LAM 2003;13(4):340-3.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Egy rendelet méltánytalan sorsa

dr. Balázs Péter
balazsp@pmed.hiete.hu

 

A Generale Normativum in Re Sanitatis (GNRS) a legelső az utóbbi 233 év azon négy jogszabálya közül, amelyek átfogóan szabályozták a magyar egészségügy működését. Történetileg páratlan az értéke ennek az 1770-ben megjelent, igen szakszerűen és egyben nagyon színesen kodifikált anyagnak, amely teljes körű összegzése a XVIII. század minden előzményének, és egyszersmind nagyvonalú nyitánya is a XIX. század későbbi fejlődésének. Segítségével részleteiben megismerhetjük a korabeli Magyarország egészségügyi állapotát, és pontos tükörképet látunk azokról a szándékokról, amelyekkel a korabeli igazgatás minden lehetséges társadalmi jelenséget szabályozni igyekezett, elsősorban a fenyegető járványok elkerülése érdekében. Speciális szerepük miatt természetesen a legrészletesebb szabályozás az egészségügyi szolgáltatókra és hatóságokra vonatkozott.

Csaknem hihetetlen, de mégis igaz, hogy a GNRS magyarul nem olvasható, viszont tartalma jelentősen felértékelődött az elmúlt ötven év orvostörténeti irodalmában. Bekövetkezett ugyanis egy olyan általános szemléletváltás, amelynek következtében a gyógyítószolgáltatások tudománytörténeti feldolgozása mellett fokozatosan teret nyert az orvoslás gazdasági környezetének, és normatív szabályozásának a történeti kutatása. Különösen jellemezte ez az utóbbi évtizedet, amelynek során erőteljesen felértékelődött az újkori szerves fejlődés minden fellelhető hazai előzménye. Ennek következtében azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy teljesen hiányzik a XVIII. század normatív egészségügyi anyagának autentikus magyar nyelvű fordítása. Sajnos ez az egyik fő oka annak, hogy korszerű feldolgozásban nem ismerhetjük a GNRS eredeti szellemiségét, anyagának hihetetlen gazdagságát és korszakalkotó jelentőségét.

Jelen tanulmány egyetlen konkrét példa, az orvosok működésének engedélyezése kapcsán mutatja be a GNRS szöveghű ismeretének fontosságát, és a probléma mai tanulságokkal is szolgáló korabeli megoldását.

A rendelet első oldala a Linzbauer-kódexben

A rendelet első oldala a Linzbauer-kódexben

 

A GNRS a magyar orvosi szakirodalomban

Az orvostudomány története a gyakorlati orvoslás szükségleteiből eredő, kritikailag megméretett és rendszerezett ismeretek kiteljesedésének a története. Ezzel szemben az orvoslás története (orvostörténet) a mindenkori társadalmi környezettel együtt bemutatott, az egészség megóvására, és a betegségek gyógyítására irányuló professzionális törekvéseket tárgyalja. A távoli múlt történeti emlékei azt igazolják, hogy a közhatalom mindig is törekedett valamilyen szabályozásra, ennek tényleges hatását azonban ma már aligha tudjuk megítélni a rendelkezésünkre álló források alapján. Magyarországon a XVIII. század közepétől tekinthető egyáltalán hatékonynak egy ilyen törekvés, a XX. században viszont már keményen megmutatkozott, hogy a közhatalom gazdasági, jogi és etikai szempontból is mélyrehatóan átalakította és ellenőrizte az orvoslás (és közvetve az orvostudomány) világát.

A hazai orvosi történeti irodalomban a tudománytörténeti túlsúly alól csak jelentős késéssel bontakozott ki, úgymond a magánorvoslás mellett a hatósági orvoslás, és ezzel együtt az egészségügy történetének feltárása, és integráns megjelenítése. Alig fordult még a század, amikor nyomtatásban is megjelent Bókay Árpád (1856–1919) egyetemi előadása a gyógyítás tudományának vázlatos történetéről1. Azon a területen, ahol kiváló diagnosztikai leírások maradtak az utókorra, csakhogy az egészségrendészeti célok szolgálatában (például Mózes III. könyve a bőrbetegségekről), ott a terápiás vonatkozások hiánya miatt aránytalanul rövid marad az eredmények ismertetése.

