LAM 2002;12(5):338-9.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Depressziósok

 

A Fiuméből Budapestre tartó vonat egyik mellékhelyiségében 1899. november 5-én, dél tájban lövés dördült. Péterfy Jenő, budapesti középiskolai tanár – mellesleg kora legnagyobb kritikusa – lőtte főbe magát, amikor a szerelvény a horvátországi Károlyváros környékén járt. Megrázó halál. Nem pusztán azért, mert Péterfy még korántsem kiteljesedett pályájának vetett véget, de azért is, mivel olyan helyen történt ez az öngyilkosság, amely aligha illett végtelenül kifinomult lényéhez, delikát ízléséhez. Elgondolni is szörnyű, hogy ez a fényes-kényes szellem, ez a roppant műveltségű, minden modern (és persze ókori) nyelven olvasó, a klasszika filológiától az akkori legmodernebb zenei irányzatokban egyként otthonos férfi egy mocskos vécében végezte életét. Talán önbüntetés volt ez, hogy a nem sokkal később fellépő Freudot is belekeverjük a játékba.

De miért büntette magát? Mára szinte bizonyosnak látszik, hogy Péterfy nem volt mentes bizonyos homoszexuális velleitásoktól; konkrétabban szólva, valószínűleg szerelmes volt Riedl Frigyesbe, a nagyszerű irodalmárba, barátjába, akitől öngyilkossága előtt egy nappal vált el Fiuméban. Tudjuk, az ilyesmi még Európa haladottabb országaiban is bűnnek számított akkoriban, mit kezdhetett volna a maga homályos érzelmeivel Péterfy a milleniumi Budapesten?!

De ha elvetjük e vélekedést, akkor is megmarad Péterfy bizonyítható depressziója, az anyja halála utáni csillapíthatatlan magánya, kielégítetlen tudományos ambíciói. (Egyetemi magántanári előadásait oly kevesen látogatták, hogy lemondta; a klasszikus görög irodalomról szóló esszékötetét nem fejezte be, hogy csak a legnyilvánvalóbb példákat említsük.) Mindezek megfelelően motiválhatták végzetes döntését. Gondoljunk bele, Magyarország egyik legragyogóbb szellemének életében egyetlen kötete sem jelent meg! Nem, ő sosem volt népszerű szerző; bizonyos körökben egyenesen utálat tárgya, különösen akkor, amikor egy nagy esszében vitriolos tollal gúnyolta ki a megtámadhatatlan írófejedelem, Jókai Mór regényírói művészetét. Zenekritikusként is kivívta az ellenszenvet: mint életrajzírója, Zimándi P. István feltételezi, maga Goldmark Károly járta ki, hogy Falk Miksa felmondjon Péterfynek, mivel az ifjú recenzens nem nyilatkozott ájult csodálattal Goldmark művészetéről. Mindamellett kissé frivolnak tetsző magánvéleményem az, hogy Péterfy azért menekült az öngyilkosságba, mert elborzadt a magyar kultúra rettenetességén, és mert voltaképpen nem talált már magának bírálnivalót.

Legyünk tárgyilagosak: az őszinte, csak a maga ízlésére hallgató, semmiféle klikkszempontra nem néző műbírálónak már a múlt században sem osztogattak babért, ráadásul Péterfy egyenesen született, vérbeli kritikus volt, vagyis nem térhetett ki sorsa elől. Nietzsche szerint a filozófus legfőbb erénye a kifinomult szaglás, ám szerintem e tétel legkivált a valódi kritikusra igaz. Többek közt ezt bizonyítja ékesen e remek kötet, amely halála után több mint száz évvel első ízben(!) gyűjti össze zenereferensi tevékenységének dokumentumait. Anyanyelvi szinten tudott németül, ezért nem jelent gondot számára, hogy rendszeresen szerepeljen a Pester Lloyd hasábjain 1874 és 1876 között. Alig huszonnégy évesen a legtekintélyesebb német nyelvű lap állandó recenzense – ez már komoly sikernek nevezhető. Hogy bámulatos irodalmi, filozófiai ismeretei mellett honnan szerezte lenyűgöző zenei műveltségét, ez mindmáig megfejthetetlen. Annyi bizonyos, hogy bírálataiban szinte egyetlen téves ítéletet sem találunk, de ha lelnénk is ilyeneket, ez a legkevésbé sem csökkentené érdemeit, hiszen esetleges balítéletei a korszak tévedései. Jó – a magyarul írt cikkeiben egyenesen remek – stílus, pontos, mindig a lényegre figyelő szem és fül, tökéletes arányérzék – ezek jellemzik munkásságát. Hogyan lehet másfél flekkben érzékeltetni egy koncert lényegét – e kérdésre kevesen adtak oly szórakoztató, egyben szellemdús feleletet, mint Péterfy Jenő.

Legsajátabb területe a színház, pontosabban az opera. Itt szabadjára engedi stiláris nyilait, kritikai szövegben ritkán olvashatunk ennyire sziporkázó mondatokat. Chateaubriand regényéről például ezt írja: „...a tárgyra éhes operaírók végre is kiszimatolták, hogy van benne egy még eddig föl nem használt rézbőrű, akit az operában színes tollaival kitűnően lehet tenoristának használni”. Cselekményleírásai kacagtatóak, epések: „Az első felvonásban nem történik egyéb, mint hogy már a felvonás kezdete előtt a gróf beleszeret a basa lányába, Melehszalába, s a felvonás végén megszökik a fogságból, a török kisasszonnyal, annak dajkájával és csatlósával együtt. Ez utóbbi mindig élceket törekszik mondani, s e törekvésében német kitartással megmarad az egész darab folyása alatt.” Ezeket az idézeteket magyar nyelvű kritikáiból választottam, német cikkei persze kevésbé szellemesek, noha a fordító, Grossmann-Vendrey Zsuzsa mindent megtett, hogy felidézze Péterfy németül is eleven, gunyoros stílusát.

