LAM 2002;12(5):331-4.

ORVOSLÁS ÉS TÁRSADALOM

Méltóság a halálban

Eutanázia

Emberi jogok és egészségügyi ellátás címen nemzetközi szemináriumot rendezett április végén Budapesten a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő civil szervezet. Az értekezés egyik témája a méltó halálhoz való jog volt, amelyről külföldi és hazai szakemberek fejtették ki véleményüket.

 

Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb és legizgalmasabb etikai, filozófiai és jogi probléma, amely az orvosi gyakorlat során felvetődik. Az eutanáziával kapcsolatban felmerülő alapkérdés a következő: a terminális állapotú beteg, aki úgy érzi, hogy életét már nem érdemes folytatnia az elviselhetetlen fájdalom, a méltósága elvesztése vagy a beszámíthatósága elvesztése miatt, és aki ismételten és aktívan kér segítséget az öngyilkosság elvégzéséhez, aki beszámítható állapotban van és nem szenved depresszióban, kaphat-e segítséget a meghaláshoz?

A szemináriumon az élethez való jog és az eutanázia jogi összefüggéseiről szólva Takács Albert alkotmányjogász, az állampolgárok országgyűlési biztosának általános helyettese felvázolta, hogy az Alkotmányból milyen elvek és keretek következnek a betegek jogait illetően, illetve ezen belül milyen a mai magyar jogi szabályozás.

„Nekem mint egészségüggyel nem foglalkozónak, az a véleményem, hogy nem az eutanázia körüli vita az, ami Magyarországon a kedélyeket a legjobban borzolja. Az a fajta szerveződés és társadalmi nyomás, amely például Hollandiában létezik, úgy tűnik, hogy Magyarországon nincsen. Kisebb-nagyobb felmérésekből az derül ki, hogy világnézetüktől, hovatartozásuktól függetlenül az emberek nagy többsége az eutanázia valamilyen formáját pártolja, még akkor is, ha nincsenek pontosan tisztában annak fogalmával. Ha valóban tulajdonítunk valamilyen szerepet és funkciót a jogszabályoknak, így az Alkotmánynak is, akkor meg kell próbálni a jogszabályokat és az Alkotmányt úgy értelmezni, hogy lehetőleg minden élethelyzetben ugyanolyan módszerrel nyert, racionális válaszokat kaphassunk belőle. Segíti ezt a folyamatot, ha előfordul néhány olyan, nagyobb nyilvánosságot kapott eset, amely ilyen kérdések föltevését szükségessé teszi, és így a válaszok is megfogalmazódnak” – fejtette ki Takács Albert.

Az alkotmánybíráskodást egy tanulmányban valaki könyörtelen bírói hatalomnak nevezte, és ez Magyarországon különösképpen így van. Nagyon sok kérdés nem társadalmi vitában, nem politikai diskurzusban, hanem átlagosan tizenegy alkotmánybíró testülete keretei között dől el, ami, akármennyire is nagy tudású és komoly emberek gyülekezetéről van szó, sok kérdésben mégsem pótolja a társadalmi közmegegyezést. 1993-ban egy büntetőügy kapcsán vetődött fel az a kérdés, hogy az emberi élet kioltása minden esetben a büntetőjog emberölési tényállásával szankcionálható cselekmény-e. Ekkor néhány jogász, köztük Takács Albert, olyan indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, amely azt firtatta, hogy az élethez való jog és az emberi méltóság összefüggéseiből mi keletkezik. Az élet kioltása vagy kialudni hagyása minden esetben emberölés-e? Ha elhelyezzük a problémát egy skálán, a teljes liberalizálástól a teljes tiltásig, akkor valószínűleg a jogilag követhető megoldás a kettő között helyezkedik el. Az akkori egészségügyi jogszabályok ezt a finomabb megközelítést nem tartalmazták. Akkor az volt olvasható a magyar egészségügyi törvényben, hogy az orvos az általa gyógyíthatatlannak ítélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógyítani. Az Alkotmánybírósághoz beterjesztett indítványban a kérdés arra irányult, hogy ez hogyan egyeztethető össze az emberi méltóság jogával.