Mayer Ferenc Kolos (1899–1988) műve az orvostudomány történetéről2 a húszas években jelent meg. A szerző ezt írja Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány című fejezetben: „Szava lesz az orvosnak a hivatalos fórumok előtt is, s ezzel az egészségügyi közigazgatás és a törvényszéki orvostan is fejlődésnek indulnak. Az idevágó kérdésekben az orvost a természet szakismerőjének fogadták el, s joggal hívták fizikusnak, akit minden ügyben, minden kérdésben a végső szó illet meg.” Itt tehát egyértelmű utalást találunk az újkori tiszti orvoslás (physicatus) kezdeteire, és a népegészségügy tudományos alapjainak lefektetésére, de a könyv a továbbiakban nem foglalkozik a kérdés tárgyalásával.

Pólya Jenő (1876–1944) következő évtizedre jellemző műve3 laikusoknak íródott, de ez semmit nem von le megállapításainak szaktudományos értékéből és jelentőségéből. Történelmi távlatot is helyez azon jelenség mögé, amelyet Mayer Ferenc Kolos éppen csak megemlített: „Mózes orvosi jelentőségű törvényei elsősorban közegészségügyi intézkedések, őt nem a betegek meggyógyítása érdekelte, hanem a köz megóvása a betegségektől, és a magánéletben a legerősebben belenyúló, a táplálkozást, a nemi életet stb. szabályozó higiénés előírásai is elsősorban a köz javát tekintették... A léviták, akik ezeknek az intézkedéseknek végrehajtásával meg voltak bízva, papok voltak és tiszti orvosok, nem pedig magánorvosok.”

Magyary-Kossa Gyula (1865–1944) hatalmas orvostörténeti munkája4, amelynek első négy kötete 1929–1940 között jelent meg, szerves egységben tárgyalja a tudomány- és szakmatörténeti adatokat az egészségügyi igazgatással. A mű elsősorban adattár, és természetesen a GNRS-ről is megemlékezik. Rövid, tízsoros tartalmi kivonatot ad belőle, és közli a forrás helyét is, ahol az érdeklődők elolvashatják a német5, illetve a latin nyelvű6 teljes normaszöveget.

Székely Sándornak (1913–1991) a szocialista egészségügy első évtizede végén kiadott művében7 az orvostudomány-történetnek már elvileg is szerves része az orvos mindenkori közéleti szerepvállalása, és az orvoslás társadalmi szabályozása. Történelmi súlyának és jelentőségének megfelelően méltatja az általa „intézkedésnek” nevezett GNRS-t, amely – véleménye szerint – „az egész birodalomra vonatkozott, tehát Magyarországra is”. Terjedelmesnek nevezhető, 22 soros összefoglalást ad a jogszabályról. Ezen belül egy erőteljesen szelektált kivonatot olvashatunk az orvosi etikáról, amelyből a kor szellemének megfelelően kimarad a forrásszövegben nagyon hangsúlyos erkölcsi figyelmeztetés a magánorvosi díjakkal kapcsolatos egyezkedésről. Sőt, az eredeti szöveget ismerők számára egy meglepő, szó szerintinek feltüntetett álidézet is szerepel a működési engedélyről: „Minthogy a tapasztalatlan és tudatlan orvosok rengeteg bajt okoztak az emberiségnek, csak az bocsátható orvosi gyakorlatra, aki valamely orvosi karral bíró örökös tartománybeli egyetemen orvosi oklevelet szerzett. Ha pedig valaki enélkül folytatott orvosi gyakorlatot, ettől mindaddig eltiltassék, míg az előírt vizsgáit le nem teszi.”

