LAM 2002;12(4):272-3.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

A művészetek nagy barátja, François de le Boë Sylvius

Balogh Ilona Klára

Azok körében, akik egy kicsit is járatosak az európai orvostudomány történetében, bizonyára nem ismeretlen François de le Boë Sylvius (1614–1672) neve és munkássága. A Németalföldön tevékenykedő, francia származású jeles orvos mecénásként, műgyűjtőként a művészettörténet számára is fontos személyiség.

 

Sylvius 1637-ben doktorált Bázelben. Kezdetben szülővárosában praktizált, később Párizsba és Leidenbe ment, ahol nagy sikerű botanikai és bonctani előadásokat tartott, többek között Harvey keringéstanáról. 1641-ben Amszterdamba költözött, s hamarosan a város legkeresettebb orvosa lett. Itt adta ki első művét az agyvelőről (Notae de cerebro, Amsterdam, 1641). 1658-ban meghívták a leideni egyetem gyakorlati orvosi tanszékére. Magával ragadó személyisége, nagyszerű előadói készsége Leidenbe vonzotta a később híressé váló holland orvosok színe-javát. A széles látókörű, rendkívül népszerű professzor nevéhez fűződik többek között az első orvosi-kémiai laboratórium létrehozása Hollandiában, de ő vezette be a betegágy melletti tanítást is az orvosképzésbe. A betegek megfigyelése számos új kórforma és tünet helyesebb értékeléséhez vezette, amelyek közül a legjelentősebb a tüdőbajnál a tuberculumok leírása. Elméleti fejtegetéseit 1663-tól tette közzé, leírta többek között a városban 1667-től sorozatosan pusztító járványokat (Tractatus de affectu epidemico, Leiden 1670). 1672-ben maga is ezek egyikének esett áldozatul. További művei: Disputaciones medica, 1663; Opuscula varia, Leiden 1664; Epistola apologetica, Leiden 1667; Praxeos medicć idea nova, Leiden 1671; Methodus medendi, Leiden 1673.

Cornelis van Dalen (II): François de le Boë Sylvius. Rézmetszet, 1659

Cornelis van Dalen (II): François de le Boë Sylvius

Sylviust a medicina tudományán kívül a művészettörténet is számon tartja. Neve nemegyszer felbukkan a XVII. századi Hollandia művészetét tárgyaló munkákban, az úgynevezett „leideni finomfestők” egyik legkiemelkedőbb alakjával, Frans Van Mierisszel (1635–1681) kapcsolatban. Ezt az elnevezést a XIX. században alkalmazták először azokra a XVII-XVIII. században Leidenben tevékenykedő mesterekre, akik bravúros technikával megfestett illuzionisztikus képeikkel már a kortársak körében is csodálatot váltottak ki. Sylviusról tudjuk, hogy a művészetek nagy barátja volt, gazdag képgyűjteménnyel rendelkezett, amelyben szép számban fordultak elő az említett festők munkái. A jeles Rembrandt-tanítvány, Gerrit Dou (1613–1675) volt ennek a festőiskolának az alapítója, akinek hírnevét számos tanítványa közül csupán Frans Van Mierisnek sikerült túlszárnyalnia. Megbecsültségüket, társadalmi rangjukat jól érzékelteti képeik elképesztően magas ára. Nem ritka a 600, 800, esetenként az 1200 guldenes összeg, sőt, korabeli forrásból tudjuk, hogy Van Mieris 2000 guldent kapott Lipót Vilmos főhercegtől egyik képéért. Hogy érzékelhessük ezen összegek csillagászati voltát, tudnunk kell, hogy az átlagos képár abban az időben 15–20 gulden között mozgott, de 3–6 guldenért is lehetett már festményt vásárolni. Talán ezek az óriási összegek adnak magyarázatot arra is, miért nem kapott soha a várostól megbízást Leiden két leghíresebb mestere. Van Mieris hírnevét és reputácóját jól illusztrálja az az eset is, amikor Balthasar de Monconys francia utazó 1663 nyarán Leidenbe látogatva sokallta a 300 guldent Vermeer van Delft egyik egyalakos képéért, nem ütközött meg viszont az 1200 guldenes áron, amelyet Van Mieris kért.