A katolikus egyház elutasítja az eutanázia minden formáját, de hangsúlyozza az emberhez méltó életet, s ennek érdekében nem erőlteti az élet minden áron való meghosszabbítását. Az eutanázia kérdésében Isten akaratának érvényesülését tartja szem előtt. Az egyház állásfoglalásai gyakran nem egyértelműek, hiszen a kettős hatás elvére hivatkozva az olyan dózisú fájdalomcsillapító adását is elfogadja, amely esetleg a beteg légzését leállítja. Ekkor pedig már közel került az aktív eutanázia elismeréséhez.

Az egyházi tanítás

„Az egyházi tanításban az aktív és passzív eutanázia közötti különbség nem kap szerepet, az erkölcsileg döntő tényező a szándékban rejlik. A keresztény meggyőződés lényege, hogy a haldokló ember méltóságának és a jó halál biztosításához nincs szükség a szenvedés minden áron történő elkerülésére, sem az élet feltétel nélküli meghosszabbítására. A »jó halál« keresztény értelemben a haldokló emberi méltóságának feltétlen biztosítását jelenti. Tehát a beteg kényelmét biztosító kezelés akkor is folytatható, ha az esetleg a beteg életét is megrövidíti. Az aktív és passzív eutanázia közötti különbségtételt azért hanyagolja el, hogy a cselekvő szándéka ne szoruljon háttérbe. A passzív eutanázia elvben nem ütközik a zsidó és keresztény valláshagyományokkal.”

(Gaizler, 1997)

Az egyház véleménye a szenvedésről

Az egyháznak a szenvedésről is sajátos véleménye van: A Szentírás szerint a szenvedés az ősbűn következménye, de az Újszövetség nemcsak a szenvedés és a bűn, hanem bűnbocsánat és gyógyulás közötti kapcsolatról is beszél. Amikor Jézus meggyógyítja a bénát, s ezt mondja a farizeusoknak: „Mi könnyebb, ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek? Vagy: Kelj fel és járj!” Ezzel a keresztény életszemléletben a szenvedés és a bűntől való megszabadulás igyekezete összekapcsolódik. A türelmesen elfogadott szenvedés és a halál az örök élet elérésének eszköze.

(Részletek Légrádiné Tamási Margit
Ápolás és eutanázia a katolikus egyház
álláspontjának tükrében
című tanulmányából)

Takács Albert szerint az Alkotmánynak ezekben a kérdésekben csak olyan szabályokat szabad tartalmaznia, és az előírásoknak csak olyan értelmet szabad adni, amelyek kielégítik a világnézeti semlegesség követelményét. Erre annál is inkább érdemes felfigyelni, mert az Alkotmánybíróság egy korai és méltán nagy tekintélyre és hírnévre szert tevő döntésében arról határozott, hogy a testület jogosult az emberkép kérdésében szabadon dönteni. Az 1990-es évek elején a holisztikus felfogásból indultak ki. Olyan álláspontot fejtettek ki a test és a lélek egysége alapján, hogy az élet és a méltóság szükségképpen összefügg, a kettő egymás nélkül nem létezhet. Miközben bőségesen találunk példát olyan felfogásokra, amelyek azt állítják, hogy a kettő nem függ össze.

Az Alkotmánybíróság nézete szerint az élethez való jognak nincsenek, az emberi méltóságnak és az emberi méltósághoz való jognak pedig vannak fokozatai. Szerinte ez olyan perdöntő logikai érv az Alkotmánybíróság felfogása ellen, amelyet mindenféleképpen tekintetbe kell venni. Az az értelmezés, amelyet Az 1990-es évek elején az Alkotmánybíróság gyakorolt – vagyis hogy bizonyos kérdéseket támogat, másokat pedig nem –, az előbbiekben felvázolt követelménynek nem felel meg.

Az emberi méltósághoz való jog semleges és valójában tartalom nélküli kategória. Ugyanis azt nem lehet megmondani, hogy az egyik embernek mi fér bele az emberi méltóságába és a másiknak mi nem, ezt csak egy értéketika alapján lehet állítani, az Alkotmánynak pedig ettől tartózkodnia kell. Nyilván mást jelent az emberi méltóság egy gyermek és egy felnőtt számára, egy hívő és egy ateista számára, mást egy gazdag és egy szegény számára, és mást egy súlyosan beteg ember és egy makkegészséges számára.