A későbbiekben az orvostörténetnek már szerves része az egészségügyi igazgatás története. Antall József (1932–1993), a Semmelweis Orvostörténeti Múzem kiállítási vezetőjének8 szövegében a GNRS korszakáról a következőket írja: „A Monarchia egészségügyének megszervezése az első bécsi orvosi iskola irányítója, Gerard van Swieten (1700–1772), Mária Terézia háziorvosa és tanácsadója nevéhez fűződik... 1770-ben jelent meg az orvos, sebész, bába, gyógyszerész hivatali kötelességeit előíró Generale Normativum in Re Sanitatis című igen részletes szabályzat, amelyet Hodosi Skollanich József, Pozsony megye physicusa írt.”

Schultheisz Emil és Birtalan Győző egyetemi jegyzetének9 „Orvostörténelem” a főcíme, de a mű külön, terjedelmes fejezetben, tételesen is megnevezve foglalkozik az egészségügy történetével: „...a továbbiakban az egészségügy (közegészségügy) történetét tárgyaljuk, amiben a lakosság, az orvos, az egészségügyi személyzet és a szakintézmények kapcsolatát, a megelőzés és gyógyítás érdekében kifejtett működésüket, valamint az erre irányuló intézkedéseket mutatjuk be.” A GNRS-ről az olvasható, hogy „a törökök kiűzése után, a XVIII. században az újraszerveződő államhatalom egyebek közt egészségügyi intézkedéseket is hozott... 1770-ben megjelent a Generale Normativum Sanitatis című rendelet. Ebben kimondták, hogy a megyék és a szabad királyi városok kötelesek egészségügyi bizottságot kinevezni. E bizottságok nemcsak járványüggyel foglalkoznak, hanem biztosítják az egészségügyi ellátást, törvényhatósági felügyeletet gyakorolnak a területükön lévő orvosok, sebészek, bábák, kórházak és gyógyszertárak felett.”

Végül, a fentebb említett álidézet kapcsán, egy példát még feltétlenül meg kell említenünk a magyar népi orvoslással foglalkozó irodalomból10. A szerző szerint „Mária Terézia 1770-ben kiadott, Generale normativum in re sanitatis című rendelete indította el azt a rendeletlavinát, előírás-áradatot, amely végső soron bürokrata rabszolgává züllesztette a XVII. században még szabad magyar orvost.” Állításának alátámasztására a Székely Sándornál fellelhető álidézetet használja, majd levonja a megsemmisítő következtetést: „akinek tehát nincs bécsi diplomája, az »tapasztalatlan« és »tudatlan«. E rendelet megjelenése óta a kincstári okoskodás azonosítja az okosságot és a tanultságot a bécsi diplomával, a tudatlanságot a diplomanélküliséggel.”

Összegezve az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy az orvoslás történetével foglalkozó irodalomnak ma már szerves része a GNRS tárgyalása, azonban ez a rendelet is kénytelen osztozni egyes irodalmi források mostoha sorsában. Megkerülhetetlen a reá való hivatkozás, szövegrészeinek rövid tartalmi összefoglalása, sőt, az „idézés” is helyet kapott egyes munkákban. A GNRS teljes anyagát alaposan ismerve azonban kimondhatjuk, hogy részben célirányos, részben vétlen ferdítések vagy aránytalanságok fordulnak elő a különböző feldolgozásokban.

 

Hogyan és miről rendelkezett Mária Terézia 1770-ben?

Mária Terézia mint magyar uralkodó, az 1764-65. évi országgyűlés után a rendekkel támadt katonapolitikai összetűzése miatt többé nem hívta össze a legfőbb jogalkotó szervet, vagyis az országgyűlést. Az 1770-ben kiadott GNRS tehát nem törvény, de nem is intézkedés, hanem rendelet, amelyet a korabeli latin szaknyelvben mandatum, patens vagy diploma névvel illettek. Bár a magyar történeti jogtár11 szerkesztői néhány hasonlóan korszakalkotó Habsburg-uralkodói rendelettel kivételt tettek, a GNRS-t mégsem vették fel az egységesen magyar nyelvű gyűjteménybe.

