság tagja 1982–1994
A FIMS Editor in Chief, The World of Sports Medicine főszerkesztője, a FIMS VB tagja 1986–1994
A FIMS Liaison Bizottság tagja 1994–1998
Az Orvosegyetem Sport Club (OSC) ügyvezető elnöke 1957-től napjainkig
A Magyar Olimpiai Bizottság tagja 1964–1972 és 1989-től napjainkig
A Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja 1992–2000
A Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség elnöke 1991-től napjainkig
A Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség (FISU) Orvosi Bizottság tagja 1977–1987
FISU VB tagja 1987–2003
A FISU Orvosi Bizottság elnöke 1991–2003

 

Pályakép

N. E.: Következetes munkával, hittel és igazságérzettel építette pályáját. Ha e szempontból végigtekintjük sorsa alakulását, honnan indult e nyitott, több alapon álló élet?

F. R.: Személyiségem alakulásában a legmeghatározóbb az evangélikus nevelés volt. A Deák téri elemi iskola után a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba jártam, ahol az utolsó nemzedék voltunk. Tizenkét évig tanultam ott, 1952-ben érettségiztünk.

N. E.: Mit hozott a vallásos nevelésből és miért döntött úgy, hogy orvosegyetemre megy?

F. R.: Nagyapám orvos, apám ügyvéd volt. Az érdeklődésem is inkább társadalomtudományi, mint természettudományinak nevezhető. Amikor 14 évesen épp indultam beíratkozni felső tagozatba – az akkori tanterv szerint akkor vált el a humán és a reál szak –, ott állt az osztályfőnököm, Lévius Ernő, aki matematikát, fizikát és ábrázoló geometriát tanított. Amikor megtudta, hogy a humán pályát választottam, azt mondta tréfásan, hogy nélkülem nem csinálja tovább, így hát a természettudományt választottam. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, érettségi előtt, hogy ha már nem megyek filosznak, akkor az orvosi egyetemre jelentkezem. Lényegében független akartam maradni. Kis cinizmussal élve: az orvos a börtönben, meg a katonaságnál is orvos, az idő tájt e két kibontakozási út látszott erőteljesnek. 1956-ban, amikor a káderlapokat megkaptuk, kiderült, hogy kifejezetten azért vettek fel az egyetemre, mert evangélikus egyházi iskolában érettségiztem. Megvolt azonban a kontingens, a négyszáz helyből tízet az egyházi iskoláknak tartottak fenn, és érdekességnek számított, hogy evangélikus iskolából jöttem.

EGYHÁZI AKTIVITÁS
Deák téri gyülekezet presbitere (jegyző, majd másodfelügyelő több ciklusban) 1963-tól napjainkig
Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitérium tagja 1986–1987
Déli Egyházkerület felügyelője 1987–1989
Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelő 1989-től napjainkig
Egyházi Oktatási Bizottságának elnöke 1990–2000

TUDOMÁNYOS DÍJAK
Dalmady Zoltán-díj (Magyar Sportorvos Társaság) 1980
Hepp Ferenc-díj (Magyar Testnevelési Egyetem) 1985
Pázmány Péter-díj (Pro Renovanda Alapítvány) 1994
Sós József-emlékérem (Magyar Táplálkozástudományi Társasága) 1997
Pro Universitate díj (Magyar Testnevelési Egyetem) 1998
FIMS Gold Award (Nemzetközi Sportorvos Társaság) 1998
FIMS Fellow 2002 (Nemzetközi Sportorvos Társaság) 2002
MOTESZ-díj (Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetsége) 2003
A Cseh és Szlovák Sportorvos Társaságok tiszteletbeli tagja
A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje 2004

N. E.: Milyen pozitívumot vagy negatívumot jelentett ez?

F. R.: Egyrészt nagyon szerettem az egyetemet, ha választhatnék, mindig egyetemista lennék. Másrészt volt annak valami sajátos bája – bár igazán nagy bajom nem lett egyikből sem –, hogy egyszerre érintett az antiszemitizmus, meg az antiklerikalizmus. Elsőévesek voltunk, s nagy hiány mutatkozott marxista oktatóból. Kitűnt, hogy értek a filozófiához, és felkértek, hogy vállaljak más csoportoknál órákat. Később medikusként fölajánlották, hogy hivatalosan taníthatnék is. A marxista tanársegédi állást úgy kerültem el, hogy felhívtam a figyelmét a tanszékvezető hölgynek arra, hogy mivel én hívő evangélikus vagyok, később baja lehet ebből. Ha valaki beteg volt, helyettesítettem. Az év végén pedig egy rektori dicséretet kaptam.