Az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy mindenkinek az alkotmányos keretek közé illeszkedő világnézetét azonos mértékben kell tisztelni. Ennek alapján alkotmányosan védelemben kell részesíteni azokat is, akik szerint az élethez való jog abszolút jog, amelynek az élet során végig érvényesülnie kell, és semmilyen módon nem lehet korlátozni. De ugyanígy védelemben kell részesíteni azokat a nézeteket is, amelyek szerint az élethez való jog nem azonos az életre vonatkozó kötelességgel, hanem ez két különböző dolog.

Az indítvány 1993-as beterjesztése óta azonban megváltozott a helyzet, ugyanis 1997-ben új egészségügyi törvényt fogadott el a parlament, amely valamivel árnyaltabban és differenciáltabban szabályozza az eutanázia kérdését. „Pontosabban, hogy mit szabályoz, azt nagyon nehéz megmondani, mert az egészségügyi jogszabályok kínosan tartózkodnak attól, hogy a betegség lefolyásával kapcsolatban bármilyen összefüggésben is az eutanázia kifejezést használják” – fogalmaz Takács Albert.

Az új egészségügyi törvény elfogadása után a beadványt megismételték. Az Alkotmányból az következik, hogy a beteg önrendelkezési jogát nem lehet korlátozni, és Takács Albert szerint ezeknek a szempontoknak az 1997-es egészségügyi törvény még mindig nem felel meg. Mint mondja, ez a jogszabály az alkalmazhatatlan jogszabályok tipikus esete. Ezt nem csak a jogászok nem tudják alkalmazni, hanem még kevésbé tudja alkalmazni az az egészségügyi személyzet, amely valamilyen értelemben világos útmutatást vár. Egyrészt az egészségügyi törvény szól az önrendelkezési jogról, másrészt szól a kezelés visszautasításának jogáról. Ez a kettő ugyanaz, mert az önrendelkezési jognak a tartalma, legalábbis a tartalom egyik része a kezelés visszautasításának a joga. Ebből a duplázódásból következik a jogbiztonságnak az egyik komoly sérelme, hogy a törvény egyik része nem pontosan ugyanazt tartalmazza, mint a másik. Természetesen lehet jogértelmezési jelleget segítségül hívni, miszerint az általánosabb érvényű szabályt lerontja a speciális szabály, de ez nem az egészségügyi személyzet feladata.

Napjainkban alapvető emberi jogként fogalmazódik meg a méltóságteljes halálhoz, az eutanáziához való jog. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) álláspontja szerint:

  • a gyógyíthatatlan, végső stádiumba jutott betegnek is joga van dönteni saját sorsáról;
  • tiszteletben kell tartani a döntésképes beteg akaratát, ha az életfenntartó kezelés beszüntetését kéri;
  • az elviselhetetlen szenvedéseket átélő beteg kívánságára biztosítani kell a fájdalomcsillapító szereket akkor is, ha azok a halálát okozhatják;
  • a végstádiumba jutott betegnek joga van ahhoz, hogy orvosi segítséget vegyen igénybe élete befejezéséhez.

A TASZ álláspontja szerint az önrendelkezési jog a végstádiumba jutott betegeket is megilleti. A kiinduló feltételezés az, hogy a beteg életét fenn kell tartani és hatékony kezelést kell számára nyújtani. Az orvoslás célja azonban nem lehet minden esetben az, hogy a halál időpontját bármilyen áron kitolja, és a haldoklást meghosszabbítsa. Ha a beteg nem akarja, nem szükséges minden eszközt felhasználni a halál késleltetésére. Az önrendelkezési jog elismeréséből következik, hogy az életfenntartó, életmentő beavatkozásokat is csak a beteg hozzájárulásával szabad elvégezni.

A TASZ szerint az életfenntartó beavatkozásokat a beteg akkor utasíthatja el, ha döntésképes állapotban van, vagyis:

  • képes megérteni a döntéséhez szükséges információkat;
  • képes értékrendje és céljai alapján a lehetőségeit mérlegelni;
  • képes világosan megérteni döntése lehetséges következményeit;
  • képes közölni döntését az őt ellátókkal.

