LAM 2002;12(4):278.

ORVOSI NYELV

Kell-e egyáltalán törődnünk az orvosi szaknyelvvel – avagy egy tanulságos példa

 

Rég írtam orvosi szaknyelvi kérdésekről e kiváló lap hasábjain: elárulom, a címben föltett kérdés kedvetlenített el egy kissé. Hogy miért? Egy példa kapcsán – amely arra késztetett, hogy tollat (pontosabban: klaviatúrát – gyönyörű képzavar, nem?) ragadjak – szólok erről is.

De először következzék az engem olyannyira fölbosszantó szöveg: igen tanulságos lehet! Egy gyógykészítmény (egyetlenegy!) dobozba tömködött leírásában találtam ezeket a „nagyszerűen” megfogalmazott és leírt gondolatokat.

1. Adagolását és alkalmazásának időtartamát az orvos állapítja meg.

2. A terhesség első harmadában-, valamint a szoptatás időszakában nem alkalmazható.

3. Az egyidejűleg alkalmazni kívánt egyéb gyógyszerekről a kezelőorvost tájékoztatni kell.

4. Ugyancsak tájékoztatni kell az orvost a fennálló egyéb betegségekről is.

5. Alkalmazásának első szakaszában - egyénenként meghatározandó ideig - baleseti veszéllyel járó munkát végezni tilos.

6. Alkalmazásának tartama alatt tilos szeszes-italt fogyasztani!

Teljesen ne elemezzük ki a mondatokat, de azért néhány hibát vadásszunk ki belőlük!

1. Az orvos alapvetően előír, de sok más, értelmes megfogalmazást is kiötölhetünk. Az „állapítja meg” viszont azt sugallja, hogy a kedves páciens már rég adagol és alkalmaz, s az orvos ezt csak utólag nyomozza ki, állapítja meg. Itt nem súlyos, de furcsa, árnyalt stiláris hibáról van tehát szó.

2. A második mondatban a „harmadában” szó után vajon miért van kötőjel? A szöveg írója mihez akarná hozzákapcsolni a szót? Harmadában-időszakában??? Ez csúnyán értelmetlen hiba.

3. Még mindig a második, illetve a harmadik mondatnál maradva: alkalmaz-alkalmaz – pongyola szóismétlést találunk. (A teljes leírásban pedig még jó párszor olvashatjuk a szót... Kár, mert elég unalmas.)

4. A harmadik mondat bántó csacsisága: ugyan ki „kíván” gyógyszert szedni vagy adni betegének? Azt hiszem, csak a Münchhausen-szindrómások (és esetleg a gyógyszerfüggők) esetében helyes a megfogalmazás. Ez bizony bántó stílushiba.

5. A harmadik és a negyedik mondat egyenesen sértőre sikeredett. Én mint orvos azt gondolom, nincs már rá szükségem, hogy a betegem a gyógyszerekről tájékoztasson: sok évig tanultam róluk, és azt is merem állítani, hogy a betegségekről is eleget tudok ahhoz, hogy ne a páciens okítson ki róluk... (Persze a gyógyszerszedés ténye, illetve a betegem más betegségeinek megléte annál jobban érdekel! Csak hát itt nem sikerült ezt megfogalmazni...) Mellesleg: a „tájékoztatás” szó állandó használata is elég szűk szókincsre utal. Azt mondják: „A stílus maga az ember.” Hmmm...

6. Az ötödik mondatban két gondolatjel kéne, de csak két kötőjelre futotta. Pedig a kettő nem ugyanaz – ezt még általánosban tanultam!

8. Ugyanebben a mondatban olvashatjuk: „baleseti veszéllyel járó munka”. Ezt magyarul például úgy is mondhatjuk, hogy „veszélyes munka” – stílustalan, csúnya, terjengős a megfogalmazás. („A mondat strukturálisan a bikkfastílus adta lehetőségek magas szintű alkalmazásának lehetőségeit kihasználva nyerte el megfogalmazásának végső formába öntését.”)

9. A hatodik mondatocska helyesírási csemege. Az a forma, hogy „szeszesital”, még úgy-ahogy megindokolható lenne a helyesírási szabályzat alapján, de a helyes alak (Magyar helyesírási szótár, Akadémiai Kiadó, 1999.) ez: „szeszes ital”. Hogy hogyan került oda a kötőjel? Egyszerű: ez a megoldás a szövegíró bizonytalanságának biztos megnyilvánulása: se egybe, se külön nem merte leírni a szót – hát kötőjelezett egyet. Talán jobb lett volna egy szótárt fölütni...

És hogy visszautaljak cikkem elejére: miért kedvetlenít el annyira ez a rémes (de sajnos tipikus) szövegcse? Elgondolkoztam azon, hogy kinek is a felelőssége az efféle torzszülöttek létrejötte. Végül néhány hónapja megkerestem az Országos Gyógyszerészeti Intézetet, és fölajánlottam a szakmai nyelvi segítségem, mert valóban hivatásomnak érzem a magyar orvosi szaknyelv gondozását, ápolását. Egyoldalas levelemben több konkrét fölvetést, javaslatot, lehetőséget is fölvázoltam. Érdemi válasz helyett azonban csak egy félsoros(!) köszönömszerűséget kaptam – egy elírással és négy(!) helyesírási hibával (ami azért elég durva!) – egy „főigazgatóhelyettestől” (persze helyesen főigazgató-helyettes lenne...). Bevallom, nem is csak elkeseredést érzek, hanem egyenesen szándékomat és személyemet sértőnek minősítem a dolgot. De a fő probléma valójában az, hogy amíg ilyen hozzáállással dolgoznak – akár vezető beosztásban – kollégáink, addig bizony a szép, kimunkált magyar orvosi szaknyelv ügye igencsak bajban van! Nem tudom, hogy a helyzet hogyan fog alakulni, de ígérem: részletesen beszámolok majd róla.

Addig is itt bujkálnak bennem a kétségek. Kell-e egyáltalán törődnünk az orvosi szaknyelvvel? S vajon mi erről az orvostársadalom véleménye? Nagyon, valóban nagyon kíváncsi vagyok kollégáink véleményére!

dr. Grétsy Zsombor