LAM 2004;14(8-9):630-2.

KÉPZŐMŰVÉSZET

Fájdalomba mártott ecset

Frida Kahlo élete és művészete

 

Gyámoltalanul kicsinek és kiszolgáltatottnak tűnő, csapzott hajú nő fekszik meztelenül a vértől áztatott kórházi ágyon. Egyik kezével vörös színű zsinórokat fog össze, amelyek végén egy élettelen embrió, egy házából kibújó éti csiga, egy szétbomló virágszirom, egy deformált női medencecsont, s egyéb furcsa dolgok lebegnek a levegőben. A hatalmas, rácsos ágy nem egy kórteremben, hanem a szabad ég alatt áll, pontosabban szinte repülni látszik a kietlen, barna pusztaság felett, amelynek peremén, a háttérben apró gyárkémények és egyéb ipari épületek tűnnek fel. Az ágy peremén, nyomtatott betűkkel írva, a következő felirat olvasható: JULIO DE 1932 E.K. HENRY FORD HOSPITAL. DETROIT. Körülbelül ezt láthatjuk Frida Kahlo (1907–1954) egyik jellegzetes, a szürrealizmus határát súroló alkotásán, amely a híres mexikói festőnő legtöbb művéhez hasonlóan, ezúttal is önéletrajzi ihletésű. A Henry Ford kórház, avagy A Repülő ágy címen is ismert kép, egész pontosan a festőnő második sikertelen terhességét lezáró, 1932. július 4-én végrehajtott abortusz traumatikus élményét dolgozza fel a rá jellemző, szimbolikus formában. Nehéz lenne ezt a festményt szépnek vagy akárcsak érdekesnek is nevezni, eredetisége és őszintesége azonban vitathatatlan. Mindenesetre elég sokkoló, de legalábbis zavarba ejtő az a fajta exhibicionizmus, amellyel a művésznő, szó szerint és áttételesen, legbensőbb, legintimebb titkait is feltárja előttünk. Tény, hogy ezt a képet és Frida Kahlo egyéb műveit is csak akkor érthetjük meg igazán, ha valamennyire megismerjük valóban regénybe illő, tragikus eseményekkel teli életét, amelyről a közelmúltban nagy sikerű filmet is készítettek.

Frida Kahlo: A Henry Ford kórház, avagy A repülő ágy (1932). Mexico City, Dolores Olmedo Alapítvány

A Henry Ford kórház, avagy A repülő ágy (1932)

Bár Frida mindig büszkén vállalta mexikói származását – amelyet öltözködésével, illetve festményeinek az ősi, prekolumbiánus kultúrából vett jellegzetes motívumaival is gyakran demonstrált –, ereiben valójában igen sokféle vér csörgedezett. Anyai ágon spanyol és indián ősöktől származott, apja ugyanakkor a nemzeti műemlékekről készített fotósorozataival híressé vált Wilhelm Kahlo, egy Németországba települt magyar zsidó család sarja volt. Frida gyermekkora egybeesett a mexikói forradalommal (1910–1920), amelynek győzelme után a fiatal lány szemtanúja lehetett az erősen nacionalista töltetű, szocialista szellemiséget tükröző új mexikói falfestészet születésének. Csodálattal vegyes kíváncsisággal leste például 1922-ben, hogyan festi a Teremtés című freskót iskolájuk falára Diego Rivera (1886–1957), aki bár csak röviddel azelőtt tért haza Olaszországból, máris a mexikói falfestészet egyik meghatározó alakjának számított. A 15 éves lány nyilván álmában sem gondolta volna, hogy élete néhány év múlva elválaszthatatlanul összefonódik majd a nála több mint húsz évvel idősebb festőével.

