LAM 2003;13(3):242-3.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Krisztus sebei

 

Talán utoljára a londoni National Galleryben láttam olyan, egy műalkotás köré épülő, művészettörténeti és kiállításrendezési szempontból egyaránt professzionális kamarakiállítást, mint amilyen a közelmúltban nyílt a budapesti Szépművészeti Múzeumban. A június 22-ig megtekinthető, Verrocchio Krisztusa című tárlat és a hozzá kapcsolódó, kétnyelvű katalógus korántsem csupán a múzeum régi szoborgyűjteményének egyik ritkán látható, közelmúltban restaurált reneszánsz remekművével ismerteti meg a közönséget, hanem – ha vázlatosan is – áttekintést nyújt a Leonardo mestereként ismertté vált firenzei művész egész életművéről, műhelyének tevékenységéről, továbbá a kiállítás középpontjában álló Fájdalmas Krisztus restaurálásának különböző fázisairól, sőt, a sajátos ábrázolástípust képviselő, háromnegyed alakos terrakotta szobor stiláris és tematikai párhuzamairól is.

Andrea del Verrocchio: Fájdalmas Krisztus (1470 körül). Terrakotta szobor. Szépművészeti Múzeum, Budapest

Andrea del Verrocchio: Fájdalmas Krisztus (1470 körül)

Bár a tárlaton szereplő reneszánsz szobrok, domborművek, festmények és grafikák többsége a Szépművészeti Múzeum saját kollekciójából származik, más hazai, illetve külföldi gyűjteményből is sikerült néhány kiváló művet megszerezni a kiállítás számára. Külön említést érdemel ezek közül az a londoni Victoria & Albert Museum anyagából kölcsönkért, 1420 tájára datálható festett terrakotta szobor, amely a budapesti Fájdalmas Krisztus legközelebbi stiláris párhuzamának, illetve közvetlen inspirációs forrásának tekinthető. A Dello Delli által készített londoni szobor – akárcsak a Pulszky Ferenc gyűjteményéből származó és idővel a Szépművészeti Múzeumba került Verrocchio-mű – a feltámadt Krisztust ábrázolja, amint kezeivel megnyitja oldalsebét. Krisztus mindkét esetben szinte teljesen ruhátlan, csak egy ágyékkötő takarja a testét. Fejét kissé előrehajtja, s félig lezárt szemekkel, fájdalmas tekintettel pillant az oldalán tátongó sebre. Bár a motívum nagy valószínűség szerint a feltámadt Krisztus és hitetlen Tamás találkozását megörökítő képekből eredeztethető, nyilvánvaló, hogy az említett szobrok esetében nem a jól ismert bibliai esemény ábrázolásáról van szó.

Dello Delli: Fájdalmas Krisztus (1420 körül). Terrakotta szobor. Victoria & Albert Museum, London

Dello Delli: Fájdalmas Krisztus (1420 körül)

Ezt az 1400 táján elterjedt jellegzetes ábrázolástípust – azaz amikor az oldalsebét feltáró, feltámadt Krisztust egyedül vagy esetleg angyalok társaságában örökítik meg – Vir Dolorumként tartják számon a művészettörténeti szakirodalomban. Bár ezek a műalkotások első látásra sok hasonlóságot mutatnak a szenvedő Krisztus egyéb ábrázolásaival, valójában jól megkülönböztethetőek például a Pietáktól vagy a bizánci eredetű, gregoriánus közvetítéssel Európa-szerte népszerűvé váló Imago Pietatis bizonyos típusaitól, ahol nem a már feltámadt, hanem a halott, sebektől vérző Krisztus alakja látható, gyakran a testét támogató angyaloktól vagy sirató alakoktól körülvéve. (A Szépművészeti Múzeum szóban forgó kiállításán mindegyik típusra találni néhány jellegzetes példát.)

Itt jegyzem meg, hogy a tárlat középpontjában álló budapesti terrakotta szobrot – amelynek igazi kvalitásai valóban csak a legutóbbi restaurálás során derültek ki – sokáig ismeretlen lombard mester munkájaként tartották számon, s a művel kapcsolatban csupán 1960 táján merült fel először komolyabb formában a jeles firenzei mester, Andrea del Verrocchio (1436–1488) szerzőségének a lehetősége. Bár ezt a Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum szoborosztályának akkori vezetője által felvetett attribúciót a nemzetközi szakirodalomban sokáig fenntartásokkal fogadták, úgy tűnik, hogy a legújabb kutatási eredmények mégis őt igazolják. Jékely Zsombor, a jelenlegi kiállítás rendezője mindenesetre elég meggyőző analógiákkal érvel Verrocchio szerzősége mellett, sőt, annak a lehetőségét is felveti, hogy a budapesti Fájdalmas Krisztus eredetileg talán épp úgy a firenzei Santa Maria Nuova kórházépületét díszíthette, mint Dello Delli analógiaként említett, néhány évtizeddel korábban készült alkotása.

