LAM 2002;12(4):270-1.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Komoly tréfák, tanulságos adomák

 

Egyszer Liszt Ferenc, idős korában, nyakába felcsapott reverendával ült zongoraszékén a Zeneakadémia egyik tantermében. Egy fiatal lány térdelt előtte, és erősen dolgozott a zeneszerzőn, ennek ellenére Liszt el-elbóbiskolt a hölgy munkája közben. Egyszer csak a lányka fölemelte fürtös fejét, és így szólt csengő hangon: – „Tessék felébredni, Maestro! Mindjárt élvezni tetszik!” Ez egy Anecdot.

Egyszer Gruberné, Sándor Emma, 1910-től Kodály felesége, aki maga is képzett muzsikus hírében állott, magához rendelte a Zeneakadémia három fiatal csillagát, Bartókot, Dohnányit és Kodályt. Mindhárman zongoráztak valamit, aztán Emma asszony ekként fogott bele értékelésébe: „Béla, maga ragyogó pianista, de úgy érzem, elsősorban a zeneszerzésben fogja kitüntetni magát. Ernő, maga még kiválóbb zongorista, mint Béla, és úgy vélem, magának inkább valóban ehhez, semmint a zeneszerzéshez van igazi tehetsége. Zoltán... Nos, Zoltán, maga, úgy érzem, még némi elmélyültebb támogatásra szorul.” Szólt, fölállt és maga után vonta hálószobájába a harmadik jelöltet. Ez egy Anecdot.

„Amikor Joseph Haydn 1791-ben Londonba érkezett, úgy lenyűgözte a város mérete és pezsgő élete, hogy négy jegyzetfüzetet írt tele élményeivel. Gondos ember lévén, az Anecdot szóval jelölte meg azokat a történeteket, amelyeket asztaltársai szórakoztatására szánt a lanyha Bécsben.” Ez nem egy Anecdot, hanem Normann Lebrecht A komolyzene anekdotakincse című kötetének első mondata. A szerző harmadik magyar nyelvű könyve, a Daily Telegraph zenei szakírója amolyan házi szerzőnk lett. Korábban megjelent könyvei olyan komoly témákat tárgyaltak, mint a karmester szerepe a klasszikus zene életében, vagy azt, hogyan tette (részben) tönkre e műfajt a pénz. Szeriőz témák voltak, szellemes, oldott, csevegős előadásban. Lebrecht olykor felületes szerző, de ez amolyan Szerb Antal-i nemes fölszínesség, amely sok olvasót vonz és voltaképpen senkinek sem árt. Igazságai sokszor csupán féligazságok, a szerző inkább tárcaíró, semmint komoly tudós. Új kötete már vállaltan szórakoztató jellegű, zenei anekdotákat sorol időrendben egymás mellé. Kissé pedáns e beosztás, és némiképp ellentmond a kötet jellegének. Lexikonszerű munka, de annak bohókás. Az egyes zenészanekdoták elején aprócska életrajzok, summázó jellegű jellemzések állnak. Ravelről például mindössze ennyi: „A repetitív Boleróval széles körű hírnévre tett szert, de Ravel sohasem gazdagodott meg zenéjéből.” Hát ezzel nem sokra megyünk. Talán viccnek szánta a szerző, de annak inkább szomorú.

Maguk az anekdoták persze vegyes színvonalúak. Olyan hangulatúakat, mint az általam felidézettek, mindhiába keresünk, az erotika vagy a frivolitás roppantul hiányzik a kötetből. Lebrecht célja leginkább a posztmodernével ellentétes, míg abban a diskurzusban, Roland Barthes szavaival szólva, a szerző zsugorodó kis szobrocska a mű margóján, addig e kötet egyik fő törekvése éppen az, hogy visszaállítsa a művész személyes élettörténetének jelentőségét. „Persze nem feltétlenül kell ismerni a szerzőt ahhoz, hogy élvezzük a zenéjét. Egy jellemző anekdota mégis elősegítheti a mélyebb megértést, és további zenehallgatásra ösztönözhet. Ha igazán találó, még az élvezetét is fokozhatja.” Lehetséges. De nehéz megmondani, mi az, ami jellemző. Ha már Haydn szóba került, idézzünk fel egy nagyszerű anekdotát életéből, amely sajnos, szintén nem szerepel a Lebrecht-gyűjteményben. Amikor Mozart megírta a Haydnnak ajánlott hat műből álló nagy vonósnégyes-sorozatát, annak egy részét eljátszották a mesternek. Haydn megilletődve hallgatta, aztán odalépett Mozart apjához, és ezt mondta a második hegedűs pultjánál vitézkedő Leopoldnak: „Isten látja lelkemet, őszinte ember vagyok, meg kell mondjam, fiaura a legnagyobb zeneszerző, akit személyesen ismerek.” Ez – ha igaz egyáltalán – mélyen jellemzi a szerény és végtelenül korrekt Haydnt. Ráadásul ítéletét igazolja az utókor, Mozartnál nagyobb zeneszerzőt tényleg nem ismerhetett a XVIII. század nyolcvanas éveiben.

