LAM 2003;13(3):244-5.

JOGI ESETEK

A hepatitis C-fertőzés miatt megítélt kártérítés

dr. Dósa Ágnes

 

A hepatitis C-fertőzések (HCV) nemcsak egyre növekvő népegészségügyi problémát jelentenek, de az igazságszolgáltatás gépezetét is alaposan igénybe veszik. A peres eljárások többsége az állammal szemben indított olyan kártalanítási eljárás, ahol még a kötelező HCV-szűrés bevezetése előtt kapott transzfúzióval összefüggésbe hozható fertőzés képezi a jogvita tárgyát. Az alábbiakban röviden áttekintjük a „hepatitisperekkel” kapcsolatos jogi problémákat, a még kialakulófélben lévő bírói gyakorlatot, majd részletesen ismertetünk egy ritkábban előforduló hepatitis-jogesetet. Ebben az ügyben a jogerős bírói ítélet azon alapult, hogy a felperes (aki foglalkozását tekintve orvos) vélhetőleg a munkáltatójánál, a kórházban szerezte a betegségét, ahol nem voltak adottak a vérrel való érintkezés elkerülését lehetővé tevő feltételek. A jogerős ítélet szerint a felperes állapota foglalkozási megbetegedésnek minősül, és a kórházat kártérítés fizetésére kötelezték.

 

A hepatitis C-fertőzések egyre növekvő népegészségügyi és igazságszolgáltatási problémát jelentenek. A népegészségügyi probléma méretét és jelentőségét jól érzékelteti az az adat, hogy a véradók szűrővizsgálatakor 1,7%-os az átfertőzöttség1. Ez a szám prediktív értékű lehet az igazságszolgáltatás számára is: ha csak minden tizedik fertőzött indítana peres eljárást, akkor is tízezres nagyságrendű perrel kellene számolni.

Hazánkban a vérkészítményeket 1992 júliusa óta kötelező szűrni HCV-ellenanyag tekintetében, a peres eljárások többsége az ezt megelőzően adott vérátömlesztéssel kapcsolatos. Az 1992 előtt hatályban volt egészségügyi törvény (1972. évi II. tv., Et.) 58. §-ának (3) bekezdése kimondta ugyanis, hogy ha a gyógyszer összetétele és minősége megfelel a gyógyszerkönyvben megállapított előírásoknak, és ennek ellenére alkalmazása folytán az állampolgár egészségében vagy testi épségében előre nem látható károsodást szenvedett, megrokkant vagy meghalt, őt, illetőleg az általa eltartott hozzátartozóit az állam kártalanítja. Igaz, hogy ez a rendelkezés csak a gyógyszert nevesíti, de a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a vérkészítmény a gyógyszerrel esik egy elbírálás alá, mert „azt gyógyászati cél érdekében juttatták a felperes szervezetébe, és ha törzskönyvezésére nem is került sor, a nyilvántartásba vétele megtörtént”2. Ebben a Legfelsőbb Bíróság által elbírált ügyben egyébként a felperes 1984-ben, negyedik gyerekével volt terhes, amikor méhszájzáró műtét során bekövetkezett érsérülés miatt, majd a szülés után is transzfúziót kapott. A Legfelsőbb Bíróság azt is megállapította, hogy „az adott vérkészítmény az orvostudomány ismeretei szerinti előírásoknak megfelelt, a felperes testi épsége mégis károsodott. Az alperes ezért az Et. 58. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával köteles a felperes kártalanítására, és e körben nincs jelentősége annak, hogy a vérkészítmény adása életmentő beavatkozás volt-e.”2 A bíróság az államot hárommillió forint és járulékai megfizetésére kötelezte.

Annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság álláspontja a fenti ítélet alapján egyértelműnek tűnik, a Magyar Állam csak a hemofíliás betegeknek ajánlotta fel a peren kívüli egyezség lehetőségét, összességében nem túl előnyös feltételekkel3, az összes többi esetben csak peres eljárásban lehet az igényt érvényesíteni.

A kártalanítási eljárásokban a legnagyobb gyakorlati problémát az elévülés és az okozati összefüggés megállapítása okozza4. Az elévülés azért, mert a beteg, aki vérátömlesztés során HCV-vel fertőződött, erről természetesen ekkor még nem bír tudomással, pedig az elévülés már a transzfúzió napjával megkezdődik (hiszen ez a károkozás időpontja). Az általános polgári jogi elévülés öt év [Ptk. 324. § (1) bekezdés], ezt követően az igény főszabály szerint bíróság előtt nem érvényesíthető. Ha azonban a jogosult menthető okból nem tudta az igényét érvényesíteni, az akadály megszűntétől még egy év áll rendelkezésére, hogy a keresetét benyújtsa [Ptk. 326. § (2) bekezdés]. A kérdés az, hogy mit tekint a bíróság menthető oknak. Ha nem alakulnak ki a klinikai tünetek, akkor az öt év úgy telik el, hogy a beteg nem sejti a kórokozó jelenlétét a szervezetében. De lehetséges az is, hogy a beteg tudomást szerez arról, hogy HCV-pozitív, de nincs tisztában ennek lényegével, a betegség prognózisával. (A HCV-pozitív véradóknak kiküldött formanyomtatványból, amely csak arra hívja fel a figyelmet, hogy a beteg többet ne jelentkezzen vért adni, sokszor nem derül ki egyértelműen, hogy itt a beteg életét alapvetően befolyásoló betegségről van szó.) Ilyenkor a bíróság mérlegelésén múlik, hogy ezt elfogadja-e menthető oknak.