N. E.: Később kopogtatott a Kórélettani Intézet ajtaján, hogy demonstrátor legyen?

F. R.: A barátommal, Szmodis Iván doktorral együtt végeztük az egyetemet, és mindenhová együtt mentünk. Először az Anatómiai Intézetben Szikla Gábornál voltunk szakkörösök. Mikor leszigorlatoztunk, ő elment az Amerikai úti idegsebészetre, így nem volt, aki bevigyen bennünket diákkörösnek. Ha itt marad, lehet, hogy anatómusok lettünk volna. Ezért biokémiára jelentkeztünk. Akkor épp egy kézilabdacsapat igazolt versenyzője voltam, de beugró focista is az egyetemi csapatban. Eltört a lábam egy meccsen, s emiatt két dolog maradt ki az életemből: a biokémia és a francianyelv-tanulás, mindkettőt a lábtörés miatt hagytam abba. A legjobban az élettan érdekelt, de meg se próbáltuk, mivel akkor nagyon be kellett vágódni valakinél, vagy kádernek kellett lenni, hogy felvegyenek. A következő évben jelentkeztünk kórélettanra, ahová felvettek azért, mert az évfolyambajnokságot játszottuk, ahol én voltam a center, a jobb összekötő a párttitkár, a bal összekötő a DISZ-titkár és egy-nullra megvertük a fogorvosokat. A gólt én lőttem, a bizottság tagjai egyetértettek abban, hogy bár polgár vagyok, javult a közösséghez való viszonyom. Hát, ezért vettek föl a kórélettanra.

N. E.: Mi fogta meg hosszú évekre a kórélettanban, amikor annyi más is érdekelte még?

F. R.: Amint mondtam, az élettan tetszett volna igazán, de utána jött a kórélettan. A kórélettan eleve alkalmazott élettan, már maga a patofiziológia is. Ezen belül mindenki valamely alkalmazott területtel foglalkozott, én a sportélettannal. És hát nagyon szerettem oktatni.

N. E.: A kórélettani munkája alatt mindenki tudta, hogy mással is foglalkozik. Sporttal, hitélettel, kutatási eredményei voltak. Sokat jelentett az Ön számára a tanítás. Miért nem az egyetemi karriert választotta?

F. R.: Igazából sohasem gondolkodtam karrierben. De meg kell mondanom, hogy éppúgy utálom az antikarrierizmust, mint a karrierizmust. Az antikarrierista megzavarja az élet természetes rendjét, vagyis azt az elvet, hogy a jobb jusson előre. Tehát nem voltam antikarrierista, csak nem állt előttem ilyen jellegű jövőkép. 1968-ban, harmincnégy éves koromban hívtak a Testnevelési Főiskolára. Ami egy normális polgári rendszerben a hobbim lett volna és társadalmi kedvtelésként éltem volna vele: a sport, a mecenatúra, a sportvezetés, az a hivatásommá lett. Idetartozik, hogy se KISZ-, se párttag nem voltam.

N. E.: Senki sem értette, hogy hogyan tudta az egyetemet elhagyni, főképp annak az ismeretében, hogy akkor a Testnevelési Főiskola egy szürke főiskola volt.

F. R.: Kissé patetikus felhanggal azt mondanám, arra kértek föl, hogy segítsek ebből az intézményből egyetemet létrehozni. Ifjonti lelkesedéssel elvállaltam, és sikerült. Ha tárgyilagosan nézzük, nem tudható, ki jött volna és mit tett volna, ha én nem kerülök ide. Halványan azonban úgy érzem, ha nem is voltam antikarrierista, túl lezser voltam. Ha valamit változtathatnék a múlton, akkor valamennyire ambicionálnám, hogy rektor, rektorhelyettes vagy dékán legyek.

N. E.: Van Önnel kapcsolatban egy másik vélekedés, amelyet én is osztok. Az, hogy egy magasabb szintet célzott meg és ért el, kilépett a nemzetközi porondra, ahol ugyanúgy elismerik a munkáját.

F. R.: Valóban minden észérvnek ellentmondott a döntésem, hogy otthagytam egy tanszéket, egy életformát egy olyan intézetért, amelyben minden feladatot másképpen kellett végezni, hihetetlenül sok munkával.

