LAM 2002;12(5):312-4.

AKTUÁLIS KÉRDÉSEK

Mennyit ér egy köldökzsinórvérbank-betét?

Vegyünk telket a Holdon?

dr. Masszi Tamás
Szent László Kórház, Csontvelő-transzplantációs Osztály
1097 Budapest, Gyáli út 5–7.

 

Mostanában egyre gyakrabban tűnik fel a médiában a kifejezés: köldökzsinórvérbank. Sőt, bizonyos hazai aktivitás megindulásáról is szó lévén, többször előfordult velem, hogy várandós asszonyok vagy leendő apák kerestek fel, hogy születendő gyermekük köldökzsinórvérét szeretnék – „a gyermek jövőjét biztosítandó” – fagyasztva tárolni. Úgy gondolom, nem egy kollégával előfordult vagy elő fog fordulni hasonló. Ez késztetett arra, hogy szóljak.

Az egész történet a csontvelő-transzplantációval kezdődött, a hetvenes években. Ez a beavatkozás egy évtized alatt elsősorban a vérképzőszervi rosszindulatú betegségekben rutin gyógymóddá vált. Majd az évek során egyrészt az indikációk egyre bővültek, másrészt kiderült, hogy a transzplantáció lelkét képező vérképző őssejt nemcsak a csontvelőből, hanem a keringő vérből is összegyűjthető (úgynevezett perifériásőssejt-transzplantáció). Sőt, az újszülött mintegy deciliternyi köldökzsinórvérében is annyi őssejt található, amennyi egy kis testsúlyú recipiens esetén őssejt-transzplantá-cióhoz elegendő lehet (1). Az első köldökzsinórvér-transzplantációt Párizsban végezték 1988-ban (2). A beteg egy Fanconi-anaemiás fiúcska volt, s újszülött testvére a donor, akinek köldökzsinórvérét a születéskor lefagyasztották, majd miután kiderült, hogy a gyermekek transzplantációs antigének tekintetében egyformák, s az újszülött biztosan nem örökölte a Fanconi-anaemiát, megtörtént az átültetés. A kis beteg meggyógyult, azóta is jól van. Ez a sikeres transzplantáció óriási szakmai aktivitást indított be, mindenkinek meglódult a fantáziája. Micsoda dolog, hogy minden születéskor a köldökzsinórvérrel gyakorlatilag annyi vérképző őssejtet dobunk ki, amely elméletileg egy másik ember gyógyításához elegendő lenne! Akkor, amikor számos beteg számára nem áll rendelkezésre alkalmas donor!

Így kezdődött el a köldökzsinórvérbankok története. Kezdetben kétféle bank létesült. Először Párizsban indult egy olyan bank, ahol akkor helyeztek el „betétet”, ha az újszülöttnek olyan betegségben szenvedő testvére volt, amiből a végleges gyógyulás őssejt-transzplantációtól várható. Ilyen rokonbankocska egyébként a Fővárosi Szent László Kórházban is működik, s ha egy családban a beteg gyermeknek testvére születik, az esetleges átültetésre köldökzsinórvért gyűjtünk.


A szülők azt hiszik, hogy a fagyasztva tárolt őssejtek minden bajtól megvédik majd gyermeküket.

A másik fajta bank – először New Yorkban alapítottak ilyet – nem rokondonáció céljával kezdett köldökzsinórvér-gyűjtésbe (3). Ebben az esetben a szülőnő lemond újszülött gyermekének egyébként kidobásra ítélt köldökzsinórvéréről a köz javára. A köldökzsinórvért ilyenkor néhány biztonsági vizsgálat (például infekciók, veleszületett betegségek kizárása) és HLA-vizsgálatot követően fagyasztva tárolják, s az adatok bekerülnek abba a nemzetközi számítógépes hálózatba, amelyben az önkéntes csontvelődonorokat is nyilvántartják. Noha ez nagyon sok pénzbe kerül, és mennyiségi korlátok miatt főleg gyermekek transzplantációjára alkalmas, egy ilyen banknak az önkéntes csontvelődonorral szemben számos előnye van. Először is a lefagyasztott őssejt azonnal rendelkezésre áll, és biztosan ott van, szemben az élő önkéntes donorral, aki talán éppen nem ér rá, egészségi állapota megváltozott, esetleg megváltoztatja szándékát. Általános nemzetközi tapasztalat szerint egy önkéntes donor őssejtjeihez átlagosan 3–6 hónap alatt lehet hozzájutni, a köldökzsinórvérbank-betét viszont 1-2 hét alatt felvehető (4). Sürgős esetben ez óriási különbség! És még egy lényeges előny: bizonyos kisebbségi népcsoportok sajátos HLA-mintázata ritkán fordul elő a nemzetközileg nyilvántartott csontvelődonorok között, ezt hidalhatja át a kisebbség saját köldökzsinórvérbankja. A New York-i példát számos európai bank követte, amelyeknek működését ma már egy EUROCORD nevű szervezet irányítja.