Az okozati összefüggés azért okoz komoly problémát ezekben az eljárásokban, mert a fertőzés forrása szinte soha nem határozható meg minden kétséget kizáró bizonyossággal. Az ETT fentebb már idézett állásfoglalása szerint az adott transzfúziós készítményt akkor lehet a bizonyossággal határos valószínűséggel a betegség forrásának tekinteni, ha a transzfúziót követően a lappangási időn belül a heveny stádium klinikai/laboratóriumi jelei észlelhetőek, illetve az adott vérkészítményből (tartósított mintájából) a vírus kitenyészthető. Ugyanakkor a hepatitis C-fertőzés egy adott transzfúziós vérkészítménytől eredése csak akkor zárható ki, ha a beteg vérében a hepatitis C-vírus, illetve az ellenanyag jelenlétét tesztelő laboratóriumi vizsgálatok a transzfúzió előtt és azt követően a maximális lappangási idő során is bizonyítottan negatívak voltak, s csak később váltak pozitívvá. Tehát, ha az okozati összefüggést sem bizonyítani, sem kizárni nem lehet, a bíróság csak a kockázati arányt mérlegelheti, és csak valószínűségi alapon hozhat döntést.

Hepatitis C-fertőzöttség azonban más esetben is képezheti jogvita tárgyát. Ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy valaki már a szűrővizsgálat bevezetését követően kapott transzfúziótól fertőződik. Előfordulhat, hogy fogorvosnál, fülbevaló belövése során, tetoválószalonban történik fertőződés, ami szintén jogvita tárgyát képezheti. És persze előfordulhat az is, hogy valaki a munkája végzése közben fertőződik a kórokozóval, ahogy azt az alábbi eset is mutatja.

 

A hepatitis C-fertőzés mint foglalkozási betegség

Az alábbiakban ismertetett ügyben a felperes egy orvos volt5. A bizonyított tényállás szerint a kilencvenes évek elején öt évig állt az alperes kórház alkalmazásában, ennek során két hónapig a fertőzőrészlegen is dolgozott.

Perbeli betegségére 1995 májusában derült fény egy szűrővizsgálat során. A szűrés alkalmával még májfunkció-eltérést nem észleltek, azonban a következő hónapban már romló májfunkciót állapítottak meg. A hepatitis C-fertőzés következtében felperesnél idült agresszív májgyulladás alakult ki.

A felperes keresetét arra alapította, hogy a fertőzést az alperes kórház gyermekosztályán szerezte, hiszen vérátömlesztés, köldökkatéterezés során az orvos itt találkozik a legtöbbet vérrel. A vérvétel abban az időszakban, amikor a kórházban dolgozott, nem zárt rendszerben történt. A gyerekeknek nagyon nehéz injekciót beadni, így az egészségügyi dolgozók gyakran szenvednek apró sérüléseket. Keresetében kifogásolta azt is, hogy az alperes a Romániából áttelepült gyerekek esetében nem végezte el a hepatitis- és a HIV-szűrő vizsgálatot, holott ugyanebben az időben Budapesten már csak ilyen szűrővizsgálat után vettek fel gyereket. A hepatitis B elleni oltás a veszélyeztetett foglalkozási ágakban ekkor már kötelező volt, azonban neki ezt sem ajánlották fel az alperes kórháznál.

Az ÁNTSZ városi intézete jóval a per megindítása előtt már tartott vizsgálatot ebben az ügyben. A munkaanamnézis során – a vérrel való érintkezés lehetősége miatt – felvett jegyzőkönyvben megállapították, hogy a felperes hepatitis C-vírus-fertőzése és az annak nyomán kialakult krónikus májgyulladás foglalkozási eredetűnek minősül. A felvett jegyzőkönyvet az alperes kórház képviselői is aláírták, észrevételt nem tettek.


A felperes élete a betegség következtében mind fizikailag, mind lelkileg nagymértékben megnehezült, életkilátásai korlátozottá váltak.

