LAM 2002;12(4):276-7.

JOGI KÉRDÉSEK

Esetelemzés

dr. Dósa Ágnes, dr. Keller Éva

 

Az orvosok ellen indult büntetőeljárások száma messze alulmarad a polgári peres (kártérítés megfizetéséért indított) eljárások számához képest. Az utóbbi évtized bírói gyakorlatában csak elvétve fordult elő olyan eset, amikor jogerős, végrehajtható büntetést (szabadságvesztést, pénzbüntetést vagy foglalkozástól eltiltást) szabtak ki orvosra. Ezért is figyelemre méltó az alábbi ügy, amelyben a gyermekgyógyász szakorvost elmarasztalták, és példátlanul szigorú büntetés kiszabására került sor. Az eset már csak azért is elgondolkodtató, mert kézzelfogható bizonyítékát adja annak a gyakran tapasztalt anomáliának, hogy a társadalom sokszor az egészségügyi ellátórendszertől várja a szociális problémák megoldását is.

 

A házaspárnak (az I. és II. rendű terheltnek) négy gyermeke volt, a legidősebb gyermeket a dédnagymama nevelte. Így a házaspár három kisebb gyermekével (a bűncselekmény elkövetésekor A. hatéves, B. három és fél éves, C. pedig két és fél éves volt) egy 46 nm-es, komfortos lakás 10 nm-es szobájában élt, igen rossz szociális körülmények között. Mindhárom gyermek koraszülöttként jött világra, születésüket követően nem gyarapodtak megfelelően, a középső gyermek, B. többször kórházi kezelésre is szorult. A kórházi kezelések során életkorához viszonyított kis súlya miatt felszívódási zavar irányában is kivizsgálták, de ez a gyanú nem igazolódott. A vádlottak kezdetben még gondoskodtak arról, hogy a gyermekeket a friss levegőre sétálni vigyék, azonban a bűncselekmény elkövetésének évében már nem vitték ki őket a lakásból, a szobában pedig mozgási lehetőségük nem volt. A vádlottak a gyermekek megfelelő, rendszeres, gondos táplálását is elmulasztották.

A védőnő látogatásai alkalmával észlelte és dokumentálta a gyermekek rossz fizikai állapotát. Amikor a középső gyermek, B. betöltötte harmadik életévét, a védőnő értesítést küldött az esedékes kötelező védőoltásról, de négy értesítés ellenére a szülők nem hozták be a gyermeket a rendelőbe. A védőnő több ízben felkereste a vádlottakat, azonban a lakásba nem engedték be, pedig a szomszédok állítása szerint a szülők otthon tartózkodtak. A védőnő ekkor a gyámhatóság segítségét kérte, mivel a gyermekek orvosi ellátását biztosítani nem tudta.

Ezt követően a polgármesteri hivatal gyámügyi osztálya beidézte az I. rendű terheltet, aki közölte, hogy a kötelező védőoltást nem a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező házi gyermekorvossal, hanem választott – magánpraxist végző – gyermekorvosukkal kívánják beadatni.

Az I. és II. rendű terheltek 1994 nyarán megszakították a kapcsolatot házi gyermekorvosukkal, és a III. rendű terheltet, dr. D. E. gyermekgyógyász szakorvost bízták meg a gyermekorvosi teendők ellátásával. Dr. D. E. ettől kezdődően a szülők hívására körülbelül negyedévenként látta a gyermekeket. Észlelte a gyermekek fizikai, szellemi elmaradottságát, de ezt döntően a gyerekek koraszülött voltának és az apától örökölt tulajdonságnak tudta be. Ennek ellenére arra a meggyőződésre jutott, hogy a gyerekeket ki kell emelni a családi környezetből, és hetes intézetben kell őket elhelyezni, mert otthoni gondozásuk, ápolásuk nem biztosított. 1995. október 13-án olyan tartalmú igazolást állított ki, hogy a gyermekek egészségesek, közösségbe mehetnek.

Dr. D. E. a gyermekeket utoljára 1995. november 6-án látta, amikor B.-nek beadta a kötelező védőoltást. Ekkor a lakás fűtése nem volt megfelelő, ezért felhívta a szülők figyelmét arra, hogy a gyermekeket a hideg beállta miatt jobban öltöztessék fel. Dr. D. E. abban a tudatban hagyta ott a gyermekeket, hogy a hetes intézeti elhelyezésük folyamatban van. Figyelmeztette a szülőket, hogy ha valami problémájuk van, jelezzék neki.