Bár született kritikus volt, sokszor nyilván nyűgnek érezte a napilapnál végzett referensi munkát, amely azonnali ítéletet követelt a szerzőtől. A fülszövegen olvasható kifakadása: „Valami rabszolgai van a szegény kritikus cselekvésében: ítéletét fel kell tálalnia a közönségnek, csak úgy, melegében. Alig hogy látta a darabot, már másnap tárcát kíván tőle az olvasó, éppoly pontossággal, mint vargájától a cipőt.” Péterfy munkásságán nyoma sincs e rabszolgai érzésnek, írásai ma is elbűvölnek frissességükkel. Több volt mint kritikus, és magam elfogadom Németh László véleményét: „A Vajda János és a Nyugat közti korszakban ő volt a legnagyobb írónk.”

Nem tudom, mit szólna Péterfy Kurtág György művészetéhez, remélem, rajongana érte. Ha belegondolunk, hogy nagy zeneszerzőink közül Kurtág az, aki leginkább kapcsolódik a klasszikus hagyományokhoz, tán nem oktalan e remény. A kiváló klarinétos Tihanyi Gellért új lemezén ilyen, sokféle klasszikus utalást rejtő Kurtág-kompozíció az első szám, a klarinétra, brácsára és zongorára írt, Hommage á R. Sch. elnevezésű mű, ahol a monogram Robert Schumannt jelöli. Kurtág művei közt se szeri, se száma az efféle tiszteletadásoknak, és a hatrészes kompozíciója most félelmetes erővel és invencióval idézi fel az egyik legnagyobb német romantikus szellemét. A tételek címei Paul Klee furcsán fanyar rajzainak-festményeinek címadására emlékeztetnek; az első például így szól „Johannes Kreisler karmester figyelemre méltó piruettje”. A romantikában jártas hallgató persze azonnal rájön, hogy itt E. T. A. Hoffmann egyik legfontosabb alakjára utal Kurtág. És ha észbe veszi, hogy maga Schumann Kreisleriana címmel írt ragyogó zongoraciklust, már látja is a figyelemre méltó összefüggéseket. Az öt rövid, groteszk darabot egy kurtági mércével mérve roppant terjedelmű, majdnem hatperces(!) tétel zárja, amely egymagában terjedelmesebb, mint öt társa. A cím ezúttal is mellbevágó: „Raro mester felfedezi Guillaume de Machaut-t”. Tudjuk, a Meister Raro Schumann egyik alteregója, Machaut pedig a XIV. század legnagyobb zeneszerzőinek egyike. A zene minden, csak nem hóbortos, manapság (a darab bemutatója egyébként 1990-ben volt) aligha írtak ennél megrázóbb gyászindulót.

Gőz László, Gál Zoltán, Kurtág György és Tihanyi Gellért a stúdióban

Gőz László, Gál Zoltán, Kurtág György és Tihanyi Gellért a stúdióban

A CD műsora meglehetősen heterogén, Kurtág remekműve mellett két klasszikus, Bartók (Kontrasztok) és Stravinsky (Három darab szólóklarinétra) képviselteti magát, továbbá Faragó Béla hangulatos ciklusa, a Gregor Samsa vágyakozása.

Sokkal egységesebb Vékony Ildikó bámulatos Splinters (Szálkák) című lemeze, amely cimbalomra írt műveket sorakoztat egymás mellé. A főszereplő ezúttal is Kurtág, ő volt az, aki a hatvanas években Pilinszky Szálkák című kötetének ihletésére megírt azonos című darabjával valóságos divatot csinált ennek az eminensen magyar hangszernek. Hangsúlyosan először Erkel Bánk bánjában szerepel e furcsa ütőhangszer, a klasszikus modernség nagy alkotói közül pedig Igor Stravinsky hozta divatba, amikor a genfi Maxim bárban megismerkedve Rácz Aladárral, a nagy magyar cimbalmossal Renard című darabjában azonnal felhasználta a különleges hangzását, míg az 1918-as Ragtime-ban pedig egyenesen szólisztikus szerepet juttatott a cimbalomnak.

Tihanyi Gellért

Tihanyi Gellért

Vékony Ildikó

Vékony Ildikó

Három Kurtág-cimbalomdarab szerepel a CD-n, a már említett Szálkák mellett (utolsó tétele egy felejthetetlen sirató), két csodálatosan finom és megrázó hommage, egyik Witold Lutoslawskinak, a világhírű lengyel zeneszerzőnek, a másik Berényi Ferencnek, a barátjának ajánlva, továbbá a korai Nyolc duó hegedűre és cimbalomra. De itt van a Kurtág utáni magyar zeneszerzés színe-java, Jeney Zoltán, Vidovszky László, Serei Zsolt, az ifjabbakat Kondor Ádám képviseli – és elmondhatjuk, egyikük sem méltatlan a mesterhez. Nagyszerű lemez, újabb fényes bizonyítéka a BMC Kiadó bátor és céltudatos tevékenységének.

Bán Zoltán András


Péterfy Jenő zenekritikái
Kortárs Könyvkiadó, 2002
243 oldal, 1950 Ft.


Tihanyi Gellért szólólemeze
BMC 2001, CD 0048.


Vékony Ildikó: Splinters
BMC 2001, CD 0046.