LAM 2004;14(3):231.

ORVOSI NYELV

Vágjunk bele!

Rövidítések, betűk-számok, kötőjelek... VI.

 

Az előzőekben a szavak, betűszavak, rövidítések kiejtésével és mondatba illesztésével már sokat foglalkoztunk (tessék megijedni!: még néhány kérdést azért nyitva hagytunk...).

Most a betűszavak, a szaknyelvünkben gátlástalanul és megállíthatatlanul (nézzünk szembe a ténnyel: legföljebb lassíthatóan, mérsékelhetően) terjedő és mindent elárasztó tömegével foglalkozzunk kicsit, ezúttal persze nem a mondatba illesztés szintjén, hanem a szabályos egybeírás-különírás, illetve az ennek megfelelő helyes kötőjelezés szempontjából. Ehhez mindenképpen hasznos, sőt, elengedhetetlen az egybeírás-különírás alapszabályainak gyors átismétlése: e kérdésekről már volt szó e sorozatban is (repetitio a mutterja a studiorumnak...). Tehát, íme!

A kéttagú összetételeket mindig egybeírjuk (cystoureteropyelitiskivizsgálás: az idegen szavakat nem elemezzük és az egy szótagú igekötőket nem tekintjük külön szóelemnek, azok csak a szótagszámolásban számítanak), a három- vagy többtagú összetételeket hat szótagig egyben írjuk le. Például a „bélkacsnyúzásvágy” legalább négy elemből áll (bél | kacs | nyúz | egy képző | vágy), mégis egy szó. Viszont hat szótag fölött (ha három vagy többtagú az összetétel) már kötőjelezünk, mégpedig a logikailag legindokoltabb helyen: „bélkacsnyúzás-szenvedély” (ez nyilván valamilyen sebészeket érintő súlyos pszichiátriai elváltozás; elnézést kérek mindenkitől, de azért írok ilyen lehetetlen példákat, mert tapasztalataim szerint ezek jobban az emlékezetbe vésődnek...). Hasonlóan: „anyagcsere-vizsgálat” „anyagcserevizsgálat-kérés” stb. Az úgynevezett mozgószabályok alkalmazásakor is megjelennek kötőjelek, ezeket a helyzeteket most nem részletezem.


Hat szótag fölött már kötőjelezünk, mégpedig a logikailag legindokoltabb helyen.

Nos, mindeme elvek természetesen a betűszavaknál is érvényesek, csak kicsit nehezebb helyzetben vagyunk: például a „CT” egy szó. Ha ehhez szeretnék egy másik szót kapcsolni, azt a szabály szerint egybe kéne írnom a „CT” szóval, ami viszont igen furcsán festene – „CTelemzés”. Az egybeírás szükségessége azért nyilvánvaló, mert a CT betűszó nem jelző, hanem – mondjuk az előző példában – lényegileg a „CT előállította képnek az elemzése” gondolati szerkezet jelentéstömörítő leírása. Korábban is említhettem volna, de itt hozakodnék elő a következővel. Általános és nagyon hasznos elv – érdemes megjegyezni! – az, hogy a főnévi szókapcsolatok szinte mindig egybeírandóak; például: sejtszámlálás, szívfunkció, agykárosodás, pancreasműtét, thymusfunkció stb. Nagyon ritkán esik meg, hogy egy ilyes kifejezésben az első tag nem főnévi, hanem melléknévi értelemben jelenjék meg, vagyis jelzőként, amelyet természetesen külön kell írni; például férfi hiúság (értsd: „férfiúi”...).


A főnévi szókapcsolatok szinte mindig egybeírandóak.

Visszatérve a „CT” szóösszetételbe illesztésére: a megoldás egyszerű. Mivel a fenti alakban („CTelemzés”) rondasága, zavarossága miatt nem tudjuk az immár összetett szót leírni, a különírás („CT elemzés”) pedig az előbbiek tükrében egyszerűen értelmetlen, ezért a két szóelem összetartozását, az „egybeírási szándékot” egy kötőjellel jelöljük: „CT-elemzés”. Hasonlóan: „AT-receptor” (bár ezt még nyugodtan ki is írhatjuk: „angiotenzinreceptor”, azaz az „angiotenzinnek a receptora”), ACE-gátló (itt már bonyolultabb lenne a betűszavas szerkezetet föloldani, vagy egy sor hosszúságú lenne a kifejezés...) stb.

Ez, eddig – úgy vélem – elég logikus és egyszerű.

De mit tudunk csinálni akkor, ha nem csupán egy, hanem több szót is hozzáragasztunk a betűszónkhoz, azaz egy többszörös összetételt próbálunk papírra vetni, amely összetétel egybeírandó lenne?

Logikusan gondolkozzunk! Ha azt szeretném leírni, hogy „angiotenzinreceptor-blokkoló”, akkor a már fentebb részletezett, általános helyesírási elveknek megfelelően jártam el. Ha a betűszavas formát használom, akkor a józan ész szellemében így néz ki a dolog: „AT-receptor-blokkoló”. Elvileg elgondolkozhatnánk azon, hogy miért nem azt írjuk: „AT-receptorblokkoló”. Ennek egyszerűen csak a logikai tagolás az oka. Valahogy érzi az ember, hogy annak ellenére, hogy a „receptorblokkoló” egy értelmes és helyesen leírt szó, ide nem annyira illik, mert a fő logikai hangsúly nem általában a „receptorblokkoló”-kon van, hanem az angiotenzin receptora van a középpontban, vagyis inkább az „AT-receptor” az alapszavunk, és az „AT-receptornak a blokkolójára” gondolunk tartalmilag. Ennek megfelelően a logikailag is tagoló kötőjelet a „blokkoló” szó elé is odatesszük, éreztetve, hogy itt voltaképp egy darab, három elemből álló összetett szót írunk le, ám az utolsó tag vonatkozik az első két tag alkotta összetételre, az AT-receptorra.

Mindevvel persze még nincs vége a bonyodalmaknak. Adott esetben – bár nagyon ritkán – megeshet, hogy ez a bizonyos logikailag tagoló kötőjel nem szükséges, mert a kifejezés lényegi eleme éppen a második két szó együttese.

Ráadásul van jó néhány olyan, egyébként gyakran használt és fontos orvosi kifejezés, ahol aztán elkezdenek sorjázni a kötőjelek, a nagykötőjelek: ezekre még vissza fogunk térni – hangsúlyozom, nem szőrszálhasogatásból, hanem a szaknyelvi önkifejezés, pontosság, tartalmi világosság és szabatosság érdekében.

Azt hiszem, emésztgetni bőven elég lesz ennyi...

dr. Grétsy Zsombor