LAM 2001;12(5):344-6.

JOGI KÉRDÉSEK

Aktív eutanázia?

Döntött az Európai Emberi Jogi Bíróság

dr. Dósa Ágnes

 

A strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság elé története során először került olyan ügy, amelyben egy beteg halálba segítésének jogi megítélését kellett az Emberi Jogok Európai Egyezménye rendelkezései fényében megvizsgálni. A kérelmező – degeneratív idegrendszeri betegségben szenvedő, terminális állapotban lévő nő – szerint az Egyesült Királyság megsértette az egyezményben biztosított jogait, amikor nem biztosított előre büntetlenséget a férje számára arra az esetre, ha az őt kérésére a halálba segíti. A bíróság az ügyet soron kívül tárgyalta és példás gyorsasággal döntött. A döntésnek és a háttérben húzódó okoknak az ismertetése egyrészt azért is érdekes, mert a magyar Alkotmánybíróság is hamarosan határozni fog hasonló tárgyú beadványokról, másrészt az eset azt a sajátos, szerencsére ritkán előforduló helyzetet demonstrálja látványosan, amikor a betegnek a legtöbb jogrendszerben elismert joga a kezelés visszautasítására sokkal kevésbé tűnik humánusnak, mint az aktív halálba segítés.


A tényállás jól ismert a napisajtóból. Diane Pretty 41 éves volt, amikor – három évvel ezelőtt – diagnosztizálták betegségét. A központi idegrendszer motoros sejtjeinek degeneratív megbetegedésében szenvedett, amely progresszív jellegű, a végtagok nagyfokú izomgyengeségét okozta, a nyelés nehezített, szondán keresztül táplálták, beszéde nehezen érthető volt. A betegség gyógyíthatatlan, fokozatosan átterjedt a légzőizmokra is, így a végső stádiumban légzési elégtelenség és pneumonia alakult ki. Ugyanakkor Diane Pretty belátási képessége teljes egészében megtartott volt, így jogilag cselekvőképesnek minősült.

Diane Prettynek joga volt ahhoz, hogy elutasítsa a gyógykezelést, például azt, hogy lélegeztetőgépre kapcsolják. Ugyanakkor így hosszú, keserves, szenvedéssel teli haldoklási folyamattal kellett szembenéznie. Ha képes lett volna rá, önkezével vetett volna véget életének, de betegsége miatt ezt nem tudta megtenni. Azt szerette volna, ha ezt férje teszi meg helyette. Az angol jog szerint az öngyilkosság nem bűncselekmény, azonban az öngyilkosságban való közreműködés igen. Ebből következik, hogy ha a férje segített volna neki öngyilkosságot elkövetni, akkor vádat emelhettek volna ellene, és az angol jog szerint nagyon szigorú büntetéssel, tizennégy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethették volna. Diane Pretty az angol jog által nyújtott összes lehetőséget kimerítette: kérelemmel fordult a főügyészhez, hogy biztosítson büntetlenséget férje számára, majd amikor kérelmét a főügyész elutasította, jogorvoslattal élt, amely nem vezetett eredményre. Ezután fordult az Európai Emberi Jogi Bírósághoz, azt panaszolva, hogy az Egyesült Királyság megsértette az egyezményben biztosított alapvető jogait, így hivatkozott az élethez való jogot kimondó 2. cikk, a kínzás, embertelen és megalázó bánásmód tilalmát rögzítő 3. cikk, a magán- és családi élet, a lakás és a levelezés tiszteletben tartásáról szóló 8. cikk, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát deklaráló 9. cikk valamint a diszkrimináció tilalmát rögzítő 14. cikk megsértésére. A bíróság soron kívül tárgyalta az ügyet, és 2002. április 29-én hozott ítéletével egyhangú döntéssel elutasította a panaszos kérelmét (Pretty v. the United Kingdom, Application no. 2349/02). Diane Pretty két héttel később meghalt.