A harmadik féle bank – és éppen ez az, amiért tollat ragadtam – célja egészen más, mint a fentieké. Itt nem egy már megbetegedett ember számára gyűjtenek őssejtet az önkéntesség és térítésmentesség fennkölt elvei szerint, hanem éppen ellenkezőleg: ez esetben magánbankok, kellő javadalmazás fejében, arra gondolva fagyasztják és tárolják az újszülött számára a saját ős-sejtjeit, hogy ez a „betétes” későbbi élete során majd még jól jöhet.

De mire is lehet ez jó? Ez nagyon fontos kérdés, amelyre a legnagyobb szakmai körültekintéssel és tisztességgel kell megpróbálni választ adni! És itt világosan különbséget kell tenni azok között a dolgok között, amelyek szakmailag bizonyítottnak tekinthetők, és azok között, amelyek az álmodozás körébe tartoznak. (Mint a telekvásárlás a Holdon, ami lehet, hogy jó üzlet, de az eladása még jobb.)

Tehát mik a tények? Tény, hogy bizonyos (elsősorban vérképzőszervi) betegségek autológ (saját) őssejt-transzplantációval gyógyíthatóak. Tény, hogy köldökzsinórvér eredetű őssejtekkel sikeres allogén transzplantációk történtek. Tény, hogy irodalmi adatok szerint 15–20 év volt a leghosszabb tárolási idő, amely után a (nem köldökvér eredetű) őssejteket felolvasztva sikeres átültetések történtek.


Vérképző őssejt az életünk során gyakorlatilag bármikor gyűjthető, s ennek mennyisége akár ötvenszerese is lehet annak, ami a köldökzsinórvérben található.

Mi következik ebből? Jogosan feltételezhetjük, hogy az újszülött köldökzsinórvérének őssejtjeit 20 éves megfelelő tárolás után felolvasztva az ismert indikációkban autológ őssejt-transzplantációra alkalmasak lesznek (lehetnek). Ennyi, és ennél semmivel sem több! Annak az esélye, hogy ez alatt a 20 év alatt a gyermeknek valóban szüksége lesz rá, rendkívül csekély (kevesebb mint 1:200 000).


A társadalmi szolidaritás megsérül egy olyan világban, ahol mindenki magának gyűjt, ahelyett, hogy másnak adna.

Akkor mi a baj? Elsősorban az, hogy azok, akik gyermekük köldökzsinórvérét szeretnék fagyasztva tárolni, mindezt nem tudják. Ehelyett azt hiszik, hogy a fagyasztva tárolt őssejtek – akárcsak mint valamely életbiztosítás – minden bajtól megvédik majd gyermeküket. S különösen baj ez, ha mindezt azért gondolják, mert egy profitorientált magáncég ezt sugallja nekik a média minden csatornáján át. Azt, hogy ez majd jó lesz a szívinfarktus kezelésétől a központi idegrendszeri betegségek gyógyításáig szinte mindenre, s ráadásul tudományos közleményekre hivatkoznak. Csakhogy ilyenkor igen erősen csúsztatnak, mert az eddigi közlemények állatkísérletes részeredmények, nem pedig kontrollált humán vizsgálatok (5). S hasonlóképpen megtévesztő az is, ha elhitetjük, hogy a gyermek születésekor meghozott döntés (fagyasztatunk-e őssejtet vagy nem) egyszeri és megismételhetetlen, mint maga a születés. Az igazság az, hogy erről szó sincs. Ma már tudjuk, hogy ha egy egészséges embernek öt napon keresztül GCSF-et (granulocytakolónia-stimuláló faktort) adunk, akkor annyi őssejt kerül a keringő vérbe, hogy abból egy transzplantációra való könnyedén összegyűjthető. S azt is tudjuk, hogy ez semmilyen szövődménnyel nem jár, hiszen ezt évek óta rutineljárásként használjuk önkéntes donorok esetében is (6). Vagyis: vérképző őssejt az életünk során gyakorlatilag bármikor gyűjthető, s ennek mennyisége akár ötvenszerese is lehet annak, ami a köldökzsinórvérben található. Miért nem gyűjtünk hát magunknak és tárolunk fagyasztva – biztos, ami biztos – őssejteket? Erről a 60-as évek pol-beat slágerének sorai jutnak eszembe:

„Nem lehet tudni, hogy holnap mi lesz,
Okos, aki lisztet, cukrot vesz,
Lógnak a spájzban az oldalasok,
Bukszádban hasalnak a százasok.”