Az orvosi szakirodalomban különböző címekkel találkozhatunk, ezek azonban egyáltalán nem stiláris változatok, és tetszés szerint a legkevésbé sem váltogathatók. Szakszerűen a GNRS mellett csakis egyetlen másik név adható meg, a „Generale Normativum Sanitatis” (a továbbiakban GNS). Ez azonban egy másik rendelet címe. Jóllehet, a két rendelet azonos célt szolgált, tartalmukban mégsem tükörfordítású jogforrások. A német nyelvű GNS, a korabeli Magyarországon kívüli Habsburg-birodalomra vonatkozott (minden királyság, hercegség, fejedelemség, tartomány), és mint császári-királyi rendelet (mandatum) 1770. január 2-ától volt hatályban. A latin nyelvű GNRS, a Magyar Királyi Helytartótanács 4689. számú, 1770. október 4-i határozatának (conclusum consilii) címe volt, és megjelentetésének alapját a 4378. számú, 1770. szeptember 17-én kelt királyi rendelet képezte. A magyar korona joghatósága alatt 1724 után ugyanis csak akkor vált hatályossá az uralkodó bármilyen rendelete, ha azt mint magyar király leküldte a helytartótanácsnak, majd az a szöveget saját tanácsi határozatához csatolva kihirdette.

Tekintettel az irodalmi idézetek homályos eredetére, feltétlenül szükséges megjegyezni, hogy a magyar rendeletnek mind a mai napig nincs magyar nyelvű fordítása. Ez egyébként régi adóssága a hazai orvoslás és egészségügy történetének. Mária Terézia korában még kizárólag a latin volt hazánkban a jogszabályok hivatalos nyelve. Először az 1844. évi II. tc. tette a magyar nyelvet kizárólagossá, amely a királyi helytartótanácsról is tételesen intézkedett, miszerint az „...minden hatóságokhoz bocsátandó minden intézményeiben a magyar nyelvet használja...".

Mária Terézia (Uralkodott 1740–1780 között)

Mária Terézia (Uralkodott 1740–1780 között)

A GNS úgynevezett kancelláriai német stílusban íródott. Szerkesztésében világosabb, mint a GNRS, ugyanis önálló címekkel jelöli az egyes paragrafusokat. Két részből áll a rendelet: „I. Azokról az óvintézkedésekről, amelyek a tartományok szárazföldi részeinek egészségügyi ellátását érintik”, és „II. Elővigyázatossági szabályok a közegészség védelmére az idegen országokkal szemben húzódó határokon”. Bár a főcím szerint mindenre kiterjedő (generale) a jogszabály, a fentiek szerint a normaszöveg mégis csak a tartományok szárazföldi részeire korlátozódik. Ezt a kodifikációs technikát azonban a bevezető rész teljes egészében megmagyarázza. Mivel a Habsburg-birodalom egyszersmind tengeri hatalom is volt, a tengeri hajózás révén érkező személy- és áruforgalmat rendező korábbi, szám szerint öt, igen részletes és terjedelmes közegészségügyi jogszabályt12–16 a preambulum csupán a címükre való visszautalással emeli be a rendeletbe. Egyébként ezek együttesen a GNS teljes terjedelmét is meghaladják. Mindezek a visszautalások a GNRS-be is átvételre kerültek, hiszen a horvát-dalmát tengerpart révén Magyarország is érintett volt a tengerhajózásban.

A GNRS leggyakrabban hivatkozott szakaszai eredeti sorrendben az orvosokkal, sebészekkel, patikusokkal és bábákkal foglalkoznak, és az I. részben találhatók. Külön szabályozás vonatkozott a magánszolgáltatások mellett nemcsak eseti, hanem állandó hatósági feladatokkal megbízott orvosokra (physicus), akik a később elkülönülő egészségügyi szakigazgatás első képviselői voltak Magyarországon.

