LAM 2004;14(7):536.

EGY TÖRTÉNETE MINDENKINEK VAN!

Gang

 

Kevés az időm. Sietek barátnőmhöz. Bejutok nagy nehezen a bérház kapuján a belső udvarba. Arcomba csap a hentesüzlet hátsó ajtaján kitóduló, a sült hús illatával keveredő zsírszag. Kettesével szedem a lépcsőt fölfelé, na, mindjárt ott vagyok! Felérek az emeletre, fordulok be a hosszú gangra – irány az utolsó lakás. Idős pár jön szembe velem. Megyek feléjük; elképesztő lassú tempóban csoszognak. Közeledünk. Mindjárt elérem őket, ők meg egymásba karolva araszolnak felém. Lassítanom kell. Nem értem, miért nem adnak egy kis helyet, hogy tovább tudjak menni.

Köszönök – hangomban fojtott ingerültség. Nem tudok továbbmenni, meg kell állnom. Az idős férfi felemeli fejét – tekintetét nem látom sötét okuláréjától –, kedvesen mosolyog, biccent felém, és egy gyengéd, óvó mozdulattal nyúl felesége vállához, oldalra tolja lágyan, ő maga is félreáll: „Vigyázz, szívem, engedjük elmenni a hölgyet!”

Már van hely. Tovább kellene lépnem, de lábaim ólommal telnek. A bácsinak ez az egyetlen mozdulata asszonya felé gyönyörű lírai vallomással ér fel.

Mint barátnőmtől megtudom, közel kilencvenévesek, a néni régóta teljesen vak, pár hónapja operálták is (jobb oldalon enucleatio bulbi), a bácsi némi fényt érzékel. A lakásukból ennyire tudnak kimozdulni: az öregúr naponta háromszor negyedórát sétál feleségével a szűk függőfolyosón. Arcukon béke és elfogadás.

Lecsukom szememet. Csupasz tűzfalak. Zsírszag.

Nem ér el igaz érintés.

dr. Tóth Beáta