Az arisztokrata műgyűjtőkön kívül elsősorban a tehetős leideni polgárok voltak Dou és Van Mieris vásárlói. Ez utóbbiak közül fennmaradt Willem van Vredenburg leideni jegyző, Michielsz. Gerard, Cornelis Paedts és professzor Boë Sylvius neve. Arnold Houbraken a legjelentősebb németalföldi festőkről írt Groote Schouburgh der Nederlantsche Konstschilders en Schilderessen című életrajzgyűjteményében François de le Boë Sylviust nevezte Frans van Mieris legfőbb mecénásának. Említést tesz továbbá egy köztük lévő megállapodásról, amely szerint a professzor a festőnek fizetett havi járandóság fejében elővételi jogot nyert a művész összes képére. Ez a nagyvonalú, a festőnek szilárd anyagi hátteret biztosító támogatás, amelyre – bármilyen meglepő is egy ilyen jól fizetett művész esetében – Van Mierisnek állandó anyagi gondjai miatt nagy szüksége volt, nem állt példa nélkül Leidenben. Hasonló szerződés volt Gerrit Dou és Spiering Silvercroon hágai követ között is, aki Krisztina svéd királynő megbízásából vásárolt képeket.

Id. Frans van Mieris: Önarckép. Rajz, 1667. London, British Museum

Id. Frans van Mieris: Önarckép

Sylvius nemcsak anyagilag támogatta Van Mierist, hanem kapcsolatai révén megrendelésekhez is juttatta pártfogoltját. Az orvos mutatta be a festőt például III. Cosimo de Medici toszkán nagyhercegnek, amikor az Leidenbe látogatott és találkozott az egyetem neves professzoraival. Ez a találkozás azután több évig tartó kapcsolatot és számos megrendelést eredményezett. Ennek köszönhetően került két önarcképe és három zsánerképe a nagyherceg firenzei galériájába.

Van Mieris kétszer is megfestette pártfogója portréját. Ezek közül az egyik az a kettős portré, amely a Sylvius halála után felvett hagyatéki leltár tanúsága szerint egykor a professzor gyűjteményében volt. A zene allegóriájaként is értelmezhető képen egy basszuslanton, az úgynevezett theorbán játszó ifjú hölgy mellett áll a professzor, akinek arcvonásait Cornelis van Dalen (II) metszetéről ismerjük. Sylviust társadalmi rangjának megfelelő viseletben, kissé divatjamúlt fekete posztóruhában ábrázolja a festő. Hitvesét ezzel szemben a francia udvari divatot követő, mélyen dekoltált selyemruhába öltözteti, amely egy professzor feleségétől meglehetősen szokatlan viselet. Ez a tradicionális ábrázolásoktól eltérő ruha ugyanakkor az idealizálás eszköze, a portré posztumusz voltának a kifejezője is lehet. 1672-ben ugyanis, amikor a kép készült, Sylvius felesége már három éve halott volt. A kettős portré megrendelésével talán az ő emlékének kívánt adózni az orvostudomány kiváló professzora.

Id. Frans van Mieris: François de le Boë Sylvius és felesége képmása. Drezda, Gemäldegalerie Alte Meister

Id. Frans van Mieris: François de le Boë Sylvius és felesége képmása

A képet szemlélő műélvezőt ma is elbűvöli az a briliáns festőtechnika, amellyel Van Mieris a selyem puha fényét, lágy esését, az asztalt borító kárpit meleg tapintását és az ezüstkancsó fémes hidegségét érzékelteti. Ennek a technikai tudásnak köszönhetően válhatott művészete a kortárs és a következő generáció festői számára követendő példává.