A II. rész a járványügyi igazgatást foglalja össze. Szakigazgatási technikai rendelkezéseit ma is korszerűnek érezhetjük. Lényegük az akkor szakszerűen és következetesen végrehajtott intézkedések sorozatában foglalható össze, de ezeken a legkevésbé sem kérhetjük számon a száz évvel későbbi mikrobiológiai felfedezésekre alapozott hatékonyságot és célszerűséget. Ebben a részben találjuk a vesztegzári intézetekben szolgálatot teljesítő orvosok és sebészmesterek igen részletes munkaköri leírását, és hivatali eskümintáját is.

 

Orvosok a GNRS-ben

Az állandó járványügyi szolgálaton kívüli orvosokra az I. rész I. címének kilenc paragrafusa vonatkozik. Ezeket mindkét rendeletben egy teljesen azonos szövegű hivatali esküminta zárja. A fenti pontok közül csupán érintőlegesen azért érdemes utalni az etikai kérdéseket tárgyaló hetedikre, mert Mária Terézia korában az orvosoknak nem volt semmilyen köztestülete, amely egy közjogilag befogadott etikai kódexet alkothatott volna. Maradt tehát a hippokratészi erkölcsiség elvont összetartó erejének rendeleti hangoztatása. Nem ez volt a helyzet a sebészmesterek esetében, akiknek céhes szabályzatait a helytartótanács már 1727-től17, vonatkozó határozatainak mellékleteként igyekezett kihirdetni.

A szakirodalom fentebb említett vándorló álidézetének forrása az 1. § szövege. Eredetiben ez kitűnő latin tükörfordítás, azonban egyetlen mondatrésze csakis a GNRS-ben található (dőlt betűvel az alábbi teljes idézetben):

„Senki sem tagadhatja, hogy a járatlan és tudatlan orvosok minő és milyen sok bajt hozhatnak az emberi nemre, amiért is már több évvel ezelőtt elrendeltetett, hogy országainkban és tartományainkban soha és senki ne juthasson engedélyhez ezen foglalkozás gyakorlására, csakis akkor, ha doktori címre méltatták az örökös tartományok valamely, orvosi karral is rendelkező egyetemén, vagy pedig (a Magyar Királyság tekintetében) azt jóváhagyták a jelenlegi, illetve jövőbeli előírásainknak megfelelően.

Következésképpen, jelen rendeletünk megerősítésének szellemében nyomatékosan elrendeljük, hogy amennyiben bárki ezzel ellentétes eljárás révén szerzett engedélyt, ezen hivatalából felmentésre kerüljön, feltéve, hogy az előírások szerint megszerzendő vizsgaeredménnyel önmagát annak betöltésére alkalmassá tette; mindazonáltal az egyes fakultásokon doktori fokozatot senki másnak nem lehet adományozni, csak azoknak, akik megfelelő tudásához semmi kétség nem férhet, és ha ezt illetően, következésképpen az ettől függő doktori címre való alkalmasság tekintetében a fakultás doktorai között vita támadna, és az egyes csoportok véleménye egymástól élesen eltérne, nyomatékosan elrendeljük, hogy az ügyet a kar vezetője és a vizsgáztatók a legrégibb, Bécsben alapított egyetemünk elsőbbséggel felruházott, tekintélyes orvosi karára terjesszék fel, és a vonatkozó doktori cím mindaddig nem adományozható a jelöltnek, amíg az ügy lezárásáról értesülést nem szereznek.”

