LAM 2001;12(5):342-3.

LAM-INTERJÚ

„A kutatás néha a politika játékszere”

Dr. Sarkadi Balázs 1948-ban született Budapesten. Fő kutatási területe a biológiai membránok szerkezete és működése. 1986-tól a biológiai tudomány doktora. A Magyar Biokémiai Egyesület alelnöke, tagja az MTA Biokémiai és Biofizikai Bizottságának, több nemzetközi tudományos társaságnak. A Semmelweis Egyetem habilitált egyetemi tanára, meghívott tag az International Cell Research Organisation (ICRO) vezetőségébe és az Európai Biokémiai Társaságok Szövetsége (FEBS), Advenced Course Committee-be. Vezetője az MTA-SE membránbiológiai kutatócsoportjának. Munkatársaival új molekuláris biológiai és biokémiai módszereket, nemzetközi szabadalmakkal védett gyógyszermolekulákat és diagnosztikai eljárásokat dolgozott ki. 1995-ben, majd 2001-ben Howard Hughes Medical Institute kutatási támogatást, 1996-ban Tankó Béla-díjat, 1997-ben Széchenyi professzori ösztöndíjat, 2001-ben Fulbright-ösztöndíjat nyert el. 1972-től a volt Országos Hematológiai és Immunológiai Intézet (ma Országos Gyógyintézeti Központ) Membrán- és Izotópdiagnosztikai osztályának kutatója.

 

– Ön kutatóorvosként kezdte pályafutását, később a biológiai tudományok doktora lett. A tudományos életben biológusként vagy orvosként tartják inkább számon?

– Eredetileg orvosegyetemet végeztem, és azóta is orvosként dolgozom, de elsősorban a kutatás az a terület, amellyel foglalkozom. Az Országos Hematológiai és Immunológiai Intézetben alapkoncepció volt, hogy a betegellátás, a kutatás és az oktatás szoros kapcsolatban működjék, mint ahogyan az orvosegyetemeken is így van.

– Hogyan került át a biológiai irányvonalra?

– Az orvosbiológia mindkét tudományág közös területe, és mivel én elsősorban a molekuláris részletekkel, sejtbiológiával foglalkozom, gyakrabban dolgoztam együtt biológusokkal, vegyészekkel, mint orvosokkal. Ily módon az Akadémia biológiai osztályához tartozó kutatásokban vettem részt, bár nagy az átfedés az orvosi osztály területével is.

– Ön elsősorban a daganatok széles körű gyógyszer-rezisztenciájával foglalkozik. Mi ennek a kutatási területnek a lényege és melyek a legújabb eredmények?

– Munkacsoportunkban a biológiai membránokban működő fehérjékkel foglalkozunk, amelyeknek nagyon fontos orvosi szerepe is van. Ennek a témának igen kiemelkedő hazai művelője volt osztályunk korábbi vezetője, dr. Gárdos György. Jelenlegi témáink közül az egyik nagyon érdekes terület a membrántranszport-fehérjék szerepe a rákos daganatok gyógyszer-rezisztenciájában. A jelenség lényege, hogy a sejtmembránban elhelyezkedő fehérjék felismerik és kipumpálják azokat a vegyületeket, amelyeket a rákos betegek gyógyszeres kezelésére használnak. Ily módon a rezisztenciafehérjék megakadályozzák az eredményes gyógyszeres kezelést. Ezeknek a fehérjéknek a jobb megismerése, működésük felderítése, diagnosztikájuk, valamint a gyógyításban való alkalmazási lehetőségük az egyik fő kutatási területünk. Sok millió embert érint a világon, hogy a gyógyszeres kezelésre nem vagy nem jól reagálnak, és azt reméljük, hogy ilyen módon elősegíthetjük a gyógyulásukat.

– Az eddig elért eredmények közül melyekre a legbüszkébb? Melyek hozták, úgymond, a legnagyobb elismerést?

– Korábban a vérsejtek kalciumtranszport-rendszereinek vizsgálatával, majd a sejttérfogat szabályozásának elemzésével sikerült nemzetközi elfogadottságot kiharcolnunk. Egyébként a kutatók között a mi csoportunk – azt hiszem – elsősorban arról ismert, hogy mindig érdekes, új dolgokkal foglalkozunk, amelyek felkeltik a világban is a figyelmet. Orvosszakmai tekintetben pedig arra törekszünk, hogy a kutatási eredmények hasznosuljanak is, minél hamarabb átkerüljenek diagnosztikai vagy gyógyászati alkalmazásba. Mostanában például olyan diagnosztikai módszereket fejlesztünk, amelyekkel fel lehet ismerni a gyógyszer-rezisztenciát, vagy olyan új molekulákat keresünk, amelyekkel meg lehet akadályozni a rákos daganatok gyógyszer-rezisztenciáját. De hangsúlyozom, hogy a mi feladatunk elsősorban a kutatás, és kapcsolatainkban olyan társakra – klinikus orvosokra – van szükségünk, akik az eredményeket a gyakorlat nyelvére lefordítják.