N. E.: Azért mégis az egyetemen maradt, az Orvosegyetem Sport Clubnál

F. R.: Az Élettani Társaságon és egyéb tudományos társaságon keresztül az egyetemi közélet részese maradtam. A Magyar Sportorvos Társaság elnöke voltam 21 évig, a Sportegészségügyi Szakmai Kollégium elnöke több cikluson keresztül, tehát soha nem volt olyan érzésem, hogy ne tartoznék az orvostársadalomhoz. A Lege Artis Medicinae-nél bizonyos előnyt jelentett ez a „bent is, kint is”. Arra mindig ügyeltem, hogy vállaljam a mundért, de mégis egyfajta távolságtartó pozícióból tudtam a Töprengőket írni.

Nem bántam meg, hogy a Testnevelési Főiskolára mentem, de egy biztos, ha nincs diktatúra, akkor az én életem is másként alakult volna, és ezt nem panaszként mondom. Eldöntöttem, hogy nem lépek be a pártba és nem megyek Nyugatra. A sport viszont teljesítményterület. Bár volt, aki megvádolt azzal, hogy azért jöttem ide, mert itt gyengébb a színvonal és jobban lehet „villogni”.

N. E.: A több dologban részt vevő és részesedő sokoldalú embert nyilvánvalóan támadják. Volt, aki támogatta, s aki hátráltatta...

F. R.: Igazából nem volt támogatóm, bár sok esetben vizslatták, hogy ki állhat mögöttem. Én hiszek a közvélemény erejében, aki a közéletben részt vesz, arról születik egy kép. Ez a lényegét tekintve igaz szokott lenni. Tavaly, amikor megkaptam a kormánykitüntetést, a középkeresztet, összhangban döntöttek felőlem.

 

A Testnevelési Főiskola

N. E.: Harminc éven keresztül tanszékvezető egyetemi tanár volt a Testnevelési Főiskolán, majd a Testnevelési Egyetemen. Hogyan foglalná össze tevékenységét?

F. R.: Érzésem szerint az elképzeléseim egyharmadát valósítottam meg. Ezt jónak vagy rossznak is lehet ítélni, attól függ, honnan nézzük.

Megéltük a rendszerváltozást, s ez számunkra csoda volt, és remélem, hogy amit mondok, nem érthető félre: a nemzedékem számára jobb lett volna, ha tíz évvel előbb vagy tíz évvel később történik. Ha tíz évvel előbb, akkor a demokratikus átalakulásban még egy erős, igazán alkotó periódusunk következhetett volna. Ha tíz évvel később érkezik, akkor pedig már bölcs, öreg rezonőrként menedzselhettük volna ezt az átalakulást. Éppen pályánk befejező szakaszában köszöntött be, amikor már nem az új kapcsolatok teremtése a feladat, nem az új szituációkhoz való alkalmazkodás az út. A Testnevelési Főiskolával kapcsolatban pedig azért van hiányérzetem, mert a pillanatnyi érdekek és az új csoportosulások szétvertek sok mindent, és emiatt az átalakulásban az érdemi fejlődést már nem tudtam kieszközölni. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy itt a természettudományt, az orvostudományt már nem lehet másként művelni.

N. E.: Ha csak ennyi lenne a teljesítmény, már az is elég lenne. Miért nem azt mondja, hogy ez a kilencvenkilenc százalék?

F. R.: Mert létrehoztunk egy tudományos iskolát, amely majd folytatódik, de nem tudtuk igazán teljessé tenni. A hozzám legközelebb álló laboratóriumi kutatás és az állatkísérletekkel folytatott kutatás a 80-as évek dereka óta nem halad. Amikor átköltöztünk az új épületbe, csak átmenetileg szüneteltettük, ám időközben a rendszerváltozás gazdasági csődje elsöpörte.