Eltekintve a ma már nehézkesen gördülő mondatszerkezettől, a fenti szakasz egyértelmű eljárási szabályokat tartalmaz. Valami azonban mégsem lehetett rendben a jogalkalmazás körül, mivel 1773-ban újabb birodalmi rendelet jelent meg, amely mintegy egységes értelmezést adott néhány GNS-szakasz végrehajtásához. Visszatérve azonban a hazai rendelet kiemelt megjegyzéséhez, a Magyar Királyság újkori történetében csak az 1770/71-es tanévtől kezdődött orvosképzés a nagyszombati egyetemen, addig tehát nem volt lehetőség belföldi orvosi diploma szerzésére. A „Magyar Királyság tekintetében” szövegrész egy előkészületben lévő rendeletre utalt, amely szerint a már gyakorlatot folytató orvosok Nagyszombatban kötelesek jelentkezni, majd vizsgát tenni. Mária Terézia 1773-ban kiadott, fentebb említett értelmező birodalmi rendelete Magyarországon jelentős késéssel, 1778-ban került kihirdetésre18. A rendelet 2. pontja szerint:

„Császári és királyi örökös tartományainkban és országainkban hivatalban alkalmazandó vagy foglalkozásukat gyakorolni szándékozó minden orvos, patikus, seborvos és bába, vizsgázni köteles valamelyik örökös tartományi vagy országbéli egyetemen, ahol a sikeres vizsga után oklevelet állítanak ki a részére. Ennek során azonban kiemelendő, hogy akik az uralkodói székhelyünkön, Bécsben működő egyetemen vizsgáztak és szereztek oklevelet, különös kegyességünk, uralkodói előjogaink és kiváltságaink folytán, a számukra kedvező körülmények között valamennyi császári és királyi örökös tartományunkban és országunkban letelepedhetnek. Mindazok azonban, akik egyik vagy másik, mindenesetre örökös tartományi vagy országbéli egyetemen szereztek oklevelet, csak a szerzés helyének megfelelő, vagy azzal szomszédos, de egyetemmel nem rendelkező országban vagy tartományban élhetnek megszerzett jogaikkal.”

Akinek tehát nincs bécsi diplomája, az nem „tapasztalatlan és tudatlan”, viszont nem dolgozhat a Habsburg-birodalom bármely részében, hanem csakis annak egyik vagy másik közigazgatási egységében. Magyarországon tehát nem volt szükség bécsi diplomára, annak birtokában viszont bármely magyar orvos is szabadon letelepedhetett a bukovinai Csernovictól a württembergi Freiburgon és az osztrák Németalföldön át, egészen az Atlanti-óceánig.

 

A GNRS jelentősége az egészségügy történetében

Hazánkban eddig összesen négy sarkalatos jogszabály foglalkozott átfogóan az egészségügy helyzetével. A jelenleg hatályos 1997. évi CLIV. törvény előtt az 1972. évi II. törvény, korábban az 1876. évi XIV. törvénycikk, és mindezek közös előzménye volt az 1770. évi Generale Normativum in Re Sanitatis. A legutóbbi kivételével mindhárom törvény egyszerűen elérhető és tanulmányozható, a GNRS-nek azonban még magyar nyelvű normaszövege sincs, bár tartalma jelentősen felértékelődött az újkori szerves fejlődés előzményeire hivatkozó orvostörténeti irodalomban.

A GNRS a modern polgári értelemben vett, szakmailag is elkülönülő egészségügyi államigazgatás felé vezető út első állomása Magyarországon. Általánosságban véve azonban kulturális örökségünknek is hatalmas értéke, hiszen a mai jogszabályokra már egyáltalán nem jellemző színes és élvezetes leírásaival értesít bennünket egészségkultúránk XVIII. századvégi állapotáról. Szövegének értelmezésében ma már nem terhelnek bennünket azok a reflexek, amelyek részben a romantikus nacionalizmus Habsburg-ellenességéből, részben a szocializmus időszakának „haladó-reakciós” párosításából eredtek. Az ideologikus elemektől mentesen feldolgozott GNRS nélkülözhetetlen sarokköve az újkori magyar egészségügy feldolgozásának.