1995 novemberében B. és C. gyermekek állapotában a nem megfelelő táplálás és a mozgás hiánya miatt gyors romlás állt be. A szülők ezt észlelték, de orvosi segítséget nem kértek, és a gyermekekről továbbra sem gondoskodtak.

B. 1995. november 23-án a kora reggeli órákban meghalt. A három és fél éves gyermek súlya ekkor mindössze 5820 gramm(!) volt. Az elvégzett igazságügyi orvos szakértői boncolás szerint a gyermeknél nagyfokú lesoványodás, a bőr alatti zsírszövet teljes elvesztése, az izomzat nagyfokú sorvadása és nagyfokú kiszáradás állt fenn. A gyermek halálának oka a hosszan tartó táplálékfelvétel-hiány következtében létrejött nagyfokú kiszáradással járó senyvesség, és a szövődményként kialakult apró hörgi tüdőgyulladás okozta heveny keringési elégtelenség volt.

Ugyanaznap a vádlottak legkisebb gyermeke, C. is kórházba került, közvetlen életveszélyes állapotban. Felvételekor dekompenzált volt, hőmérséklete mérhetetlen, a bőr alatti zsírszövet eltűnt, a végtagjai hideg tapintatúak voltak, a lábán fagyási sérüléseket észleltek.

Az orvos szakértői vélemény szerint mindkét gyereknél a nagyfokú súlyvesztés, sorvadás több hónapig tartó hosszú folyamat eredménye volt.

A büntetőeljárás során készült pszichológus szakértői vélemény szerint a terheltek által nevelt két életben maradt gyermek értelmi teljesítőképessége messze elmaradt a koruktól, míg a legnagyobb gyermek, aki a dédnagymamánál nevelkedett, a normáltartomány felső határát súroló intelligenciaszinttel rendelkezett.

A bíróság jogerős ítéletével I. és II. rendű vádlottakat (a gyermekek szüleit) végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt.

Dr. D. E. III. rendű terheltet a bíróság jogerős ítéletével halált okozó foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétsége és foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt – három év próbaidőre felfüggesztett – 1 év 6 hónap fogházbüntetésre és három évre az orvosi foglalkozástól való eltiltásra ítélte. A dr. D. E. által benyújtott felülvizsgálati indítványt elbírálva a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hatályában fenntartotta.

Az ítélet indokolása szerint a III. rendű terheltnek észlelnie kellett volna a gyermekek nagyfokú súlyvesztését, a bőr alatti zsírszövet fokozatos eltűnését. Az elhunyt gyereket nem küldte időben kórházba, és ezzel a gyermek életét nagymértékben veszélyeztette. Az orvos C. gyermek esetében sem értékelte megfelelően a testi és szellemi fejlődést, őt sem utalta kórházba, ahol kizárták volna, hogy felszívódási zavar okozza-e a testi elmaradottságát. Továbbá foglalkozási szabályt szegett meg azzal, hogy a gyermekeket nem kórházba utalta, hanem intézeti elhelyezésre alkalmas igazolást állított ki számukra. Az orvosi szabályszegés és a bekövetkezett eredmény – az egyik gyermek halála, a másik gyermek életveszélyes állapotának kialakulása – között közvetett okozati összefüggés állapítható meg.

Az esettel kapcsolatban – nem büntetőjogi, hanem elsősorban egészségügyi jogi szempontból – több kérdés is felmerül.

Először is, figyelemre méltó a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvos és a választott orvos viszonyának kérdése. A büntetőeljárás anyagából ugyanis az tűnik ki, hogy a III. rendű vádlott magánorvosi tevékenységet folytatott, de a háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálatról szóló, akkor hatályban volt 6/1992. (III. 31.) NM rendelet szerint nem minősült házi gyermekorvosnak, hiszen nem volt finanszírozási szerződése az – akkori nevén – Országos Társadalombiztosítási Főigazgatósággal. A gyerekek törzskartonja a területi házi gyermekorvosnál maradt, a magánorvos által készített teljes egészségügyi dokumentáció pedig megsemmisült(?).