A rendszerváltozás utáni időszakkal el tudok számolni. Ennek a tizenhárom évnek a legnagyobb eredménye a Doktori Iskola, amellyel maradandó értéket hoztam létre – ha szabad így mondani. A rendszerváltozással kapcsolatos izgágaság, politikai hektikusság negatívan hatott a főiskola életére. Ennek az intézménynek a létéért kell küzdenie, hogy megőrizze egyetemi értékeit. Három egyetemi tanár van a tanszéken, ez azért jelent valamit. Komoly tudományos iskolák születtek itt. A probléma azonban az, hogy a középnemzedék már nem olyan színvonalas. A rendszerváltással kapcsolatos átrendeződéssel az egyetemi intézmények nem kapnak igazán tehetséges diákokat, mert aki valóban az, az ösztöndíjjal elmegy Nyugatra. Ha nem lenne a Doktori Iskola, itt nem lennének tehetséges fiatalok. Kérdés, hogy kiket tudunk közülük megtartani?

 

Közélet

K. G.: Rendkívül színes a közéleti tevékenysége. Írásai, könyvei, betöltött tisztségei szerte Európában számosak. Melyikre a legbüszkébb?

F. R.: Minthogy 1971 óta a sport a hivatásom, szükségem volt hobbira. Ez lett a publicisztika. Nem léptem be a Magyar Újságírók Szövetségébe, mert nem a mundérra volt szükségem. Én a Kádár-rendszerben működő legjobb hetilapnál, a Magyarországnál tanultam meg, hogy csak olyan mondatot szabad leírni, amiben legalább három információ van, ezenfelül az előző mondathoz is van köze, és a következőt előkészíti. Előtte, már az 1960-as évek végétől publikáltam a sportsajtóba. A müncheni olimpia után jelent meg az első esszékönyvem. Tankönyveket, szakcikkeket írtam szép számban, de a hobbim a sport- és a társadalmi publicisztika lett.

K. G.: Mely fórumokon tevékenykedett e minőségében külföldön?

F. R.: A World of Sports Medicine-nek voltam a főszerkesztője nyolc évig, amely a Nemzetközi Sportorvos Társaságnak a hivatalos lapja, és ebben a minőségben a végrehajtó bizottság állandó meghívott tagjaként is működtem. A Nemzetközi Sportorvos Társaság Tudományos Bizottságának 12 évig voltam a tagja. A Nemzetközi Egyetemi Sportszövetség végrehajtó bizottságában 16 évig dolgoztam, és ezen belül 12 évig voltam az orvosbizottság elnöke. Ennek egyik albizottsága a doppingbizottság, amelynek 12 évig töltöttem be az elnöki tisztségét. 1964–72-ig a Magyar Olimpiai Bizottságban tagja lettem, majd 1989 óta megint az, és 1992–2000 között két ciklusban voltam elnökségi tag, jelenleg is orvosbizottsági tag vagyok. Többször kerülgetett engem az államigazgatás, a múltban az OTSH elnökhelyettesének jelöltek, a rendszerváltozáskor egészségügyi miniszternek vagy sporthivatali államtitkárnak.

N. E.: A TF (és a sport) belülről című, 2003-ban kiadott könyvében írja: „Az emberi élet értékét az adja meg, hogy mennyire befolyásolja mások – egyének, közösségek, intézmények életét.” Meg tudta közelíteni az ideát, tudott hatni?

F. R.: Azt hiszem, hogy elsősorban teljesítményorientált, független értelmiségi vagyok. Ez a létem az írásban mutatkozik meg. Ezenfelül fontosabb volt számomra a közélet, ezt választottam az államélet helyett.

K. G.: Azért létezett két kirándulás az államélet felé, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet és az E alapot felügyelő tagság. Milyen célkitűzésekkel vállalta el a pozíciókat, és mennyire sikerült ezeket megvalósítania?

F. R.: Egy polgári demokrácia magasabb rendű vagy jobb társadalmi rendszer, és azzal együtt, hogy én lekéstem néhány dologról, mire megvalósult, többet kaptam tőle, mint az előző negyven évben. A Társadalombiztosítási Önkormányzatban szerzett tapasztalataim alapján – ahol négy évig voltam elnökségi tag – bizton állíthatom, hogy nem kell érte kapkodni, de ha pozíciót kínálnak, akkor jól kell tudni élni vele. Öreg fejjel megtanultam egy szakmát, az egészségbiztosítást.

K. G.: Hogy ítéli meg az egészségügy jelenlegi helyzetét, illetve a kibontakozás lehetőségét?

F. R.: Nem értem, hogyan lehet azt hinni, hogy pótcselekvésekből reform lesz, miért hoz új elemeket a rendszerbe, amivel láthatóan tovább bonyolítja a rendszert magát. A szocializmus sajátja volt az állandó átszervezés, s míg az tartott, türelemre intve el lehetett hessegetni mindenkit. Ha most behozzuk az ellátásszervezést, az az én megközelítésemben elodázása a problémának, és pótcselekvés, bár lehet, hogy tévedek.