Az Európai Emberi Jogi Egyezmény sajátos helyet foglal el az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszerében. Az egyezmény az alapvető emberi jogokat rögzíti, de nem ez adja a különlegességét, hiszen a jogok hasonló katalógusa más egyezményekben is megtalálható. Az egyezmény igazi jelentősége abban rejlik, hogy sajátos jogorvoslati fórum kapcsolódik hozzá: az egyezményben foglalt jogok megsértése esetén – amennyiben az összes belföldi jogorvoslati fórumot kimerítették – az egyezményben részes állam polgára a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordulhat, és a bíróság a tagállamra kötelező döntéseket hozhat. Fontos azonban látni, hogy szerepe nem az, hogy az igazságszolgáltatás „legfelsőbb fórumaként” újra tárgyalja az ügyeket, és új döntést hozzon. A bíróságnak elsősorban azt kell eldöntenie, hogy fennáll-e az érintett állam nemzetközi felelőssége, hogy az állam igazságszolgáltatási szerveinek eljárásai és döntései, jogi aktusai sértik-e az egyezmény rendelkezéseit. A bíróság az érintett állam jogszabályait nem helyezheti hatályon kívül, a meghozott államigazgatási döntéseket és bírósági ítéleteket nem semmisítheti meg, nem tárgyalhatja újra. Ítéletében csak konstatálhatja, hogy az egyes jogszabályok és az egyezmény rendelkezései nincsenek összhangban, vagy az állam igazságszolgáltatási gyakorlata sérti az egyezményt. Nem kötheti ki a jogorvoslat konkrét módját sem, nem mondhatja meg, mely jogszabályokat hogyan kell módosítani. Az ítéletből általános kötelezettség származik az érintett állam jogalkotási, jogalkalmazási gyakorlatának és az egyezmény összhangjának biztosításáról. Így a bíróság döntései nem elsősorban a jogsérelmet szenvedő egyén jogainak helyreállításában játszanak fontos szerepet, hanem inkább a belső jog fejlesztésében és a belső jogalkalmazói gyakorlat alakításában. Ugyanakkor, ha a bíróság a jogsérelmet megállapítja, a jogsértő államra kártalanítási kötelezettséget róhat, ami a panaszos helyzetét jelentősen javíthatja. Tehát a bíróság feladata ebben az esetben is az volt, hogy az angol jog rendelkezéseinek az összhangját vizsgálja az egyezménnyel, és nem az, hogy esetlegesen megváltoztassa a főügyész döntését, és büntetlenséget biztosítson a panaszos férje számára. Így a döntésnek elsősorban nem a konkrét ügy szempontjából van jelentősége, hanem a jövőbeni jogalkotást és jogalkalmazást befolyásolja.

A bíróság az eljárás során meghallgatta a panaszost és az Egyesült Királyság képviseletében eljáró jogászokat, valamint írásban beavatkozott az eljárásba az Önkéntes Eutanázia Társaság, és Anglia és Wales Katolikus Püspöki Konferenciája. A bíróság ítéletében megállapította, hogy az Egyesült Királyság nem sértette meg a panaszosnak az egyezményben biztosított egyik hivatkozott jogát sem, amikor nem biztosított büntetlenséget a férjének arra az esetre, ha a panaszost halálba segíti.

Az angol esetjog elismeri az egyénnek azt a jogát, hogy az életfenntartó kezelést visszautasítsa. Több ítélet is megerősítette, hogy az önrendelkezési jog értelmében a beteg kívánságait tiszteletben kell tartani. Így ha egy felnőtt, cselekvőképes beteg nem egyezik bele, hogy olyan beavatkozást, kezelést végezzenek nála, amelyik meghosszabbítja az életét, akkor az orvosoknak a döntést el kell fogadni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ez a döntés ellentétben áll a beteg érdekével. Egy ilyen ügyben hozott bírósági ítélet megfogalmazása szerint „ebben az értelemben az élet szentségének elve elsőbbséget kell adjon az önrendelkezés elvének”.

