LAM 2003;13(3):263-4.

TUDÓSÍTÁS

A regionalizmus kérdése az egészségügyben

 

A LAM Klub márciusi összejövetelén a regionalitás és a regionális fejlesztéspolitika került előtérbe. A témáról dr. Bordás István, a Gyógyinfok igazgatója, valamint dr. Boncz Imre, az OEP főosztályvezetője tartott előadást.

 

„A regionalitásban a legtöbb ismerettel és érdekeltséggel rendelkező szintekre kell vinni a feladatokat a megoldásaikkal együtt. Hogy ezek hol vannak, azt megkeresni bonyolult feladat, de talán könnyít a helyzetünkön az, hogy az elmúlt néhány évvel ezelőtti időszakunk tapasztalatai kijelölik az irányt. A két szélsőség, a totális centralizmus és a teljes szétszóródás, anarchia között meg kell találni az optimális pontot, amely megfelelő arányban tudja az adott feladatokat a megfelelő szintekre telepíteni. Mi az optimumtól a központ irányába helyezkedünk el, és ezt az irányt nevezzük a regionalitáspolitika irányának, és ez nemcsak az egészségügyre vonatkozik” – fejtette ki elöljáróban dr. Bordás István.

Hozzátette, hogy a túlzott centralitás hátrányait fel kell számolni, de ha az utóbbi évek egy-két törekvését nézzük, akkor nagyon vigyáznunk kell arra, nehogy átessünk a ló túloldalára. A régiók közötti egyenlőtlenségek egyébként a centralizált világban, parancsgazdasági körülmények között is ki tudnak alakulni. Ahhoz, hogy az optimumot megtaláljuk, bizonyos központi iránymutatásra van szükség.

Az országos szinten megtartandó feladatok közé tartozik, tartoznak:

A regionális szint feladatai közé a következők tartoznak:

Bordás István a felsorolásból kiemelte, hogy a legfontosabb támasz, mozgatóerő a regionális politikában az, ha a megfelelő fejlesztési források rendelkezésre állnak, mert e nélkül nem várható jó szándékú együttműködés, konkrét eredmény. A regionális feladatokon belül valószínűleg még hosszú ideig maradnak megyei szinten feladatok, mint például:

A kistérségi szintet leginkább a valamikori járási felosztáshoz lehet hasonlítani, és az ezen a szinten lévő feladatok a következők:

Az önkormányzati szintű feladatok:

Amennyiben a különböző szintű feladatmegoszlásokat nem tudjuk optimálisan tervezni, akkor azok a feladatok kerülnek előtérbe, amelyektől a legtöbb eredményt várjuk. A regionális fejlesztéspolitikán belül

Bordás István hozzáfűzte, hogy a jelenlegi esetben vagy spontán alakuló, vagy centrálisan vezényelni akart megoldások között (egyik sem sikerült és egyik is, másik is csak zavarokat keltett) kell megtalálni azt a szintet, ahol tudatosan, tervszerűen meg lehet tervezni az optimális regionális ellátást. A tudatos tervszerűség nem bürokratikus irányítást jelent. Olyan érdekeltségi rendszert kell a regionális politika köré kiépíteni, ahol a megfelelő érdekeltséggel, tudatosan élők tudják az optimális struktúrát kialakítani.


A tudatos tervszerűség nem bürokratikus irányítást jelent.

A regionális struktúratervezést a progresszivitás elve alapján lehet megtervezni. A progresszivitás alapján az ellátási struktúra tervezése is optimumkeresési feladat, és kényes egyensúlyt kell keresni az egészségügyet meghatározó alapvető értékek között, vagyis az equiti: méltányosan egyenlő ellátás; a quality: jó minőségű ellátás és az efficiency: hatékonyság, a rendelkezésre álló források legtöbb eredményt adó felhasználása között.

