LAM 2003;13(3):254-5.

ORVOSI NYELV

A szerző kesereg...

 

A szerző előző cikkében egy (szerinte legalábbis...) nagyon izgalmas, logikus gondolkodásra, rágódásra serkentő és az orvosi szaknyelv sok nehézségét jól bemutató, reprezentáló témával, a vírusnómenklatúra zavarosságaival foglalkozott. Nem szabályokat írt vagy magyarázott, egyáltalán nem próbált „okoskodni”, csak egyszerűen megkísérelte összefoglalni – még ha csupán vázlatosan is – a témával kapcsolatos kérdéseket, nehézségeket, azt remélve, hogy sokan szintén elméláznak a dolgon és hangot adnak gondolataiknak, meglátásaiknak, ötleteiknek, javaslataiknak. Egy rövid idézet az említett írásból: „... hangsúlyozom, mindennek célja az, hogy nagy tisztelettel kérjek minden, a szaknyelv iránt kicsit is érdeklődő olvasót, tegye szóvá megjegyzéseit, véleményét, akár a dolog egészéről, akár csak egy-egy részkérdésről: így, együtt, talán sikerül rendet vágni a vírusok között!...”

Mondani sem kell, a szerző nagy izgalommal tervezgette, miről is fog a következő – tehát ebben a – cikkben írni...

Mondjuk csoportosítja a véleményeket, a megközelítési módokat? Rendszerezi a szakmai nyelvhasználattal kapcsolatos elvárásokat, óhajokat, elképzeléseket, esetleg még ütköztetve is a (nyilván) különböző álláspontokat – hogy például szükség van-é egyáltalán egy ilyesfajta tudatos „rendrakásra” a vírusok között avagy hagyjuk szabadon kinek-kinek úgy használni a vírusneveket, ahogy azt a maga szakmájában, szakterületén már rég megszokta?

Vagy esetleg ezúttal inkább rukkoljon elő egy másik, legalább ilyen izgalmas témával? (A szerző speciel a szakrövidítések, illetve a szakmai betű- és mozaikszavak elgondolkodtató, igazi „agykéregnyúzó” világának áttekintésére gondolt...)

A lapzárta időpontjához közeledve tehát a szerző kíváncsian telefonált a szerkesztőségbe, hogy hány száz és miféle vélemény érkezett vírusügyben. A válasz – enyhén szólva – lehangoló volt: egy sem!

És akkor a szerző leült és elmerengett. Rosszul írta meg, amit akart? Unalmasan és zavarosan? Vagy nem volt elég világos a szándéka, a fölkérése (l. fentebbi idézet)? Netán kérdéseit „költői kérdésként” értelmezték, s ezért léptek rajtuk át válasz nélkül? Esetleg egyszerűen csak arról van szó, hogy a szerző úgy irogat érdektelen szaknyelvi cikkeket már évek óta, hogy közben nem vette észre: ez az egész terület nem is érdekel senkit? Talán épp a szerző kitöltötte oldal az a rovatocska a folyóiratban, amelyről mindenki biztos tájékozódási pontként gyorsan, olvasás nélkül tovalapoz?

Aztán a szerző összeszedte magát, és kudarcérzésén uralkodva – a Lege Artis Medicinae nyújtotta terjedelmi lehetőségekhez igazodva talán túlságosan tömören – megfogalmazta munkálkodása célját, hátterét, eszmei alapjait. Íme!

Az EU-csatlakozás küszöbén álló Magyarországon minden értelmiséginek tisztán és világosan kell látni: a magyar orvosi (és természetesen minden más) szaknyelv ápolása, művelése, folyamatos fejlesztése semmiképpen sem öncél! Nem egy fontoskodó, adott esetben „magyarkodó” tevékenység, hanem a magyar – és ezzel együtt az egész világ – tudományossága szempontjából nélkülözhetetlen és alapvető feladat, hivatás!

Az előbbi megállapítás abból a pszicholingvisztikai tényből következik, hogy minden nyelv, élő nyelvi struktúra hordoz olyan tulajdonságokat, amelyek mögött árnyalatnyi, de annál lényegesebb szemléleti, problémafölvetési, gondolkodásmódbeli sajátságok rejlenek, amelyeket az adott nyelvet használók történelmi, kulturális, tapasztalati, világlátási specifikumai határoznak meg: e specifikumok manifesztálódnak áttételesen a használt nyelvi formákban, a formulákban, szerkezetekben, az összetettebb nyelvi-közlési struktúrákban.

Ez a társadalmi-történelmi bázisú, kulturális megalapozottságú nyelvi eltérés, különlegesség, másság az, amely „külön hozzáadott értékként” jelenik, jelenhet meg a tudományos problémák megközelítésekor, megoldásakor: mi elsősorban ezzel a „hozzáadott értékkel”, a sajátos, gondolkodásilag s így nyelvileg is megnyilvánuló szemléletünkkel léphetünk csak be méltóképp az Európai Unióba – ez a mi fő nemzeti kincsünk, a világszerte elismert és nagyra értékelt szellemi „apportunk”!

Jól demonstrálja ennek a jelenségnek az egészét például a szubatomi részecskék kutatásában alkalmazott, kulcsfontosságú matematikai szimmetriamodelleknek a fizikában való általános elterjedése, amely jelenség kifejezetten a keleti – elsősorban a kínai, tehát a kínaiul beszélő, kínaiul gondolkodó, a keleti kultúrában gyökeredző – szemléletmód és kulturális-anyanyelvi rálátás eredménye!

De hogy egy magyar példára is emlékeztessek: hasonlatos volt a helyzet a világháború végi, jelentős részben „magyar nyelvi-kulturális, magyar szemléleti alapozottságú”, a világtörténelmet is befolyásoló, hatalmas nukleáris fizikai eredmények megszületésekor.

Ez a kulturális, látásmódbeli, a nyelvi szerkezetben is megnyilvánuló óriási intellektuális potenciál kötelez arra minket, hogy szaknyelveinket, köztük (az orvostudomány hihetetlen fejlődési sebessége miatt) kiemelten a magyar orvosi szaknyelvet óvjuk, építsük, vigyázzuk!

Véssük eszünkbe: e nélkül csak szürke, jelentéktelen részesei, a mások eredményeit szolgaian átvevő, használó, de igazán újat nem teremtő mellékszereplői lehetünk csupán a világ tudományos (ezen belül orvostudományi) életének – a nagy, szép és szent tudományos problémák megoldásának!

Kedves Olvasó!

Ez a célunk? Erre a szerepre, ilyen jövőre vágyunk?

dr. Grétsy Zsombor