LAM 2004;14(7):534-5.

KARCOLATOK

Ki a jó orvos?

 

A jó orvos én vagyok. Én, aki e sorokat olvasom, azt gondolom, hogy bár vannak, akik jobbak nálam, többen vannak, akik rosszabbak. Igen, nyugodt a lelkiismeretem, ami tőlem telhet, megtettem mindig. Minden elvárásnak igyekeztem megfelelni, alkalmazkodtam minden változáshoz, és a betegeim is hálásak, zömében (szerencsére), a főnökeim sem marasztaltak még el, sőt, amióta elvégeztem a „Kreatívan hábécsézni” kurzust, sokkal pozitívabban viszonyulnak hozzám.

Persze jó orvossá válni nem könnyű. Nem adták ingyen a tudást. Hat év egyetem, albérlet, minden nyáron a gyakorlatok, az a töméntelen vizsga, magolás éjjelente, hónapokon át, amíg a haverok a suliból, akik nem tanultak tovább, már rég a második gyereket várták az új lakásukban. S azután még újabb öt év a szakvizsgáig. Még jó, hogy nem kaptunk lakáshitelt, így megőriztük a mobilitásunkat.

Az orvosszálló is fantasztikus volt. Csak ketten laktunk egy szobában, nem négyen, mint az egyetemen. S a hűtőben egy egész polc jutott! Boldogok voltunk, a vasúti kedvezménnyel szinte ingyen volt a jegy. A társalgóban nézhettünk tévét is. Nem is nyavalyogtunk mindenféle életpályamodellről!

A főorvosaink mindenben támogattak, ha kellett, saját kezűleg tépték szét a lázlapot a nagyviziten, hogy betegünk is megértse, itt biztonságban van, nem történhet semmi hiba, a fiatal orvosok szoros kontroll alatt rohamosan fejlődnek. A szakvizsga előtt még az angol nyelvű szakkönyvekbe is belenézhettünk, pedig azokat egész évben a saját szobájukban őrizték, nehogy elavuljanak. Mégis mindent megtanultunk, mindenre jutott időnk, persze nem ültünk órák hosszat internetezgetve, medline-ozgatva, böngészve a számítógép mögött az angliai álláshirdetéseket. Nem is kellett, mert egy jó főorvostól-mestertől mindent el lehetett tanulni. S ahol élet-halálról van szó, mint a mi szakmánkban, ott nincs helye a bizonytalankodásnak, engedetlenségnek, kételkedésnek, okoskodásnak.

Botrányos, hogy még az Európai Unióban is vannak olyan országok, ahol frissen végzett orvosokra beteget, műtétet bíznak, és állítólag még főorvos sincs!

A Tudományos Kutatásba is bekapcsolódtunk, több neves gyógyszercég termékét is megvizsgáltuk, megállapítva, hogy rendkívül hatásosak és a betegek számára szignifikáns előnyt jelent alkalmazásuk. Nem is értem, miért panaszkodnak a sajtóban állandóan, hogy kevés a pénz a kutatásra, amikor még én is kaptam pár ezer forintot a jól végzett kutatómunkáért.

Persze, egy ilyen jól szervezett és kontrollált rendszerben nem csoda, hogy jó orvosok lettünk valamennyien. S ezért minden elismerés az államot és az egészségügyi kormányzatot illeti.

Az ő anyagi támogatásuk és erőfeszítéseik nélkül ez sosem sikerül!

Ha nem kellett volna két másodállásban a szomszéd körzetekben és kisebb kórházakban helyettesíteni, ügyelni, csak nyolc órában dolgozva, sohasem tanulhattam volna ennyit.

Nem beszélve a fizetéseinkről. Nekünk nem kellett a bankba járni befektetési tanácsért, nem pocsékoltuk a drága időt a szupermarketekre. Apósomék használt autója is, amit karácsonyra kaptunk, csak bajt hozott ránk, irigységet keltve a kollégák között, s ezzel rontva a munkahelyi légkört. Nem is értem, mi a baja egyeseknek a jövedelmeinkkel, amikor a fizetésünket rendre emelik. A múltkori 50%-os rendezés után már bruttó majdnem a felét kaptam annak, amennyit az unokafivérem nettó keres, aki fizikai munkát végez. Persze ő még csak huszonkét éves, és valamiből fizetnie kell a házépítés kölcsöneit, ami nagy gond. Ettől engem megkímélt a sors.

A hálapénz az valóban kellemetlen, azzal tényleg kellene tenni valamit!

Egyrészt kínos, mert ha kedves vagyok a betegekhez, rögtön érezni, hogy azt hiszik, csak a pénzért teszem. Ezért be se hívom őket hazaküldéskor a szobánkba, csak a folyosón adom oda a zárójelentést. Így nem érhet a vád, hogy kikényszerítettem a hálapénzt. Azért a köpenyemre varrattam egy nagyobb zsebet, mert az még kínosabb, ha tömködni kell a borítékot vagy beleszorul a beteg keze, és éppen akkor jön arra valaki.