A döntéshozatali képességgel rendelkező beteg saját erkölcsi értékeinek megfelelően dönt kezelésével kapcsolatban. A döntésképesség fogalma eltér a jogi cselekvőképesség fogalmától, hiszen olykor a jogi értelemben nem teljesen cselekvőképes beteg is képes lehet arra, hogy egészségügyi ellátásával kapcsolatban tájékozott döntést hozzon. Nem zárható ki, hogy olyan, enyhe értelmi fogyatékosságban vagy pszichiátriai betegségben szenvedő személy, aki nem képes vagyoni ügyeinek kezelésére, érvényes döntést hozzon kezelése megszüntetéséről. Emellett a 16-17 éves kiskorúakat sem szabad teljesen megfosztani az önrendelkezésnek ettől a formájától.

A TASZ meggyőződése, hogy a betegeknek akkor is joguk van a méltóságteljes halálhoz, ha azt a kezelés visszautasításával nem érhetik el. Ilyenkor az orvosok halált okozó szer átadásával nyújthatnak segítséget számukra életük gyors és fájdalommentes befejezéséhez. Olyan szabályozást támogatunk, amely lehetővé teszi, hogy az orvos a szert a beteg rendelkezésére bocsássa, és tájékoztatást adjon használatáról. Mindezt három alkotmányos jog is biztosítja a gyógyíthatatlan betegek számára:

  • Az emberi méltósághoz való jog érvényesül, amikor az orvos hozzásegíti betegét, hogy elviselhetetlen testi-lelki szenvedéseitől megszabaduljon.
  • Önrendelkezési jogát gyakorolja a döntésképes beteg, amikor az orvos segítségét kéri, majd saját elhatározása alapján véget vet életének.
  • Az élethez való jog része az élet befejezéséhez való jog is. A beteg maga rendelkezik élete felett, és nem kényszeríthető arra, hogy életben maradjon, ha élete értelmes folytatására nincs lehetősége.

A TASZ álláspontja az, hogy nem büntethető meg az orvos, ha gyógyíthatatlan betege kérésére aktív eutanáziát végez. A haldoklók többsége jobban fél a fájdalomtól, mint a haláltól. A legtöbb beteg igényli szenvedései csillapítását, s az orvos kötelessége ilyen terápiát alkalmazni. A fájdalomcsillapítás lehetőségeiről tájékoztatni kell a beteget, és a narkotikumot vagy más eszközt a beteg kérésére akkor is igénybe kell venni, ha annak rendkívüli kockázatai vannak. A haldokló szenvedéseinek mérséklése érdekében elfogadható az idegpályák injekciós roncsolása és függőséget okozó kábítószerek adása. A TASZ álláspontja szerint végstádiumba jutott betegek számára szükség esetén olyan mennyiségű narkotikum is beadható, amely légzésgátló hatása miatt megrövidíti a beteg életét.

A büntető törvénykönyvben világossá kell tenni, hogy az orvos nem követ el emberölést vagy más bűncselekményt, ha a beteg nagy mennyiségű narkotikumtól halt meg, feltéve, hogy:

  • a beteg gyógyíthatatlan kórban szenvedett, és elviselhetetlen kínokat élt át;
  • a döntésképes beteg vagy a helyettes döntéshozó tájékozott beleegyezését adta a nagy kockázatú fájdalomcsillapító kezelésbe;
  • kisebb dózisú narkotikum nem mérsékelte volna a beteg szenvedéseit;
  • az orvos kizárólagos célja az volt, hogy a beteg fájdalmát csillapítsa.

E feltételek teljesülése esetén nincs helye büntetőeljárásnak az orvossal szemben. Elegendő, ha a kezelőorvos előzetesen konzultál más orvossal, utólag pedig jelentést készít az esetről. Felelősségre vonásra csak akkor kerülhet sor, ha az orvos megszegte a fenti követelményeket.

Az egészségügyi törvény, mint a legtöbb jogszabály, azt az embert tartja szem előtt, aki tudatosan, bátran szembenéz, többé-kevésbé tiszta tudatállapottal, a jövőjével, és van ideje arra, hogy elrendezze a sorsát. Tudjuk azonban, hogy azért nagyon nehéz az eutanázia jogi szabályozása, mert az élet végének valójában egy nagyon kis részéről van szó, ahol a szabad döntést, sőt, esetleg a már meghozott döntés visszavonásának a lehetőségét biztosítani kell. Erre a törvény nincs felkészülve, és ezért van az, hogy miközben látszólag van önrendelkezési jog és a kezelés visszautasításának joga, valójában ennek a gyakorlati érvényesítése vagy lehetetlen, vagy semmi biztosíték nincs arra, hogy a beteg szándéka valóban érvényesülni is fog.