– Nehéz őket meggyőzni?

– Általában nem, inkább az fordul elő gyakrabban, hogy Magyarországon nincs a klinikusoknak elég ideje és lehetősége arra, hogy új módszereket fejlesszenek ki és alkalmazzanak. A gyakorló orvosok nagyon elfoglaltak a közvetlen gyógyítómunkával, és nagyon ritkán van arra lehetőség, még az egyetemeken vagy országos intézetekben is, hogy megfelelő időt és energiát szentelhessenek az új fejlesztésekre.

– Önt az egyik legnagyobb citációs indexszel rendelkező kutatóként tartják számon, munkáira az idegen hivatkozások száma több mint 3900, összesített impakt faktorainak száma több mint 400. Mi ennek a népszerűségnek az oka?

– A membránbiológia kiemelten érdekes terület, és ezen belül az orvosi, gyógyszertani alkalmazások nagyon sok kutatót foglalkoztatnak, így sokan is hivatkoznak a cikkeinkre. De a népszerűségnek talán az is része, hogy érdekes témáról írunk. Ebben az is közrejátszik, hogy minden kutatási területnek bele kell kerülnie egy nemzetközi társaságba, ahol ismerik egymást, becsülik a másik munkáját, és ekkor már hivatkoznak is rá, hiszen részévé válik egy nemzetközi kutatócsapatnak, amelynek az a célja, hogy valami újat, érdekeset és hasznosat mutasson fel.

– Megéri ma kutatónak lenni Magyarországon?

– A gyors válasz az, hogy nem. De persze mégis megéri, hiszen érdekes szakmai munkát lehet végezni, sok csillogó szemű fiatal kutatóba lehet beoltani a szakmai érdeklődést, eredményes hazai és nemzetközi kapcsolatokat lehet kiépíteni. Hogy gyakran úgy érezzük, hogy nem éri meg, annak oka a megbecsülés, támogatás hiánya. Ez igaz mind anyagi, mind erkölcsi téren, és az utóbbi tíz évben ez a támogatás egyre csak csökkent. Lassanként kialakult egy kifejezetten álságos „tudománytámogató” környezet, amelyben csak a szavak élnek, valamilyen pénzek elkezdenek keringeni, amelyek nagyon gyakran nem jutnak el azokhoz, akik a tényleges kutatómunkát végzik. A hazai média érdektelensége jól tükrözi, hogy a társadalmi megbecsülés is egyre kevesebb, egyre kevésbé tudatosul az emberekben az, hogy a tudományos kutatás mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló tényező. Hogy kutatni érdemes és fontos, hogy ebben Magyarország a világban még mindig jelentős szerepet játszhat. Illetve lassan alig máshol kaphat jelentős szerepet, mint éppen ezen a téren.

– Az elmúlt évben az intézet kutatócsoportja egy Széchenyi-projektet is elnyert.

– Az intézet több kutatójával és más intézményekkel együtt olyan Széchenyi-projekt-támogatást nyertünk el, amely az őssejtek, a génterápia és transzplantáció kutatására és gyakorlati alkalmazására vonatkozik. Ez a projekt az egyik legizgalmasabb, legígéretesebb új orvosbiológiai terület, a sejt- és génterápia hazai bázisának kialakítását tűzi ki célul. Az elnyert támogatás – legalábbis hazai viszonylatokban – igen jelentős pénzösszeg, 245 millió forint, s ehhez még jelentős önrészt is vállaltak a társuló intézetek. Tíz konzorciumi taggal beadott pályázatról van szó, és meg is kapnánk a pénzt, ha egyelőre nem lennének olyan akadályok, mint például az intézet átalakulása, vagy olyan adminisztratív bonyodalmak, ami miatt még mindig nem kaptunk egy fillért sem. Így persze a szakmai munka is csak nagyon akadozva indulhat.

– Az intézet átalakulását követően rendeződött valamelyest a kutatás helyzete? Hiszen a közelmúltban még igencsak ködös elképzelések voltak a jövőjét illetően.