Az kellemetlen, hogy soha nem tudjuk, melyik hónapban mennyi lesz a bevételünk, s ez kicsit tervezhetetlenné teszi az életünket, de az jó, hogy nemrég megírták az újságok, hogy mennyit kellene kapnunk, így most a betegeknek sem okoz gondot, hogy kitalálják, vagy másoktól megkérdezzék az összeget. Talán a rendezés érdekében szét kéne küldeni mindenkinek azokat a cikkeket...

Milyen jó az is, hogy a főnök elmagyarázta az egész osztálynak, hogy mennyit kell az adóbevallásba beírnia, így ezzel sincs gond, mindenki tiszta lelkiismerettel aludhat, és azzal a jó érzéssel, hogy befizetésünkkel tevőlegesen hozzájárultunk az ország fejlődéséhez, a gazdaság stimulálásához, csupa nagyon fontos dologhoz, még iraki testvéreink felszabadító háborújához is.

Állítólag vannak, akik arra hivatkozva, hogy azután már adóztak, akik adták, semmit sem vallottak be a kapott hálapénzekből. Ezt el sem tudom képzelni!

Persze az is igaz, hogy azok az orvosok, akik még nálam is jobbak és többet is dolgoznak, mert hogy nekik operálni is kell, ami sokkal nagyobb szakértelmet igényel, igazság szerint magasabb fizetést érdemelnének.

Megnyugtató, hogy mindig a legújabb miniszter foglalkozik az ágazatunkkal, így mindig új és naprakész ötletekkel tudják a sok nehézség ellenére működtetni az egészségügyet.

Minek ez a nagy elégedetlenség, minek az a reform vagy mi, az újság is megírta már 15 évvel ezelőtt, hogy rossz a gazdasági helyzet, és egyszerűen nem jut több pénz az egészségügyre. Nálunk például tavaly szerencsére kifestették az osztályt, így vagy 10 évig most erre sem kell költeni.

Amivel meg lehet, azzal takarékoskodunk. Amióta ügyelünk rá, hogy a kémcsöveknek a tetejét törjük el véletlenül és ne az alját, azóta akár évekig kitart egy cső, amíg annyira kicsi nem lesz, hogy nem fér már bele a fogóba. Ez az igazi reform!

A betegekkel ideális a kapcsolatom, mindenki megkapja a zárójelentését, a receptjeit, megmondom, ahogy a Főorvos Úrral megbeszéltük, hogy mit szabad neki, mit nem szabad, aztán ha nem tartják be, csak magukat okolhatják!

Nem is lenne ennyi baj, ha nem innák el a májukat, füstölnék el a tüdejüket, meg kábítószereznék el az agyukat. De hát erről mi aztán igazán nem tehetünk! Mit lehet várni tőlük, amikor arra se képesek, hogy beszedjék azt a 10-15-féle gyógyszert, lefogyjanak 10-15 kilót, és megjegyezzék, hogy mikorra kell jönniük ellenőrzésre, vagy kivárják azt a pár órát, amíg sorra kerülnek!

Amióta a karatetanfolyamot elvégeztem, már a szociális problémásokat is sokkal jobban el tudom látni, s a szemüvegemet sem kell levennem. Nagyon drága volt az új keret, és nem szeretném, ha megint eltörne, mint a múltkor, egyébként sem látom a vérnyomásmérő mutatóját nélküle.

Szörnyű álmot láttam a minap, valóban nem szabadna tizenegy után már a MOK lapját olvasnom, mondták is, hogy rossz hatással van ránk. Minden kívánságunk azonnal teljesült, önálló, döntőképes európai orvosként kellett dolgoznunk és élnünk. Semmi másodállás, a paraszolvencia egyszerűen köddé vált, csak a gyógyításra, a betegekre koncentrálva, anyagi gondoktól és hierarchiától mentesen kellett tevékenykednünk... Nagyot ordítottam és azonnal felébredtem.

Nekem mégis meggyőződésem, hogy nem lesz itt semmi baj.

Eddig is minden megoldódott, ezután is így lesz.

Én mindenesetre bármit megteszek, amit csak kíván tőlem a Főorvos Úr, Igazgató Úr vagy a Miniszter Úr... a betegeink érdekében.

Mert én jó orvos akarok lenni!

És a jó orvos minden áldozatra és kompromisszumra képes a hivatásáért.

Beszélik, hogy alkalmassági szűrést fognak bevezetni, akinek még van gerince, azokat kifilézik. Kész szerencse, hogy ez a veszély nem fenyeget engem.

dr. Konform István