1980-ban a büntetőjog reformja kapcsán többek között azt is megvizsgálták, hogy új tényállásként bevezessék-e a kívánságra ölés tényállását, amely mindössze két év szabadságvesztéssel büntette volna azt, aki részvétből megöl olyan személyt, akinek nagy fájdalmai vannak. A javaslatot egyhangúlag elutasították, mert a megkérdezett szakemberek sem elméleti, sem pedig pragmatikus alapokon nem támogatták, elsősorban a definícióban rejlő bizonytalanság miatt, másrészt pedig azért, mert úgy ítélték meg, hogy nem csökkentené a szenvedést, hanem szenvedést okozna, mivel a gyengék, a betegek kevésbé hatékony védelemben részesülnének, mint az egészségesek. Ugyanakkor azt támogatták, hogy a büntetési tételt csökkentsék, de ez sem történt meg.

1994-ben a Lordok Háza mellett létrehozott orvosi etikai bizottság megvizsgálta az élet végével kapcsolatos döntések kérdését, így az életmentő és az életfenntartó kezelések visszautasítását cselekvőképes és cselekvőképtelen betegek esetében, és azt is, hogy milyen körülményének között elfogadható egy másik személy életének megrövidítése arra alapozva, hogy ez felelne meg a beteg kívánságának vagy érdekének. A bizottság szerint a kezelés visszautasításának joga és a halálba segítés kérdése két alapvetően különböző probléma. Igaz, hogy mindenki szeretne fájdalommentes, gyors halált, és szeretné elkerülni a kiszolgáltatottságot, a hosszan tartó függést másoktól. Ezek az érvek azonban nem elegendők ahhoz, hogy a társadalomban a szándékos emberöléssel szembeni általános tilalmat meggyengítsük, hiszen ez a tilalom az alapköve a jogrendszernek és a társadalmi viszonyoknak. Az emberölés tilalma mindannyiunkat véd, az egyenlőség elvének egyik alapvető jogi megjelenési formája. Ezért a bizottság nem támogatta, hogy a jogrendszer adjon lehetőséget az eutanáziára. Elismerte, hogy lehetnek olyan egyedi esetek, amelyekben egyesek szemében az eutanázia megfelelőnek tűnhet, de ez nem adhat alapot arra, hogy egy ilyen gyakorlatot elfogadjunk. Egyrészt azért – érvelt a bizottság –, mert nem lehetséges az önkéntes eutanáziával kapcsolatban biztonságos határokat felállítani, másrészt azért, mert az eutanázia valamilyen formában történő legalizálása esetén a legkiszolgáltatottabb emberek – az idősek, a betegek – akár valóságos, akár képzelt pressziót éreznének arra, hogy a korai halált válasszák. A bizottság elfogadta, hogy az olyan kívánságokat, amelyek ilyen valós vagy vélt presszióból vagy depresszióból erednek, az orvosok az esetek többségében megfelelően kezelnék. Azonban úgy gondolták, az üzenet, amelyet a társadalom küld a kiszolgáltatott emberek felé, sohasem sürgetheti a halált – éppen ellenkezőleg, arról kell biztosítania őket, hogy minden gondoskodást és támogatást megkapnak ebben az utolsó periódusban is.

Eljuttatta a véleményét a bírósághoz az önkéntes eutanázia társaság is, amelyet 1935-ben alapítottak, és ezen a területen elismert civil szervezetnek számít. Ők úgy ítélték meg, hogy az öngyilkosságban való közreműködés terén Anglia és Wales jogrendszere a legszigorúbb és a legkevésbé rugalmas Európában. Más országokban, így Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Svájcban, Finnországban, Svédországban az öngyilkosságban közreműködés már nem bűncselekmény, és azokban az országokban, ahol még az, a büntetési tétel lényegesen alacsonyabb, Spanyolország kivételével sehol sem haladja meg az öt évet, és nagyon ritkán indul ilyen eljárás. A társaság véleménye szerint, akármilyen is a jogi szabályozás, az önkéntes eutanázia és a halálba segítés mindenképpen létező társadalmi jelenség. Véleményük szerint jól ismert tény, hogy Angliában és Walesben a betegek egy része kéri a halálba segítést, és ezt az orvosoktól, illetve a hozzátartozóktól meg is kapják, akkor is, ha ez a büntető jogszabályokba ütközik. Hivatkozva a holland példára, úgy érveltek, hogy kevesebb figyelmet kap az élet végével kapcsolatosan követett gyakorlat ott, ahol a jogrendszer tiltja az eutanáziát, mint ott, ahol tolerálják és szabályozzák azt. Szerintük az adatok nem igazolják azt a feltételezést, hogy az önkéntes eutanázia legalizálásával a társadalom a legsérülékenyebbeket kockázatnak tenné ki. Egy szabályozott rendszerben a garanciák (kötelező konzílium, jelentési kötelezettség, várakozási idő) sokkal erőteljesebben érvényesülhetnek, mint egy szabályozatlanban.