Ez a három érték mindig a másik kettő rovására tud adott esetben túlsúlyba jutni, és bármelyiket is választjuk ki a három közül, a másik kettő sérelme miatt nem tudunk jó rendszert kialakítani, tehát nagyon kényes egyensúlyt kell a három követelmény között kialakítani. A struktúratervezés elsősorban szakmai kérdés. Azt jelenti, hogy a szaktudást és az eszközöket olyan területi szerkezetben kell elhelyezni, hogy optimális mértékben és arányban feleljenek meg az ellátási igényeknek, a méltányosság, a minőség és a hatékonyság követelményének, vagyis a progresszivitás elvének. Ennek szakmai hátterét a betegségek előfordulási gyakorisága mint a szükségletek indikátora indokolja: equiti, quality, efficiency. E három tényező indokolja azt, hogy az esetek gyakorisága alapján kell megtervezni a struktúrát. Mindezt szakmánként külön kell elvégezni; különbséget kell tenni a diagnosztikai és a terápiás feladatok között, a diagnosztikát közelebb kell vinni a beteghez; a progresszivitás felsőbb szintje: a ritkább, nagyobb felkészültséget (szaktudást, eszközt, gyakorlatot) igénylő esetek ellátását jelenti.

Az esetgyakoriságon kívül egyéb szakmai szempontok is szerepet játszanak a struktúratervezésnél, mint például:

Megfelelő érdekeltség nélkül nem lehet egyetlen regionális politikát sem megvalósítani. A mai rendszerben néhány olyan problémára mutatunk rá, amelyek mindegyike a regionális struktúratervezés ellen működik. Például: hiányzik az alapellátás kapuőr funkciója; a bürokratikus kasszahatárok rögzítik a struktúrát; a járó-fekvő szakellátás közti kapcsolat a legrosszabb (díjharmonizáció hiánya); az egyszerű esetek túlértékelése akadályozza a struktúrajavítást; a tőkeköltségek gazdasági szabályok szerinti kezelésének hiánya nagy akadály.

Ahhoz, hogy a regionális politika elinduljon, bizonyos szervezeti, adminisztrációs feladatokat is meg kell oldani:

Természetesen nehézségek, veszélyek is vannak, mint például: érdeksérelmek lépnek fel, a természetes régióhatárok kialakulatlansága, a feladat bürokratikus kezelése ürügyül használható fel alapvető értékek feladására (például az egészségbiztosítás egységének megbontására).

Dr. Boncz Imre előadásában ezt a kérdést a finanszírozói oldalról világította meg. Magyarországon az elmúlt harminc évben mind az egészségügyben, mind azon kívül számos próbálkozás történt. Ezek között voltak csupán elméletiek, de voltak olyanok is, amelyek a gyakorlatban is működtek.

Mint mondta, nagyon sokszor a regionalitást az európai uniós elvárással azonosítják, ami egy bizonyos mértékig el is fogadható, de az EU nem képvisel túlságosan sarkos álláspontot ebben a kérdésben. A regionalizmus jelentősége a finanszírozó oldaláról a kapacitás meghatározásában, a fejlesztési források kezelésében, valamint a regionális forrásallokációban mutatkozik. Dr. Boncz Imre végezetül hozzátette, hogy az egészségügyi igazgatás regionalizációját a közigazgatás regionális átalakításával célszerű összehangolni.

Az előadásokat követően éles vita alakult ki az „egészségügyi” régiók tekintetében. Fennálló, élő problémaként megemlítették, hogy például a megyei város nem tartozik a megyéhez, ezért egy megyei intézmény az egész területről fogadhat betegeket, kivéve a megyei jogú városból. Alkotmányosan ugyanis nem vezethető le a megye ellátási kötelezettsége. Ugyanakkor nincs finanszírozási kötelezettsége annak a településnek, amelynek nincs intézménye, vagyis a megye települései nem járulnak hozzá a megyei intézmény fenntartásához.

Abszurd helyzetet eredményez az is, hogy a progresszivitás szerint a megyében kellene koncentrálódnia a magasabb szintű, drágább ellátásnak, de annak van a legkevesebb bevétele, a megyei bevételek többnyire csak a normatív támogatásokból állnak.

Az egyik elhangzott vélemény szerint az önkormányzatokat meg kell fosztani az egészségügyi kötelezettségtől, mert alig költenek erre az ágazatra. A régiók határait pedig a szakmai kollégiumoknak kellene szakmánként megrajzolniuk.

Vajda Angéla