LAM 2004;14(7):529.

ORVOSI NYELV

Vágjunk bele!

Rövidítések, betűk-számok, kötőjelek‚ VII.

 

A cikksorozatocska ezen pontján olyan kérdéseket szeretnék vázlatosan fölvetni, amelyekkel igazán, érdemben magam nem tudok megbirkózni. Egyes problémákról van ugyan valami véleményem, de sohasem merném azt állítani, hogy „ez így jó, így helyes”: az itt következők sokkal inkább a bizonytalankodásaim listája, s csak remélem, hogy mások is kifejtik véleményüket, tetszésüket, ellenérzéseiket, javaslataikat a leírottakkal kapcsolatban – ez az írás tehát valójában csak egy „vitagerjesztő” eszköz szeretne lenni.

Rögvest kezdeném a „%” jel használatával. E szimbólumot (és ezt az érvényes helyesírási szabályzat is külön rögzíti) szigorúan az előtte lévő számhoz írjuk, szóköz nélkül. E szabályt minden magára adó szerkesztőség, kiadó be is tartja, régi hagyománya ez helyesírásunknak. Az egyetlen dolog, amely egy kissé megzavar az az, hogy viszont az SI-ben (Système International) éppen más a szigorú előírás: ott a „%” szimbólum (hasonlatosan például minden mértékegységjelhez – s ezt a szabályt mi is precízen betartjuk) szóközzel választatik el az előtte lévő számtól! A kérdés csupán annyi, hogy a komoly nemzetközi szabványt vagy a magyar helyesírás szabályait, hagyományait fogadjuk el mértékadónak? (Magam ez utóbbi mellett tenném le a voksom...)

S ha már a mértékegységeknél vagyunk: amennyiben vesszük a bátorságot, hogy az SI egy előírásával szembehelyezkedjünk íráshasználatunkban, akkor szerintem arra is teljesen nyugodt lélekkel „vetemedhetünk”, hogy néhány más ponton is eltérjünk a nemzetközi előírásoktól – mi, orvosok, egészségügyiek ezt meg is tesszük: a vérnyomást Hgmm-ben szoktuk megadni, az energiát meg általában kalóriában, s nem joule-ban, legalábbis akkor, ha a táplálékok energiatartalmára gondolunk. Ez valamiképp szakmánk hagyománya, „veleszületett joga”. (Zavaró volt számomra egy olyan tanulmány olvasása, amelyben a nyomásértékeket rendre csak pascalban adták meg a szerzők: ez szakmailag nyilván nagyon helyes, de én nem értettem semmit az egészből, hanem ingerülten félretettem az opuszt, ahelyett, hogy utánanéztem volna, hogy ezt most hogyan is kell átszámolni... Javaslatom: ilyen helyzetekben a szerzők adják meg – legalább zárójelben – a „szokásos” mértékegységekkel is kifejezve a számértékeket.)

A kalória más érdekességeket is fölvet. Ha mondjuk egy tejfölösdobozt böngészek az ügyben, hogy világosabban lássam, hogy most mennyit is fogok hízni, és megpillantom a „kcal” mértékegységet, mindig eltűnődöm azon, hogy – szerencsére ez még nem fordult velem elő... – milyen módon próbálnám ezt a „kcal”-t toldalékolni, teszem azt egy „-val, -vel” raggal. A gondom az, hogy egy mértékegység esetében (a konkrét példában még egy prefixummal is fölszerelve) mennyire van módunk-jogunk-alapunk a betűszavakkal kapcsolatos, már tárgyalt, meglehetősen világos szabályokat alkalmazni (ekkor így írnánk: „kcal-lal”). De a helyzet az, hogy a „kcal” betűcsoportot én még sohasem hallottam valóban „KCAL”-nak ejteni: az igényeskedőbbek „kilokalória” hangtestként, de a legtöbben egyszerűen csak „kalória”-ként használják a szót, még ha a szemükkel a „kcal” leírást látják is, azt is világosan, és jól tudva, hogy amikor a „kalória” szót használják, valójában kilocaloriáról beszélnek. Nos, akkor a helyes toldalékolás (a kiejtéshez igazodva!) ez lenne: „kcal-val”? Nem tudom...

Most pedig a görög betűk használatával összefüggő nehézségekről szólnék. Magam kitartanék a görög betűk megtartása, használata mellett: ez hagyomány és műveltség kérdése is, és nekem az „a-interferon” az „a-interferon”, és nem „alfa-interferon” s pláne nem „alpha interferon” vagy „alpha-interferon”. Hogy ezek a szerintem rémes – ám belátom: lehet, hogy sok szempontból praktikus, praktikusabb – írásmódok hogyan is alakulgattak ki s jelentek meg már a magyar szakirodalomban, nem részletezem. Különösebben indokolni, magyarázni görögös elfogódottságom pedig valójában nem is tudom. Hogy mi lesz a görög betűk sorsa? Úgy vélem, ez a szakmai társadalom szöveghasználata következtében néhány év-évtized alatt magától fog kikristályosodni. (A jelenlegi szaknyelvváltozási jelenségeket figyelve attól tartok, hogy végül a görög betűk „veszíteni” fognak – bár ne így lenne: valami fontos kulturális kincset veszítenénk el...)

Mindezek után még elővenném örök vesszőparipámat, a kötőjelek, nagykötőjelek ügyét. A nagykötőjelek használatáról már szóltam e sorozat első írásában, ebből idézek egy részletet:

„Nagykötőjelet használunk (és ennek még komoly jelentősége lesz a problémakör egésze szempontjából!) például géptípusok stb. betű- vagy szó- és számjelzése között (pl. B–52-es bombázó: látható, a toldalék „-es” már szokásos kötőjellel kapcsolódik a nagykötőjeles részhez!)”

Bevallom, amikor ezt a szabályt annak idején megtanultam, nagyon örültem: ennek szellemében egyértelműen megoldható a különféle kiegészítő jelölésekkel papírra vetett orvosi, szakmai kifejezések, formulák leírása. Nincs többé „IL-2”, „IL2”, „IL-II”, „IL2”, „ILII”, „IL 2” stb., hanem itt a világos szabály: a számjelzés elé (és ezt nyugodtan általánosíthatjuk is, akár latin vagy görög betűkre, betűcsoportokra s egyebekre – ezt nem tiltja a szabályzat, ám az alapszabály logikus kibővítése, „folytatása”) nagykötőjel dukál és punktum.

Azaz: „IL–2”, „a–interferon” és így tovább.

Persze hamar magam is rájöttem, hogy bármily logikusnak, megokolhatónak, szabályzatra alapozottnak is tűnik a dolog ilyetén rendezése, valójában azonban ez rossz és használhatatlan megoldás: nem fogja szaknyelvünk ezen zavaros helyesírási területeit tisztázni, egyértelműsíteni.

Ennek okairól, a fölvetődő egyéb szempontokról és néhány, esetleg mások által is elfogadható javaslatról szeretnék a sorozat következő részében alaposabban elrágódni – talán néhány kérdésben valóban használható ötletekkel sikerül előállnom, így, párévi fejtörés után...

dr. Grétsy Zsombor