K. G.: Mi az igazi probléma?

F. R.: Ugyanaz, mint a futballban: nem teljesítményalapú, és nincs benne összhang. Az egészségügy alapproblémája, hogy megmaradt a feudális struktúra és a paraszolvencia, a másik oldal pedig visszaél ezzel a helyzettel, s emiatt zsarolja, ahelyett, hogy segítene kimászni ebből a helyzetből.

K. G.: Mit gondol az egészségvédelem helyzetéről, különös tekintettel arra, hogy a rendszerváltozás után a Nemzeti Egészségvédelmi Intézettel mintha elindulni látszott volna valami?

F. R.: Ha rajtam múlna, visszakeresztelném az Egészségügyi Minisztériumot Betegségügyi Minisztériummá és az egészségbiztosítást betegségbiztosításra. Az egészségbiztosítás demagóg elnevezés. Az egészségügy nem végez primer prevenciót, mert nem ért hozzá, nem is az ő dolga. A primer prevenció társadalmi kérdés. Az kultúra, oktatás, sport, lakáskörülmények, egyház, életmód. Az egészségügy szakmai muníciót adhat ehhez, de el kellene végre engednie ezt az egész területet. Azért kell egészségesen élni, mert ez szolgálja az élet megfelelő minőségét, nem azért, hogy megelőzzük a betegségeket.

N. E.: Ehhez tartozik a sport...

F. R.: A szabadidősport, a kultúra, az egészséges táplálkozás, a mentálhigéné, az egészséges szexuális élet.

 

Egyház

K. G.: A lelki élet, az egyház kimaradt...

F. R.: Én kontinuitásban élek az egyházon belül, az úgynevezett 40-es évek végi egyházi ébredésből jöttem, az evangélikus ébredésből. Ez a mai napig megmaradt. Az egyház részben jobb, részben rosszabb, mint a társadalom, de nagyon sok mindenben hasonlít rá. 1957-ben nagyon buzgó egyházi életet éltem, amit csodával határos módon megúsztam, akkor voltam szigorló az orvosegyetemen és az egyházi újság szerkesztőségi tagja. Ezt követően gyülekezeti szinten voltam aktív. Majd évekkel később megválasztottak országos presbiternek, később egyházkerületi felügyelőnek. Végül '89-ben a legmagasabb világi tisztségre, országos felügyelőnek választottak. Aztán a zsinat megszüntette ezt a tisztséget, majd visszaállította, így engem is visszahelyezett. Bevezették a 70 éves korhatárt, de most mégis a ciklus végéig, 2006-ig megválasztottak.

K. G.: Mi volt az eddigi legnagyobb kudarca?

F. R.: Az, hogy nem tudjuk az Orvosegyetem Sport Clubot (OSC) szinten tartani. Ha nem lenne az OSC, nyugodt életem lenne.

K. G.: Legnagyobb siker?

F. R.: Érzelmileg a magánélet, a kiegyensúlyozott magánélet. Gyerekek, unokák.

K. G.: Mi volt a legnagyobb élmény az életében?

F. R.: Egy polgári demokráciában mégiscsak politikus lettem volna vagy inkább diplomata. Ilyen alkat vagyok, hiányzik belőlem az a kényszerítő érzés, hogy nekem mindenképpen igazam van. Szeretem azonban a politikát. Meghatározó érzelmi élmény volt számomra, hogy 1946. február 1-jén ott voltam a Magyar Köztársaság kikiáltásánál. Ebbe az élménybe bele tudom sűríteni a nemzedékem hitét, azt a csodát, hogy túléltük a háborút. Csoda, hogy Magyarország megmaradt és hogy köztársasággá tudott válni. Még gyerek voltam...

Felnőttként pedig 1987. október 24. Ez már a lazuló diktatúra ideje alatt történt. Harmati Bélát és engem a Deák téri templomban iktattak be, ő lett az új püspök, én az egyházkerületi felügyelő. A szertartást közvetítette a rádió és a televízió. Ez nagyon kemény politikai nyitás volt.

K. G.: Mindegyik élmény, amelyet említett, közéleti...

F. R.: Hát, persze.

Gyimesi Andrea