 

Jegyzetek

  1. Bókay Árpád. A gyógyítás tudományának vázlatos története. A gyógyszerész-növendékeknek tartott gyógyismereti előadások bevezetése. Budapest: Stephaneum; 1912. Különlenyomat a Gyógyszerészi Hetilap 1911. évi jubiláris évfolyamából.
  2. Mayer Ferenc Kolos. Az orvostudomány története. Budapest: Téka Könyvkiadó; 1988. Reprint kiadás, az eredeti mű 1927-ben jelent meg. Idézet helye: „Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány” című fejezet, 231. oldal.
  3. Pólya Jenő. Az orvostudomány regénye. Budapest: Béta Irodalmi Rt.; 1941. Idézet helye: III. fejezet „Az orvos mint pap” 53. oldal.
  4. Magyary-Kossa Gyula. Magyar orvosi emlékek. Budapest: Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat; 1929–1940. Ez a kiadás az I-IV. kötetet tartalmazta. Posztumusz műként jelent meg az V. kötet. a teljes, 1995-ös reprint kiadáshoz csatolva.
  5. Linzbauer Xavér Ferenc. Codex Saniterio-medicinalis Hungariae. Buda 1852-61. I. kötet, 821-71. oldal.
  6. Linzbauer Xavér Ferenc. Codex Saniterio-medicinalis Hungariae. Buda 1852-61. II. kötet, 535-71. oldal. Megjegyzés: A továbbiakban a korabeli egészségügyi jogszabályok, ha külön megjegyzés nincs, mind a Kódex I-II. kötetében találhatók.
  7. Székely Sándor. Az orvostudomány története. Budapest: Medicina Kiadó; 1960. p. 135-6.
  8. Antall József. Képek a gyógyítás múltjából. Orvostörténeti közlemények. Budapest: Medicina Kiadó; 1984. p. 27-70.
  9. Schultheisz Emil, Birtalan Győző. Orvostörténelem. Egyetemi jegyzet. Budapest: SOTE; 1992. Az idézetek helye: Birtalan Győző, II. fejezet, 4. alcím: Az egészségügy története, 175., illetve 190-191. oldalak.
  10. Oláh Andor. Új hold új király – a magyar népi orvoslás életrajza. Budapest: Gondolat Kiadó; 1986. Idézet helye: I. rész, 3. fejezet: Német méreg – magyar orvosság (népi orvoslás és politikatörténet), 91. és 93. oldalak.
  11. Corpus Juris Hungarici. CD-ROM változat. Budapest: KJK-Kerszöv; 2000. A továbbiakban az összes 1949 előtti jogszabályi hivatkozásnak ez a mű a forrása.
  12. Általános egészségügyi szabályzat és utasítások a Belső-ausztriai Tengermellék egészségügyi tisztviselői részére. Császári-királyi rendelet, 1755.
  13. Vesztegzári szabályzat Zengg és Karobag városok Egészségügyi Hivatalai számára. Császári-királyi rendelet, 1757. december 15.
  14. Rendtartás és utasítások az osztrák Tengermellék egészségügyi hivatalainak. Császári-királyi rendelet 1764. március 18.
  15. Friaul-tartomány kikötőit és tengerpartját érintő óvintézkedések. Császári-királyi rendelet 1764. október 17. Megjegyzés: Magyarországon ez semmilyen forrásban nem található.
  16. Kötél általi büntetés a vesztegzári intézkedések ellen vétőknek. Császári-királyi parancs, 1766. augusztus 25.
  17. A tatai sebészcéh kiváltságlevele, helytartótanácsi határozat, 1727. szeptember 5-én, az 1727. év július 4. napján kelt királyi rendelet alapján.
  18. Magyarországon eddig nem kihirdetett, 1773. évi egészségügyi normatíva, amelynek kötelező az alkalmazása. Patikák ellenőrzésénél hatósági tanúk jelenléte szükségeltetik. Helytartótanácsi 6394. számú határozat, 1778. december 21., kiadva a 6507. számú, 1778. december 11-én kelt királyi parancs alapján.