A szobrászat, a festészet és az ötvösművészet területén egyaránt otthonosan mozgó és kiváló adottságai révén a firenzei quattrocento egyik meghatározó mesterévé váló Verrocchio művészetét, illetve széles körű hatását, a már röviden bemutatott Fájdalmas Krisztus mellett, még több más jelentős műalkotás is reprezentálja a Szépművészeti Múzeum kiállításán. Ilyen például Verrocchiónak az a kiváló, Krisztus sírba tételét ábrázoló töredékes domborműve, amely egykor szintén Pulszky Ferenc gyűjteményébe tartozott. Bár a mű eredetijét Wilhelm Bode 1888-ban megvásárolta a berlini múzeum számára, s ez megsemmisült a város 1945-ös ostroma során, szerencsére még annak idején készült róla egy gipszöntvény, így a kiállítás látogatói ennek az alkotásnak a kvalitásairól is némi képet alkothatnak. Giorgio Vasari, a legkiválóbb építészek, szobrászok és festők életrajzát tartalmazó, magyarul is több kiadásban megjelent klasszikus művében, ugyancsak Verrocchio alkotásaként említi azt az eredetileg a firenzei San Domenico del Maglio templom főoltárát díszítő, majd 1896-ban a Szépművészeti Múzeum elődjét képező Országos Képtár számára megvásárolt Trónoló Madonna szentekkel és angyalokkal című táblaképet, amely a jeles firenzei mesternek, illetve műhelyének a festészet területén elért eredményeit hivatott érzékeltetni a tárlaton.

Mint minden vérbeli reneszánsz művésznek, így az ő alkotásai között is szép számmal találunk a hagyományos keresztény ikonográfián túlmutató, az antikvitás szellemét és tematikáját idéző műveket. Pályafutása során például Verrocchio egész sor – többnyire kutak díszítésére szánt – bájos puttószobrot készített. Ezek hatását tükrözi többek között az a Ferenczy István által Rómában szerzett, delfinnel játszó puttófigurát ábrázoló bronzszobor is, amelyet kiváló klasszicista szobrászunk jellemző módon még antik műalkotásnak vélt.

A tárlaton bemutatott tizenkilenc műből tizenötnek azonban mégis a halott vagy a már feltámadt, sebeit feltáró Krisztus a főszereplője. Verrocchio említett szobrát olyan elsőrangú alkotásokkal vethetjük itt össze tematikai szempontból, mint például az a két angyal társaságában ábrázolt Fájdalmas Krisztus, amelyet Raffaello apja, az urbinói udvar számára dolgozó Giovanni Santi (1440 körül–1494) készített. Ikonográfiai szempontból ez a festmény azért is különösen érdekes, mivel a képet alaposabban szemlélve, Krisztus mellén egy rendkívül életszerűen megfestett legyet fedezhetünk fel. A szokatlan motívum funkcióját, különféle lehetséges szimbolikus jelentéseit illetően megoszlik a művészettörténészek véleménye. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy valamilyen formában összefügghet a feltámadt Krisztus testi jelenvalóságához fűződő vallásos elképzelésekkel.

Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus két angyallal. Festmény. Szépművészeti Múzeum, Budapest

Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus két angyallal

Általánosságban elmondható egyébként, hogy ezeknek a műveknek a jelentős része az úgynevezett Andachtsbildek kategóriájába tartozott, azaz elsősorban a vallásos meditáció, a magánájtatosság céljait szolgálták. A Fájdalmas Krisztust ábrázoló művek szemlélése, s ezek révén a Megváltó szenvedéseivel való lelki azonosulás esetenként valóban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a hívők ne menjenek el érzéketlenül mások szenvedései mellett, illetve, hogy könnyebben viseljék el saját testi és lelki nyavalyáikat. A kiállítás egyik darabján olvasható búcsúszöveg például egész konkrétan arról biztosítja az áldott állapotban lévő nőket, hogy ha kellő odaadással szemlélik a passió szimbólumait, könnyen fognak szülni. Nos, kedves olvasók, ezt a terápiát, lévén egészen fájdalommentes, érdemes ajánlani!

Németh István