LAM 2002;12(5):291-2.

TÖPRENGŐ

Kortünet vagy kórtünet?

A LAM ars poeticájáról

„Nagy viharban a régi korok tengerésze így szólt
Neptunuszhoz: Ó Isten, megmenthetsz, ha akarsz,
és ha akarsz, elpusztíthatsz. De bármit akarsz,
én úgy kormányozom a hajómat, ahogyan kell.”
Michel de Montaigne

 

Minden bizonnyal sok olvasónk észreveszi, hogy a megújult LAM immáron negyedik száma foglalkozik valamilyen módon az otthon szüléssel. Pedig a LAM általános orvostudományi folyóirat, és egyáltalán nem szándékozunk szülészeti szaklapot csinálni belőle a jövőben sem. Az eddigi visszajelzések alapján most úgy véljük, hogy az azonos témájú cikkek látszólag különös halmozódása ezért némi magyarázatra szorul.

 

Mi történt?

Született egy téma – amit egyébként a napisajtó „kapott fel” –, amely rég nem látott érdeklődést és pezsgő vitát váltott ki szerkesztők és a tollat ragadni kész olvasók körében. És nem érdemtelenül.

Mert valóban nem gyakori manapság, hogy a kamara elmarasztaló határozatot hoz egy tagjával szemben, és az még kevésbé mindennapi, hogy ez az elmarasztalás ilyen széles sajtónyilvánosságot kap, mint ahogy az Geréb Ágnes doktorral történt. És akkor a határozat ismert körülményeivel még nem is foglalkozunk ...

Az pedig végképp ritkaságszámba megy, hogy egy magyar szakfolyóirat hasábjain élénk vita bontakozzon ki egy nem is igazán tudományos kérdésről. Ugyanis az elmúlt évtizedben (is) az egyik legfőbb gondot – nekünk, szerkesztőknek – az olvasói visszajelzés hiánya okozta. „Ebben az országban semmi sem puffan” – puffogtunk a szerkesztőségi üléseken. Mi, szerkesztők ugyan jóízűeket vitatkoztunk egymással egy-egy cikk vagy lektori vélemény kapcsán, ám az olvasói levél ritka volt, mint a fehér holló.

Most azonban szenvedélyes viták folynak a LAM szerkesztőségi ülésein, eltérő világnézetek és szakmai álláspontok képviselői csapnak össze egymással. Mintha az „otthon szülni, vagy nem otthon szülni” kérdése lenne a legfontosabb széles e hazában, annak is az egészségügyében. Tényleg ilyen fontos-e ez? Az adott szakma és a társadalom számára is látszólag marginális szakmai kérdés miként kerülhetett a figyelem középpontjába? Úgy vélem, azért, mert a jelenséget a társadalom – és benne az orvostársadalom – kórjelző tünetnek érzékelte. Persze más-más oldalról. Hiszen a médiumok híradásai által sugallt sematikus kép szerint egy jóakaratú szakember – működőképes nyugati minták alapján – meg akart itthon is honosítani egy mélyen humánus ellátási formát, és ezt az elidegenedett hazai egészségügyi rendszer, az ellenérdekelt szakemberek véleménye alapján, nem teszi lehetővé, sőt, ezt az újító kedvű orvosnőt szakmailag még el is lehetetlenítik. Lehet ezzel egyetérteni?

Pedig még a fejlett demokráciákban szülő nők között is kisebbségben vannak azok, akik otthon akarnak szülni és nem kórházban. De egy régebbi demokráciában a kisebbség véleménye, igénye is számít, indokolatlan nem megadni számukra is a választás lehetőségét – amennyiben a feltételek adottak. A szakmai felszín lehántása után, a mélyrétegekben ezért valójában a demokráciáról szól ez a történet. Az egészségügyben (is).

A szakember és a páciensei a sajtóhoz fordultak és hír lett belőlük. A szakma állásfoglalást készített, majd azt felülvizsgálta, immáron nemcsak szakmai, hanem jogi szempontokat is mérlegelve. A szakminiszter szabályozást készít elő. A szakmai állásfoglalás, nyilvánosságot kapva, reakciókat vált ki.

Úgy tűnik, hogy kicsit megkésve ugyan, de működik a demokrácia.

 

És a LAM?

A Lege Artis Medicinć-t az újsütetű magyar demokrácia hajnalán azért alapítottuk, hogy legyen egy nemzetközi elvek alapján szerkesztett, kiváló nívójú, magyar nyelvű általános orvostudományi szakfolyóirat, amely létével és angolszász szerkesztésmódjával nem a begyöpösödött struktúrák továbbélését teszi lehetővé, hanem a megújulás erőinek, a fiataloknak is szakmai fórumot teremtve a magyar egészségügy reformját és ezzel a haza üdvét is szolgálja.

Minőség és hitelesség. Tudomány és társadalom.

Ezek voltak vezérlőcsillagaink, és ma, több mint egy évtized elmúltával is ezek után navigálunk. Önként vállalt és sokak által igényelt társadalmi szerepünk alapján sohasem csak a szűkebb értelemben vett orvostudományt akartuk reprezentálni, hanem mindig nyitottak voltunk a határterületek, a társtudományok felé is. (A 90’-es évek első felében volt előbb Reform rovatunk, majd önállósodott a LAM egészségpolitikai mellékleteként – végül ebből lett a Magyar Orvos –, és immáron 12 éve működik egészségpolitikai műhelyünk, a LAM Klub is.)

Tehet-e mást ezek után a LAM, mint hogy továbbra is érzékenyen követi a társadalmi folyamatokat, figyeli a sajtóban az egészségügyről megfogalmazódó híradásokat és a különös közfigyelmet kiváltó, általános tanulságok levonásra is alkalmas jelenségekről szakmai szempontból hitelesen, sokoldalúan és korszerűen tudósítja olvasóit?


A mélyrétegekben valójában a demokráciáról szól ez a történet.

Alig hiszem, hogy az ilyen elveket valló, a BMJ és a The Lancet mintájára alapított és mindmáig így is szerkesztett, magára valamit is adó szakfolyóirat tehetne mást. Azt meg végképp nem tehetjük meg, hogy a hozzánk érkező, a nyilvánosságnak szánt olvasói, szakmai, szerkesztői reagálásoknak nem adunk teret. Még akkor is, ha azokkal nem feltétlenül értünk mindig és mindenben egyet. Ez a megjegyzés egyébként természetszerűleg a lapban megjelent összes cikkre is vonatkozik.

Szerkesztéspolitikánk a kinyilvánított elveken nyugszik, és céljainknak megfelelően nyitottak vagyunk a legkülönbözőbb szakmai vélemények felé. Hiszen nincs nálunk a bölcsek köve. Nem a LAM szerkesztősége hivatott arra, hogy egy-egy szűk szakkérdésben megítélje, kinek van igaza. De az igenis feladatunk, hogy ezek a vélemények nyilvánosságot kapjanak. Mert csakis a viták tüzében, az eltérő álláspontok nyilvános ütköztetése során kristályosodhat ki a szakma, a társadalom, az emberek számára helyes elképzelés.

 

Mi történik itt?

Tesszük a dolgunkat. Jó lapot akarunk csinálni. És a magunk módján működtetjük a demokráciát. Mert sajnos nem működik magától.

dr. Kapócs Gábor