Nos, miért is nem gyűjtünk magunknak? Egyrészt azért, mert nem érezzük, hogy ez megismételhetetlen lehetőség volna (nem is az), másrészt, mert alig lenne értelme. Hiszen életünk során, ha bármikor gyűjthetünk, bőséggel ráérünk ezt akkor tenni, amikor baj van, s a kialakult betegség gyógyításához szükségünk van (ha tényleg van!) őssejtjeinkre. S mert ezeknek az őssejteknek a tárolása saját szervezetünkben sokkal egyszerűbb, biztonságosabb, és főleg olcsóbb, mint folyékony nitrogénben. S itt elérkeztünk egy újabb problémához: a tárolás biztonságosságához, illetve az eltett sejtek mennyiségi és minőségi viszonyaihoz. Nevezetesen: ha azokat a szakmai standardokat betartva tároljuk a köldökzsinórvér-őssejteket, amelyek az EUROCORD-ban elfogadottak (vagyis, ha technikai és minőségbiztosítási szempontból garantált hogy az transzplantációra felhasználható), akkor az annyira drága, hogy megfizethetetlen. Legalábbis egy profitorientált magánvállalkozás számára bizonyosan az. (Példaként említem, hogy amikor legutóbb a Szent László Kórházban egy prágai köldökzsinórvérbankból kaptunk őssejteket egy betegünk számára, az akkor 16 200 USD-ba került.) Ezért aztán azok a cégek, amelyek ma Európában magáncélú köldökzsinórvérbank-szolgáltatást kínálnak, mit sem törődnek azzal, hogy a lefagyasztott sejtek mennyiségi és minőségi szempontból egy leendő transzplantációnak megfeleljenek, így aztán nem is felelnek meg, s nem is fog velük transzplantálni senki. Ezt a megállapítást nem saját kútfőmből tettem, hanem a 2002 márciusában lezajlott legutóbbi EBMT (Európai Csontvelő-transzplantációs Társaság) kongresszus Commercialized Stem Cells című szekcióülésének sommája. A fentiekhez képest a többi „baj” jócskán másodlagos: félő, hogy a társadalmi szolidaritás – amelyen lényegében minden transzplantációs tevékenység alapul – megsérül egy olyan világban, ahol mindenki magának gyűjt, ahelyett, hogy másnak (egymásnak) adna. Nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol elképzelhető egy ilyen párbeszéd két kisiskolás között: „Neked van mobiltelefonod?” „Hát persze!” „És lefagyasztott köldökzsinórvéred?” ... És ha mondjuk, van, mert a szülők minden fenti józan érvelés ellenére fagyasztattak (mit számít, hogy kevés, hogy transzplantálni nem lehet vele, s más módon is bármikor hozzáférhető), s az évek során zsírosodó magánbank csak szedi, szedi az éves tárolási díjat? Hogyan lehet egy ilyen díjfizetést abbahagyni, ha már rászántuk magunkat arra, hogy belekezdünk? Mintha a Holdon vásárolt telkünkért évente rendszeresen még fenntartási adót is fizetnénk! Mégis, kinek jó üzlet ez?


Mintha a Holdon vásárolt telkünkért évente rendszeresen még fenntartási adót is fizetnénk!
Mégis, kinek jó üzlet ez?


Szóval mennyit is ér egy köldökzsinórbank-betét? Ma így látszik: sokat, ha a társadalmi szolidaritás elvén, önkéntesen és térítésmentesen helyezték el egy bankba, mindannyiunk számára. A másik felét tovább nem magyarázom.

Irodalom

  1. Broxmeyer HE, Douglas GW, Hangoc G, et al. Human umbilical cord blood as a potential source of transplantable hematopoietic stem/progenitor cells. Prc Natl Acad Sci USA 1989;86:3828-32.
  2. Gluckman E, Broxmeyer HE, Auerbach AD, et al. Hematopoietic reconstitution in a petient with Fanconi’s anemia by means of umbilical cord blood from an HLA-identical sibling. N Engl J Med 1989;321:174-8.
  3. Rubinstein P, Adamson JW, Stevens C. The Placental/Umbilical Cord Blood Program of the New York Blood Center. ANN NY Acad Sci 1999;872:328-34.
  4. Kurtzberg J, Laughlin M, Graham ML, et al. Placental blood as a source of hematopoietic stem cells for transplantation into unrelated recipients. N Engl J Med 1996;335:157-66.
  5. Graf T. Differentiation plasticity of hematopoietic cells. Blood 2002;99:3089-101.
  6. Masszi T. Allogén transzplantáció perifériás haemopoeticus őssejtekkel. LAM 1997;7(1-2):42-5.