A felperes keresetében azt kérte, hogy nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezzék a kórházat. A nem vagyoni kártérítés iránti igényét azzal indokolta, hogy az elvégzett kezelés nem vezetett eredményre, sőt, pajzsmirigy-károsodást okozott. Szoros diétát tart, kímélő életmódot kell folytatnia, és el kell fogadnia teljesítőképessége csökkenését. Élete a korábbihoz képes egysíkúvá vált, számolnia kell állapota folyamatos romlásával, életesélyei általában, és különösen gyermekvállalási esélyei a jövőben nullára csökkentek. Ugyanakkor vagyoni kártérítést is kért, döntően a gyógyszerköltségei fedezésére.

A kórház a kereset elutasítását kérte. Utalt rá, hogy a felperes megelőzően – az egyetemi tanulmányai megszakítása alatt – máshol is dolgozott segédápolóként, ezért fertőzöttsége ott is keletkezhetett. Azért is kizártnak tartotta a felperes munkahelyen elszenvedett fertőződését, mert abban az időszakban, amikor ott dolgozott, nem volt ismert hepatitis C-fertőzött vagy ismeretlen eredetű májgyulladásos beteg az osztályon, az ilyen betegeket más részlegen kezelték. Álláspontja szerint a felperes elváltozása a maximum 160 napos lappangási időn túl keletkezett.

A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 174. § szerint – amelyet a közalkalmazott esetében is alkalmazni kell – a munkáltató vétkességére tekintet nélkül, teljes mértékben felel a munkavállalónak a munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért. Ugyanakkor az okozati összefüggést a közalkalmazottnak kell bizonyítania.

A bíróság az eljárás során széles körű bizonyítást folytatott le. A felperes betegségét a Fodor József Országos Közegészségügyi Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Intézete (OMFI) nemcsak foglalkozással összefüggésben keletkezettnek, hanem kifejezetten foglalkozási megbetegedésnek minősítette. Az igazságügyi orvos szakértői vélemény is megállapította, hogy a gyermekosztály a hepatitis C-vírus tekintetében potenciális fertőzési helyként értékelhető szakértői szempontból. Az ETT Igazságügyi Bizottsága ugyanakkor – statisztikai adatok alapján – csak valószínűsítette a felperes foglalkozási megbetegedését. Az ETT azért nem találta egyértelműen bizonyítottnak az okozati összefüggést, mert olyan balesetet korábban nem regisztráltak, amely során a fertőzés bizonyítottan bekövetkezett.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének teljes egészében helyt adott, és ezt az ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta. A bíróság az OMFI véleményét fogadta el, amely egyértelműen foglalkozási eredetűnek minősítette a felperes betegségét. A bíróság megállapította, hogy a felperes élete a betegség következtében mind fizikailag, mind lelkileg nagymértékben megnehezült, életkilátásai korlátozottá váltak, így nem vagyoni kártérítésre jogosult, ennek összegét hárommillió forintban állapította meg. A bíróság az alperes által megjelölt vagyoni kár összegét is megítélte.

A fenti esetből tanulságként annyi mindenképpen levonható, hogy a bíróság az okozati összefüggés kérdését igen nagyvonalúan értékelte, önmagában a „munkaanamnézis” – vagyis a fertőzött vérrel való érintkezés lehetősége – elegendő volt a kórház elmarasztalásához. Tekintettel arra, hogy a statisztikai valószínűség szerint tünetmentes vírushordozó személyek nagy számban fordulnak meg betegként az egészségügyi ellátórendszerben, kockázatmenedzselési szempontból alapvető jelentőségű lenne a megfelelő óvintézkedések megtétele és betartatása. Ott, ahol nem gondoskodnak a vérrel való érintkezés elkerülését lehetővé tevő eszközökről, a fentiek alapján a bíróság nagyon könnyen arra a következtetésre juthat, hogy az egészségügyi dolgozó a fertőzöttségét a kórházban szerezte. Ez persze nemcsak a közvetlen betegellátásra vonatkozik, hanem a laboratóriumokra, a betegszállításra, a bonctermekre is. Tekintettel a munkáltató objektív, kimentést csak nagyon szűk körben elfogadó felelősségére, a megfelelő eszközök biztosításán túl elengedhetetlen azok használatának megkövetelése is.

Jegyzetek

  1. Az ETT véleménye és javaslatai a hepatitis C fertőzések megítélésének aktuális jogi problémáiról. Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége. 2002.
  2. Bírósági Határozatok Tára. BH 2000/100.
  3. A stabil vérkészítménytől HCV vírussal megfertőződött veleszületett vérzékenységben szenvedő állampolgárok egységes állami kártalanításáról szóló 1093/2000. (XI. 24.) Korm. határozat.
  4. A kérdés részletes elemzését lásd: Farkas Antónia. HCV perek a gyakorlatban. Kisbíró 2002. november-december; 5-6.
  5. Debreceni Munkaügyi Bíróság 2.M. 43/1997/33. szám; Hajdú-Bihar Megyei Bíróság, 2.Mf. 20.138/1999/3. szám.