LAM 2002;12(5):347.

ORVOSI NYELV

Magyarítási törekvések és lehetőségek a mai orvosi szaknyelvben

 

Az idegen orvosi (és persze nem orvosi) szakszavak magyarítása, magyar megfelelőinek tudatos megformálása, kiötlése szaknyelvünk fejlődésében, alakulásában már évszázados hagyományokkal bír. Manapság, az angol szakszavak és rövidítések hihetetlen terjedésének szükségszerű ellenhatásaként az ilyen magyarítási törekvések ismét fölerősödtek. Jó példa erre a Nőgyógyászati Onkológia című lap (alapító-főszerkesztő: prof. dr. Bősze Péter), amelyben a megjelent írások témájához kapcsolódva rendszeresen szerepelnek „Javasolt magyar kifejezések”, illetve a Magyar Orvosi Nyelv című szaknyelvi újság, amelyben Szócsiszolás néven külön rovat foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ez, önmagában, támogatandó törekvés, ám éppen ezért érdemes néhány ezzel összefüggő alapelvet, megközelítési módot tisztázni!

Hadd idézzem először dr. Donáth Tibor egyetemi tanár gondolatait (1)!

„Új, magyar szakszóalkotásnál három szempont tartandó szem előtt:

a) szemantikai azonosság (corpus luteum: sárgatest),

b) nyelvi elfogadhatóság (rotatio: forgómozgás),

c) pedagógiai prakticitás (cavum tympani: dobüreg).”

Úgy vélem, ezek az általános elvek elfogadhatóak, ám az ördög a részletekben búvik meg, és ez sok problémát okozhat. Nézzünk meg néhány példát! A szemantikai azonosság megtartása sokszor azért nehéz, mert a gyakran használt, kiérlelt idegen orvosi szakszavak általában nagyon pontos, körülhatárolt, és ezért magyarra nehezen lefordítható, árnyalt jelentéstartalmakkal bírnak. Ezt példázza a „decompensatio” szó. Könnyű lenne a decompensatiót „elégtelenségnek” fordítani, ám az eredeti forma ennél többet jelent: nem csupán egy állapotot, hanem egy azt megelőző hosszabb folyamatot, időszakot is fölidéz, amikor a – már beteg! – szerv „túlmunkával” kompenzálta rossz állapotát. Ezt a finom, de annál fontosabb tartalmi árnyalatot bizony nehéz visszaadni magyarul. Gondolkozhatunk a „kimerülés” szó használatán is, de mélyebben belegondolva ez sem jó megoldás – ráadásul elég furcsán, szokatlanul hangzana a „szívkimerülés” összetétel mint szaknyelvi szó...

Ez az utóbbi próbálkozás („szívkimerülés”) rögtön fölhívja a figyelmünket a nyelvi elfogadhatóság donáthi kritériumára. Végül is, ha a szakma használni kezdené, megszokná, elfogadná a szót mint az orvosi szaknyelv egy elemét, akkor nem is lenne semmi gond, azonban magam nem tartom valószínűnek, hogy ez valaha is bekövetkezik...

A szakszómagyarítás nehézségei kapcsán jusson még eszünkbe nagy elődünk példája: maga Bugát Pál jóval több mint 100000 szót alkotott – ebből a magyar orvosi nyelvben csupán mintegy 100 él és használtatik is (például: gyógyszer, láz, műt-műtét, visszér stb.). A másik elgondolkodtató veszélyforrást magamban Izland-jelenségnek kereszteltem el. Az izlandi nyelv ápolói, védelmezői az „izlandiasítást” olyan szélsőséges, purista módon hajszolták, olyan mértékben zárkóztak el az idegen szavak befogadásától, hogy az még a földrajzi neveket is érintette: például a világ összes nyelvében ismert „Amerika” szó sem került be az izlandiba, helyette a „Vesturheimur” ’nyugati világ’ szó lett a használatos (2) – ez a szélsőségesség már szinte valami világtól való elfordulást hordoz magában és ma már sok gondot okoz éppenséggel az izlandi-nemzetközi tudományos kommunikációban is.


A gyakran használt idegen orvosi szakszavak általában nehezen lefordítható, árnyalt jelentéstartalmakkal bírnak.

Az idegen orvosi szakszavak magyarítása, magyar megfelelőinek tudatos alakítása, formálása föltétlenül támogatandó feladat – része magyar orvosi szaknyelvünk gondozásának, fejlesztésének, csiszolásának. De a fentiek tükrében az idegen szavak megfelelő beemelésének, elfogadásának is épp így szerep kell, hogy jusson szaknyelvünk építésében – és ebben nagy jelentősége van anyanyelvünk hihetetlen rugalmasságának, befogadókészségének. E kérdéskörben talán az egyik legfontosabb szempont, hogy egy-egy adott idegen szakszó mennyire illik bele a magyar nyelv hangzásvilágába. Azt hiszem, megoldhatatlanul komoly kihívás lenne mondjuk az „interleukin” szót magyarítani. De miért is tennénk? Így ismert és elfogadott, a nemzetközi szakirodalom is így használja, és valljuk be, csengése egyáltalán nem csúnya vagy zavaró. A „stroke” szó (amely semmilyen formában sem szerepel az Orvosi helyesírási szótárban...) nehezen lefordítható, ugyanis sok neurológus mást ért a kínálkozó „gutaütés” és „szélütés” szavakon; az „agyi katasztrófa”, az „agyi érkatasztrófa” és a hasonlatos kifejezések pedig sokszor nehezen kezelhetőek, az „agyi történés” meg egyszerűen mást jelent, mint a „stroke”. Maga a „stroke” íráskép (amely teljesen angol) megint csak gondot okoz toldalékoláskor: „stroke-os beteg”... E szó oly közkeletű – s már nemcsak szakmai körökben, hanem a köznyelvben is! –, hogy nyugodtan elfogadhatnánk jövevényszóként, a magyar helyesírás egyik fontos alapelvét, a fonetikus írás elvét érvényesítve. A szó eleji mássalhangzó-torlódás persze nem túl szerencsés, de ha anyanyelvünk képes volt befogadni a „sztriptíz”, a „sztrájk”, a „sztráda”, a „sztroboszkóp” vagy a „sztrapacska” szavakat, akkor szerintem a „sztrók” is nagyon hasznos és alkalmatos szava lehet szaknyelvünknek (3, 4).

Helyszűke miatt sok, egyébként nagyon fontos részletkérdésről, szempontról, érdekességről (például az angol rövidítések körüli káprázatos bonyodalmakról) most nem szólok. Csak arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a magyar orvosi szaknyelv fejlődésének egyik kulcsa a magyarítási törekvéseknek és az idegen szavak befogadásának egészséges egyensúlya.

dr. Grétsy Zsombor

Irodalom

  1. Magyar Orvosi Nyelv, 2001. decemberi szám
  2. A világ nyelvei (főszerkesztő: Fodor István). Budapest: Akadémiai Kiadó; 1999.
  3. Orvosi helyesírási szótár, Budapest: Akadémiai Kiadó; 1992.
  4. Magyar helyesírási szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó; 1999.