A törvény alkalmazását az is zavarja, hogy a magyar szöveg használja a cselekvőképes és a korlátozottan cselekvőképes személy fogalmát. Magyarországon egy más jogterületen, a választójogban óriási problémák származtak abból, hogy egy erősen ittas ember is cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes-e. Következésképpen nincs választójoga. Az egészségügyi törvényben nem tisztázott, hogy milyen cselekvőképtelenségről van szó. Olyanról, amikor már szűnik meg a tudatállapot működése, vagy pedig olyanról, amikor a személy cselekvőképtelenségét vagy korlátozott cselekvőképességét a bíróság állapította meg. Két egészen eltérő dologról van szó, és a törvény ebben a tekintetben nem szolgál eligazítással. Miközben lehetősége van a betegnek arra, hogy akaratát kifejezze, kezelést visszautasítson, olyan határozatlan jogfogalmak fordulnak elő a törvényben, mint hogy „akaratának világosan és meggyőző módon kideríthetőnek kell lenni”. Miután már egy háromtagú orvosi bizottság megvizsgálta és azt pszichiáter jóváhagyta. A jogszabály menetében később egy ilyen rendelkezés azt jelenti, hogy végül is a kezelőorvos mintha felülbírálhatná az egész folyamatot, hiszen ő az, aki az utolsó lépéseket, feljegyzéseket megteszi, és erre való hivatkozással akár az egész folyamatot figyelmen kívül is hagyhatja. Takács Albert szerint a jogalkotó bizonytalanságát és különleges hozzáállását a legvilágosabban az jelzi, amikor a törvény arról rendelkezik, hogy halaszthatatlan esetben, ha a bíróság még nem döntötte el, hogy érvényes-e az eutanázia kérelmére vonatkozó nyilatkozat vagy sem, pótolja a nyilatkozatot vagy sem, az orvosi kezeléshez még rendőrhatósági segítség is igénybe vehető. Ennek a fél mondatnak nagy jelentőséget talán nem szabad tulajdonítani, hiszen nem ettől rendőrállam vagy jogállam Magyarország, de mégiscsak különös, hogy az orvosnak a halaszthatatlan cselekmények elvégzéséhez – miközben a fejezet a beteg önrendelkezési jogáról és a kezelés visszautasításának jogáról szól – ilyen lehetősége van.

„Az alkotmányos kereteket ez az egészségügyi törvény sem elégíti ki, és a törvény az aktív eutanáziát egy szóval sem említi meg. Amiről szó van, az a passzív eutanázia. Miközben nem tudok olyan érvet mondani, ami jogilag megfoghatóvá tenné az aktív és a passzív eutanázia megkülönböztetését. A büntetőjogban emberölést kétféleképpen lehet elkövetni: gondatlanul és szándékosan. A szándékosság azt jelenti, hogy tudja és akarja, amit tesz. Ez lenne az aktív eutanázia. De lehet gondatlanul is, amikor belenyugszik az eredmény bekövetkeztébe. Ha valamilyen formában a passzív eutanázia megengedhető, akkor nincs elegendő érv ahhoz, hogy az aktív eutanázia miért nem az. Ez olyan kérdés, amelyre az Alkotmánybíróságnak válaszolnia kell, és a büntetőtörvénykönyvnek az emberölésre vonatkozó egységesítő és durván leegyszerűsítő szabályait felül kell vizsgálni” – vonta le a jogi okfejtés végső következtetését Takács Albert.

Dr. Matkó Ida, a Szószóló Alapítvány vezetője hozzáfűzte, hogy Magyarországon mind a passzív, mind az aktív eutanázia gyakorlat, és ez, sajnos, kényszereutanázia. Magyarországon a kezelés és az ellátás szűkössége miatt a társadalom nem érzi az eutanázia kérdését oly nagy problémának, mert inkább a kezeléshez való hozzájutás a probléma. Ez azonban nem jelenti azt, hogy úgy a szakma művelőiben, mint a civil társadalomban ne váltott volna ki élénk vitákat a palliatív és a terminális medicina, a kezelés visszautasításának joga. Véleménye szerint sem kétségtelen, hogy a törvény által sugallt emberi modell nem a valós modell, és Magyarországon lelkiismereti okokra való hivatkozással beteg nem utasíthat el kezelést.