A Katolikus Püspöki Konferencia azt hangsúlyozta, hogy a katolikus hit szerint az élet Istentől való ajándék. Az öngyilkosság és az eutanázia kívül esik az emberi szenvedéssel és haldoklással kapcsolatos, erkölcsileg elfogadható lehetőségek körén, és ezt az értékrendet más vallások, valamint a pluralista és szekuláris társadalmak többsége is elfogadja. Rámutattak arra, hogy az öngyilkosságot megkísérlők többsége depressziós vagy más pszichiátriai megbetegedésben szenved. Ezért az öngyilkosságban közreműködés vagy az eutanázia bármely formájának legalizálása hiba volna, katasztrofális következményekkel járna a kiszolgáltatottak számára, és elfogadhatatlan lenne az orvosi szakma számára. Utaltak arra, hogy sok beteg, aki segítséget kért orvosától az öngyilkosság végrehajtásához, elállt ettől a kívánságától, ha a depresszióját és a fájdalmát megfelelően kezelték.

A bíróság egyenként tekintette át a sérelmezett jogokat. Az egyezményben tételesen felsorolt jogok között az élethez való jog az első helyen szerepel (2. cikk), ez kimondja, hogy a törvény védi mindenkinek az élethez való jogát, valamint felsorolja, hogy melyek azok az esetek, amikor az élettől való szándékos megfosztás jogszerű: jogos védelem, jogszerű háborús cselekmények, letartóztatás foganatosítása, és a halálbüntetés (az egyezmény ugyanis nem tiltja a halálbüntetést, csak az egyezményhez csatlakozó 6. jegyzőkönyv, amelynek ratifikálása független az egyezménytől). A panaszos azzal érvelt, hogy ha a jog megengedné, hogy segítséget kapjon az öngyilkossághoz, az nem sértené az Egyezményben foglaltakat, hiszen ezt sok európai ország jogrendszere megengedi. Ezen túlmenően a 2. cikk szerinte nemcsak az élethez való jogot védi, hanem azt a jogot is, hogy az egyén megválassza, akar-e élni vagy sem. A bíróság nem fogadta el ezt az érvelést, és úgy döntött, hogy az egyezmény szövegét nem lehet úgy értelmezni, hogy az magába foglalja a halálhoz való jogot.

Az egyezmény 3. cikke szerint senkit nem lehet kínzásnak vagy embertelen, megalázó bánásmódnak, vagy büntetésnek alávetni. A panaszos arra is hivatkozott, hogy az a szenvedés, amellyel a haldoklása folyamán szembe kell majd néznie, az egyezmény értelmében megalázó bánásmódnak minősül, és az államnak nemcsak az a kötelessége, hogy ne tegye ki az állampolgárait megalázó bánásmódnak, hanem az is, hogy megóvja őket ettől. A bíróság nem osztotta ezt az érvelést, és úgy találta, hogy az egyezmény 3. cikkéből nem következik, hogy az államnak kötelezettsége volna jogi lehetőséget biztosítani az öngyilkosságban közreműködéshez.

Diane Pretty hivatkozott a 8. cikk megsértésére is. Eszerint mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák, kivéve azokat az eseteket, amelyeket a 8. cikk 2. bekezdése nevesít. A bíróság esetjoga nagyon tágan értelmezi a magánélet fogalmát, és ebben az esetben is elfogadta, hogy a magánélethez való jogot korlátozza az állam azzal, hogy a panaszos nem választhatja meg, hogyan fog meghalni. Ezért azt kellett vizsgálnia, hogy a magánélethez való jog korlátozását jogszerűvé teszi-e valamely, a 8. cikk 2. bekezdésében foglalt indok. Ennek vizsgálata csak a bíróság esetjoga, és számos szempont figyelembevételével lehetséges, amelynek ismertetésétől eltekintünk. Végeredményben a bíróság úgy találta, hogy ebben az esetben a magánélethez való jog korlátozása jogszerű azon az alapon, hogy az egy demokratikus államban szükséges mások jogainak védelmében.