Az I. és II. rendű terhelt egyértelműen nem tartott igényt a területi házi gyermekorvos szolgáltatásaira (arra vonatkozóan azonban nincs adatunk, hogy ő kijelentette-e a gyermekeket, így a finanszírozási háttér áttekinthetetlen). Mindenesetre az ismertetett eset azt demonstrálja, hogy potenciálisan veszélyes helyzetet eredményezhet, ha a szülő bejelenti, hogy egy magánpraxist folytató orvost kíván igénybe venni, de a területi házi gyermekorvos számára nem ellenőrizhető, hogy a gyermekek megfelelő ellátása ezáltal biztosított-e vagy sem. Megfontolásra érdemes lenne akár jogszabályban előírni azt, hogy ilyen esetben a magánpraxist végző orvos, valamint a területi házi gyermekorvos között a megfelelő kommunikációt meg kell teremteni. Ugyanígy a védőnő és a magánpraxist folytató orvos között is folyamatos kapcsolatnak kellene fennállnia.


A magánpraxist végző orvos, valamint a területi házi gyermekorvos között a megfelelő kommunikációt meg kell teremteni.

Elgondolkodtató a gyámhatóság szerepe is ebben az ügyben, vagyis annak a kérdésnek a tisztázása, hogy kinek a feladata a rossz szociális körülmények között élő, elhanyagolt, veszélyeztetett gyermek kiemelése a családi környezetből. A bűncselekmény elkövetésének idején hatályban volt jogszabályok kiterjedt eszközrendszert adtak a gyámhatóság kezébe a gyermekek védelme érdekében. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény, a kiskorúakról való állami gondoskodásról, valamint a szülő és a gyermek kapcsolattartásának szabályozásáról szóló 51/1986. (XI. 26.) MT rendelet értelmében a gyámhatóság – a veszélyeztetettség mértékétől függően – a kiskorú nevelésének, így testi, értelmi és erkölcsi fejlődésének előmozdítása, illetőleg biztosítása céljából köteles a gyermek érdekében megfelelő intézkedéseket megtenni. Ezen intézkedések köre a szülő figyelmeztetésétől egészen a kiskorú intézeti elhelyezéséig terjedhet. A gyámhatóságnak erről a kiskorú veszélyeztetettsége esetén soron kívül kell határoznia, és a határozat azonnal végrehajtható. A büntetőügyben csak marginálisan képezte vizsgálat tárgyát, hogy ezeknek az intézkedéseknek a megtételére miért nem került sor, pedig az eljárás anyagából egyértelmű, hogy a védőnő – maradéktalanul eleget téve az akkor már hatályban volt, a körzeti védőnői szolgálatról szóló 5/1995. (II. 8.) NM rendeletben foglalt kötelezettségének – hét hónappal B. gyermek halála előtt kérte a gyámhatóság segítségét. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a gyámhatóságot megtéveszthette az, hogy a szülők a gyermekek egészségügyi ellátását magánorvos útján biztosítják.

A III. rendű vádlott mulasztása ebben a szomorú eseménysorozatban leginkább a legvégső fázisra korlátozódott. Az akkor hatályban volt, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 26. §-ának (2) bekezdése szerint a beteget akkor kell fekvőbeteg-intézetbe beutalni, ha korszerű vizsgálata vagy gyógykezelése csak ott biztosítható. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egy gyermek megfelelő táplálásának biztosítása vajon gyógykezelésnek tekinthető-e, és megfelelő indoka-e a kórházba utalásnak. Álláspontunk szerint a gyermek megfelelő táplálása, a rossz szociális környezetből adódó hátrányok orvoslása alapvetően nem az egészségügyi ellátórendszer feladata, de egy végletesen lesoványodott, elhanyagolt, mozgásképtelen gyermek esetében mindenképpen olyan, az életet veszélyeztető állapot alakult ki, amely azonnali fekvőbeteg-intézeti gyógykezelést tett volna szükségessé. Ennek kezdeményezését dr. D. E. még 17 nappal B. gyermek halála előtt is elmulasztotta, lényegében ezen alapult a büntetőjogi felelősségre vonása.

(Legfelsőbb Bíróság Bf.III.1763/1999/6; Bfv.X.290/2001/7. szám)