Az aktív eutanáziát az emberölésnél enyhébben ítélik meg – többek között – Németországban, Lengyelországban, Olaszországban, Dániában és Svájcban, ahol a törvény ismeri a „kívánságra ölést”.

Hollandia az egyetlen ország, ahol az aktív eutanáziát széleskörűen gyakorolják, és hivatalosan elfogadják. Az ottani legfelsőbb bíróság 1984-ben kimondta, hogy az orvos szükséghelyzetben cselekszik, és ezért nem vonható felelősségre, ha a „ne ölj” és a „csökkentsd a fájdalmat” konfliktusában, kérésére, halálba segíti betegét. Az önkéntes aktív eutanázia a kilencvenes évekre elfogadott gyakorlattá vált. A parlament nem akarta nyíltan legalizálni az eutanáziát, ezért 1993-ban a temetési törvényben szabályozta az orvos kötelezettségeit.

(...)

A világ első eutanáziatörvénye egyébként 1995 májusában született, amikor Ausztrália északi területének parlamentje elfogadta a terminális betegek jogairól szóló törvényt. Eszerint – szigorú szabályok betartása mellett – az orvos felírhat, elkészíthet és átadhat, valamint maga is beadhat betegének halált okozó szert. A törvényt nem sokkal hatályba lépése után a szövetségi parlament megsemmisítette.

(Részlet A TASZ az eutanáziáról
című kiadványból)

Dr. Kovács József, a Semmelweis Egyetem bioetikusa elmondta, hogy részt vett a törvény kidolgozásában, és a törvényalkotók azon szándéka, hogy a beteg kezébe visszaadja a döntést, nem teljesült. Mint mondja, nem az volt a baj, hogy nincs elég eutanázia Magyarországon, hanem az, hogy túl sok olyan eutanázia van, amelybe nem egyezik bele a beteg. Vagyis orvosi kérdésnek van feltüntetve az életvégi döntések nagy része, az orvos egyedül, bárki megkérdezése nélkül döntheti el, hogy nem kezeli tovább a beteget, és ezt szakmai kérdésként tüntetik fel. A törvény létrehozásának szándéka az volt, hogy fejezze ki világosan: ezek nem szakmai, hanem erkölcsi, filozófiai és világnézeti kérdések; fogalmazza meg azokat a lehetőségeket, amikor a beteg visszautasíthat életmentő beavatkozást, és amennyiben a beteg nem utasítja vissza, akkor senki nem dönthet úgy, hogy nem ad életmentő vagy életfenntartó beavatkozást. A törvény megalkotásával azonban nem történt változás, ma is többnyire az orvosok egyedül döntik el az eutanázia kérdését, amit a szakirodalom kényszereutanáziának nevez (amikor a beteg megkérdezhető lenne, de nem kérdezik meg). Ez pedig elfogadhatatlan, mert a beteg önrendelkezési jogát itt sokkal fokozottabban figyelembe kellene venni.

Belgiumban 1999-ben kezdték el az eutanáziára vonatkozó törvény kidolgozását, miután a kereszténydemokrata párt 40 év után elveszítette a választásokat – tájékoztatta a jelenlévőket Bert Broeckaert, a Leuveni Katolikus Egyetem Teológia Karának professzora. A törvénytervezet a szoros értelemben vett eutanáziával foglalkozik, a segítő öngyilkosságra nem tér ki. A belga lakosság körülbelül 82 százaléka pártolja az eutanáziát, mert nagyon sok beteg embertelen körülmények között hal meg. A professzor arról is szólt, hogy a belga orvosok többsége nem rendelkezik a palliatív eljárás tudásával. A betegek egyébként választhatnak a palliatív eljárás és az eutanázia között, és ilyenkor legtöbbjük visszavonja az eutanáziára vonatkozó kérelmét. Az eutanázia végrehajtásához a törvénytervezet szerint olyan elviselhetetlen szenvedést kell megállapítani, amely már nem gyógyítható. A belga parlament valószínűleg májusban elfogadja a törvénytervezetet.

Vajda Angéla