Történt azonban időközben néhány olyan tragikus esemény, amelyek Frida Kahlo egész későbbi életére és művészi pályafutására rányomták bélyegüket. Még csupán hatéves volt, amikor komoly gerincvelő-gyulladást kapott, veszélyes szövődményekkel. Ennél is súlyosabb következményei lettek azonban annak az 1925. szeptember 17-én bekövetkezett közlekedési balesetnek, amelyben majdnem életét vesztette. A gerincoszlopa és a medencecsontja is eltört, s hónapokon keresztül ágyhoz volt kötve. (Lényegében ezzel a fiatalkori balesettel függ össze, hogy Fridának később egyetlen terhességét sem sikerült kihordania, s élete során még számos további korrekciós műtétnek kellett alávetnie magát.) Meg kell jegyezni azonban, hogy ha nincs ez a baleset, talán sohasem válik művész belőle. Ekkor kezdett el ugyanis festeni. Hogy ne unatkozzon, szülei egy asztalossal speciális festőállványt készíttettek, amely lehetővé tette számára, hogy hanyatt fekve is festeni tudjon. Az ágya baldachinjára függesztett tükörben ugyanakkor állandóan látta és tanulmányozhatta önmagát, nem csoda tehát, hogy műveinek többsége ekkoriban önarcképekből állt.

Frida Kahlo: Önarckép majommal (1938). Buffalo, Albright-Knox Art Gallery

Önarckép majommal (1938)

Az önarcképek sorozata egyébként egész életét végigkísérte. Ezek a portrék azonban sosem pusztán azért készültek, hogy visszaadják a művésznő jellegzetes külső vonásait, hanem sokkal inkább azért, hogy Frida kifejezhesse általuk pillanatnyi érzelmeit, egyes személyekhez, dolgokhoz vagy éppen eszmékhez való kötődését, illetve aktuális fizikai és lelki állapotát. Érdekes egyébként, hogy szinte sosem maga az arc, hanem rendszerint a különböző, szimbolikus jelentést hordozó kiegészítő motívumok árulkodnak arról, mi is játszódik le valójában a művésznő lelkében. Egész sor önarcképe tanúskodik például Diego Rivera iránt érzett szerelméről, a válásuk okozta lelki megrázkódtatásról, illetve a kapcsolatuk rendeződése után érzett boldogságról. Ugyancsak számos képén örökítette meg önmagát jellegzetes mexikói öltözetben, egzotikus helyi növények, papagájok vagy éppen majmok társaságában, ezzel is hangsúlyozva nemzeti hovatartozását. Ha lehet, még személyesebbek, s egyben megrázóbbak azok az önarcképnek immár csak igen áttételesen nevezhető alkotások, amelyeken Frida saját nyomorékságával, testi szenvedéseivel, vagy a fájdalmas tortúraként átélt kórházi kezelések nyomaival szembesít bennünket. A már a bevezetőben említett Henry Ford kórház mellett ebbe a kategóriába sorolható például a festőnő 1938-ban készített Amit a vízben látok című műve, amelyen többek között Frida lábfejének deformáltsága is jól kivehető, vagy egy hat évvel később festett kép, A törött oszlop, ahol a nő ruhátlan felsőteste szó szerint szétnyílik, s elénk tárul a beteg gerincoszlopa, pontosabban az ezt szimbolizáló, darabokra tört ión oszlop. Frida testéből mindenütt szögek állnak ki, s bár arca rezzenéstelen, szeméből folynak a könnyek. A kép, talán nem minden célzatosság nélkül, a sebeit feltáró, szenvedő Krisztus ismert ábrázolásait idézi.

Frida Kahlo: A törött oszlop (1944). Mexico City, Dolores Olmedo Alapítvány

A törött oszlop (1944)

Frida Kahlo: Amit a vízben látok (1938). Párizs, Filipacchi-gyűjtemény

Amit a vízben látok (1938)