Egy szabályozott rendszerben a garanciák (kötelező konzílium, jelentési kötelezettség, várakozási idő) sokkal erőteljesebben érvényesülhetnek, mint egy szabályozatlanban.

Talán a legérdekesebb eleme a panasznak az volt, amely a diszkrimináció tilalmának megsértésére hivatkozott. Diane Pretty úgy érvelt, hogy hátrányos megkülönböztetés érte azért, mert ugyanolyan módon kezelték, mint azokat, akik jelentősen eltérő helyzetben vannak. Az öngyilkosságban való közreműködés általános tiltása ugyan mindenkire vonatkozik, de őt hátrányosan különbözteti meg, hiszen ő az állapota miatt nem képes saját maga véget vetni az életének. A bíróság azonban úgy találta, hogy ésszerű és objektív indoka van annak, hogy a jog nem különböztet azok között, akik fizikailag képesek, és azok között, akik nem képesek öngyilkosságot elkövetni. A határvonal a két eset között ugyanis a bíróság szerint nagyon keskeny, és egy erre tekintettel lévő szabályozás éppen azokat a célokat ásná alá, amelyekért az egyezményt létrehozták.

A bíróság döntése nem meglepetés, hiszen az aktív eutanázia, a tevőleges halálba segítés kérdésében az európai országokban nagyjából konszenzus van, és elsősorban a megfelelő kontroll megteremtésének hiánya miatt nem támogatják azt. Ugyanakkor a bíróság az ítélet indokolásában tett egy nagyon fontos megállapítást, amelynek akár a magyar egészségügyi jog szempontjából is jelentősége lehet. A bíróság korábban még nem foglalkozott az életmentő, életfenntartó kezelés visszautasításának kérdésével, és ebben az ügyben sem ez volt a vizsgálat tárgya. Ennek ellenére egy bekezdés erejéig a bíróság kitért erre a kérdésre, igaz, nagyon óvatosan fogalmazott. Kifejtette, hogy bár az orvosi kezelés visszautasítása egyes esetekben elkerülhetetlenül halálhoz vezethet, ennek ellenére annak elvégzése a cselekvőképes beteg hozzájárulása nélkül a személy fizikai integritáshoz való jogát sértheti, amely az egyezmény 8. cikkébe ütközhet.

Eszerint lehetséges, hogy hatályos egészségügyi törvényünknek az életmentő és az életfenntartó kezelésre vonatkozó rendelkezéseit a bíróság nem találná az egyezménnyel összeegyeztethetőnek. Az egészségügyi törvény ugyanis az életmentő és az életfenntartó kezelés visszautasításának jogát csak bizonyos feltételek mellett ismeri el. A cselekvőképes beteg csak akkor utasíthat vissza ilyen kezelést, ha olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, amely megfelelő ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezet [Eü. tv. 20. § (3) bekezdés]. Ha a cselekvőképes beteg előre, későbbi cselekvőképtelensége esetére tesz – szigorú formai kötöttségek mellett – jognyilatkozatot, némiképp mások a feltételek: ebben az esetben ugyanis akkor utasítható vissza életmentő, életfenntartó beavatkozás, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved, és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők [Eü. tv. 22. § (1) bekezdés].

Ezekből a rendelkezésekből viszont az következik, hogy a cselekvőképes beteget, ha a betegsége nem gyógyíthatatlan, a magyar jog szerint akkor is kezelni kell, ha ebbe nem egyezett bele (például vértranszfúziót kell adni annak az akutan vérző betegnek, aki a formai feltételek betartásával előre visszautasította ezt). Jelen ítélet indoklását szem előtt tartva lehetséges, hogy ezt a rendelkezést egy erre irányuló konkrét beadvány esetén a bíróság az egyezmény 8. cikkébe ütközőnek találná.