– Ez még most is így van, és az egész intézet kutatására érvényes. A 2002 januárjában elindult átalakulással a volt HIETE Szabolcs utcai tömbjével egyesült az intézet. A fő cél egy speciális központi minisztériumi kórház létrehozása volt, amelyben nem lenne lényeges szerepe a kutatásnak és az oktatásnak. Én úgy vélem, hogy ez a világtendenciával gyökeresen ellentétes, hiszen máshol ma még a közkórházakban is igyekeznek kutatni és oktatni. Remélem, hogy ez a folyamat most megáll, bár szerintem már olyan károkat okozott a magyar egészségügyi oktatásnak és kutatásnak, amelyek alig visszafordíthatók. A folyamat megállására vagy megfordulására nincs semmilyen garancia, bár a minisztériumból nemrégiben olyan tájékoztatást kaptam, hogy egyelőre nem tervezik az intézeti kutatás megszüntetését, és igyekeznek megfelelő helyet találni vagy az orvosegyetemen, vagy az Akadémián. Mivel a Semmelweis Egyetemnek jelenleg hatalmas adóssága van, nem valószínű, hogy ezt a kutatást önerőből finanszírozni tudná. Az Akadémiának ugyancsak nincs erre külön forrása. Talán reményt ad a megoldásra, hogy a forrásaink jelentős részét kutatási támogatásokból biztosítjuk, és az Egészségügyi Minisztérium vezetése is ráébredhet az itt végzett kutatás és oktatás fontos szerepére. Reményeim szerint a megoldás „kierőszakolásában” sokat segíthet, hogy több tucat külföldi kollégánk írt levelet az egészségügyi és az oktatási miniszternek, amelyben kiemelték munkánk értékeit és a támogatásukról biztosították kutatásainkat. Szinte támogató mozgalom jött létre. Számos nemzetközi szervezet, több Nobel-díjas tudós írt levelet az említett fórumoknak. Talán ez nem hagyható teljesen figyelmen kívül...

– Az Országos Gyógyintézeti Központ idén januárban alakult meg, és már a második főigazgatót fogyasztja...

– Igen, és a második főigazgató egyértelműen a jóindulatáról és támogatásáról biztosított bennünket. Ha ő szeretné is támogatni a kutatást és az oktatást, hogy ehhez milyen lesz a politikai háttér, az még egyelőre nem világos. Jelenleg úgy tűnik, hogy kialakítható lenne egy hatékony egység a speciális diagnosztika és a kutatás együtteséből.

– Persze, az is könnyen elképzelhető, hogy a kormányváltás következtében egy harmadik főigazgatóval találják szembe magukat...

– Számomra igazi katasztrófa, hogy a politika mindenhová beszivárog, és hogy az országos intézetek vezetői attól függjenek, hogy éppen ki kormányoz, vagy milyen a politikai mezőny, ahelyett, hogy a szakmai, szervezői értékek dominálnának. Ilyen alapon akár a kutatókat is rendszeresen le lehetne cserélni.

– A jelenlegi hadakozásokat félretéve, és inkább a nemzetközi folyamatokat figyelembe véve, ön szerint milyen jövő előtt áll a hazai orvosbiológiai kutatás?

– A magyar orvosbiológiában még mindig nagyon nagy lehetőséget látok, hiszen nemzetközi szinten jók a kapcsolatai, elismert tudományág, és itthon is van a támogatására ígéret. A Széchenyi kutatási projektek elindítása például egy ilyen jó irányba tett lépés lehet. Ha az orvosbiológiai kutatás valóban megkapná azt a lehetőséget, amelyről az ígéretek szólnak, akkor nagyon komoly húzóágazat lehetne az egész magyar gazdaságban. A tudománynak mindig van ilyen jellegű vonatkozása is. Ma a világban oda áramlik a gazdasági fejlesztést elősegítő tőke, ahol az oktatás és a tudomány megfelelő hátteret biztosít. Jól látható, hogy azokon a területeken, ahol élvonalbeli orvosbiológiai alapkutatás alakul ki, megjelenik a biotechnológia, az alkalmazott kutatás és gyógyszerfejlesztés is. Amit régen Kaliforniában Szilikon-völgynek hívtak, az ma már Biotechnológia-völgy. Erre Magyarországnak is nagyon komoly lehetőségei vannak, és nagy kár, hogy egyelőre ezt a politikusok nem igazán ismerték még fel.

– Nem túl nagy kockázat egy ilyen gyorsan változó világban egy igen gyorsan fejlődő ágazatba fektetni?

– Persze, a biotechnológiai befektetéseknek nagyon sok rizikója is van, ugyanúgy, ahogyan az internettechnológiának, lehet rajtuk nagyot bukni vagy nagyot nyerni. Ugyanakkor makroszinten ez mindenképpen csak nyereség, hatalmas húzóágazat a gazdaság egésze számára. A fő dolog azonban, hogy ezek a technológiák csak ott fejlődnek ki, ahol megfelelő kutatási, oktatási, és természetesen pénzügyi háttér is rendelkezésre áll. Egy olyan nagy országban, ahol eleve hatalmas kapacitású kutatás és oktatás folyik, mindez önmozgásából kialakulhat, de egy kisebb országban erre stratégiát kell kialakítani és célzottan pénzt kell fordítani.

Vajda Angéla