Bár a festőnőt sosem sikerült teljesen meggyógyítani, Frida élete végéig hálás maradt azoknak az orvosoknak, akik legalább átmenetileg enyhíteni tudták a szenvedéseit. Közülük többel baráti kapcsolatba is került, sőt, portrét is készített róluk, így például az 1930 decemberében San Franciscóban megismert dr. Leo Eloesser-ről, vagy később, 1951-ben dr. Juan Farillról, aki egyébként maga is sánta volt, és csak mankóval tudott járni. A Farillt ábrázoló kép érdekessége, hogy Frida itt önmagát is megörökítette, amint tolószékben ül az orvos állványra helyezett portréja mellett. A festőnő ezúttal is szimbolikus utalásokkal igyekezett kifejezni a modellel szemben érzett szeretetét és háláját: ha jobban megnézzük, saját szívét használta palettának, s a kezében tartott ecsetek végéből nem festék, hanem vér csepeg. Frida tolószéke mindenesetre sejteti, hogy ekkor már elég válságos állapotban lehetett. Ekkoriban írt naplójában a következőket olvashatjuk: „...Egy éven keresztül beteg voltam: 1950-51. Hét operációt végeztek el a hátgerincemen. Farill doktor megmentett. Neki köszönhetően újra örülni tudok az életnek. Még mindig tolószékben ülök, s fogalmam sincs, mikor leszek képes újra járni. ...Nem érzek fájdalmat, csak nagyfokú kimerültséget, s természetesen gyakran kétségbeesést. Leírhatatlan kétségbeesést. Mégis élni akarok...”

Bár a testi szenvedések és az ismételt operációk Frida egész életét beárnyékolták, vonzó külsejével s temperamentumos egyéniségével gyakran feledtetni tudta környezetével, hogy valójában milyen beteg. Élete viharos (esetenként leszbikus) szerelmi kapcsolatoktól sem volt mentes, s mint meggyőződéses kommunista, haláláig hű maradt a baloldali eszmékhez. Idealisztikus felfogását jól érzékelteti az a kései, 1954-ben készült alkotása, ahol a mankóit eldobó festőnő, Marx karizmatikus erejének (illetve, a kép címe szerint, a marxizmusnak) köszönheti gyógyulását.

Frida Kahlo: A marxizmus gyógyírt jelent a betegek számára (1954). Mexico City, Museo Frida Kahlo

A marxizmus gyógyírt jelent a betegek számára (1954)

Frida Kahlo: Önarckép Dr. Farill portréjával (1951). Magángyűjtemény

Önarckép Dr. Farill portréjával (1951)

Mint már korábban utaltunk rá, Frida életre szóló szerelme Diego Rivera volt. 1929-ben házasodtak össze Mexikóban, de már egy évvel később San Franciscóba utaztak, mivel Diego jelentős falképmegrendeléseket kapott az Egyesült Államokban. San Francisco után Detroit, majd New York következett, s a művész házaspár csak 1933-ban tért vissza hazájába. Bár ekkor még elsősorban a nemzetközi hírű Rivera állt az érdeklődés középpontjában, Frida képeire is mind többen felfigyeltek. Növekvő népszerűségét jelzi, hogy 1938-ban már New Yorkban, majd egy évvel később Párizsban is önálló kiállítást rendeztek műveiből. Amikor öt évvel később, 1943-ban végre saját hazájában is bemutatták addigi életművét, a festőnő már olyan beteg volt, hogy orvosai megtiltották számára, hogy elhagyja az ágyat. Úgy tűnt tehát, hogy nem lehet ott saját kiállítása megnyitóján. Frida azonban a rá jellemző határozottsággal oldotta meg a problémát: ágyastól a kiállítás helyszínére vitette magát. Nem sokkal ez után jobb lábát térd alatt amputálni kellett. A következő év nyarán tüdőgyulladást kapott, de még súlyos betegen is részt vett a Guatemala elleni amerikai intervenció miatt szervezett tiltakozó megmozduláson. 1954. július 13-án halt meg, néhány nappal 47. születésnapja után. Az általa annyira szeretett „kék házat”, ahol annak idején született s amelyben élete nagy részét töltötte, 1958-ban Frida Kahlo-múzeummá nyilvánították.

Németh István
Szépművészeti Múzeum