„Ha igaz egyáltalán”, írtam, és ez Lebrechtnek is fejtörést okozott a válogatásban: „Örök gond az anekdota hitelessége.” Magam azt gondolom, hogy ez csak elenyészően fontos. Ha nem teljesen abszurd, az adoma lényege nem az igazság, hanem a történet tanulsága vagy csattanóssága. Ha nem igaz is, jól van kitalálva, mondja az olasz – és ha egy anekdotát hallunk, érjük be ennyivel.

A legkevésbé sem frappáns történet, de igaz: háromszor láttam életemben az Emerson String Quartet koncertjét; kétszer Berlinben, egyszer Münchenben. Ez a huszonöt éve alakult amerikai vonósnégyes (érdekesség, hogy az első hegedűs és a második hegedűs pultjánál folyvást váltja egymást Philip Setzer és Eugene Drucker, ami azt bizonyítja, amerikai demokrácia uralkodik a csapatban) egyike a mai legkiválóbbaknak. Megdöbbentő volt hallanom, milyen tökéletes technikai tudással játszottak mindent; Haydn nem elég könnyű, Alban Berg nem elég nehéz nekik, hogy Poloniussal szóljak. Technikai perfekciójuknál csak muzikalitásuk, odaadásuk nagyobb – náluk a zenélés életre-halálra megy, még akkor is, ha közben alig izzad meg a homlokuk. Soha még olyan Nagy Fúgát, mint amilyet Münchenben volt szerencsém megcsodálni.

Negyedszázados jubileumukra cégük, a Deutsche Grammophon egy két CD-s Haydn-albumot dobott piacra. Érdekes ötlet, mi több, merész. Ez a vonósnégyes ugyanis a legkevésbé sem számít Haydn-specialistának, fő területük Beethoven és a XX. század. Természetes hát, hogy Beethoven és a klasszikus modernség felől közelítik meg Haydnt, akit – eléggé szerencsétlen módon, noha pusztán szeretetből – éppen nagy rajongója, Mozart nevezett el „papának”, amit aztán átvett az egész romantika. Haydn copfos volt ebben a szemléletben, tréfás, de alapvetően poros, elavult. Csak a múlt század ötvenes éveiben kezdődött el a nagy osztrák rehabilitációja, ma már világos, miért éppen a vonósnégyes műfajában szállt vele ringbe Mozart, és az is kiderült, hogy mennyi mindent köszönhet neki Beethoven, aki kései műveiben a transzcendencia birodalmába emelte e műfajt. Haydn nélkül ez sosem történhetett volna meg, ugyanis ő volt a modern értelemben vett kvartett műfajának kitalálója.

Mindenekelőtt humora átütő. Ám ez a humor mai – és beethoveni! – szemmel nézve már korántsem a biedermeier vagy a felvilágosodás humánus derűje. Nem, ma már tisztán halljuk démonikus vagy keserű hangjait is. Az Emerson kvartett tökéletesen érzékelteti ezt, anélkül, hogy túlpakolnák az intonációt. Nem állítják, hogy Haydn Schönberg, de érzékeltetik, miért becsülte oly nagyra a dodekafónia atyja. Hallatlanul friss például a korai, 1772-es f-moll vonósnégyes (op. 20. no. 5) bejátszása. Leginkább a menüett már-már scherzós hangvétele okozhat örömet, de olykor megrendítően szomorú az első tétel ködös-romantikus kromatikája is. Ugyancsak bámulatosan modern az opus 33-as sorozatból felvett Esz-dúr darab, amely a „tréfa” melléknevet viseli. Itt már nyíltan viháncol a második tétel scherzója, a negyedik tétel el-elakadó, majd mindig újrainduló zárlata egyenesen frenetikus. Nagy tréfája ez a mesternek, a hallgató – a sok generálpauza és egy motívum makacs ismétlődése miatt – sosem tudja, voltaképpen mikor ér majd véget a darab. Persze befejeződik, éppen akkor, amikor a legkevésbé se számítunk rá. Egyáltalán: Haydn a szünetek nagymestere volt, voltaképpen ő fedezte fel, mit lehet kezdeni egy jól megválasztott csenddel – ezt az eljárást megint Beethoven fejlesztette a metafizikai magaslatokig. Hadd emeljem még ki a híres, d-moll vonósnégyes felvételét az op. 77-es sorozatból. A sokat játszott, „Kvintek” melléknevet viselő darabot alkalmam volt élőben is hallani tőlük, mégpedig Münchenben. A harmadik tétel félelmetes, kánonban írt menüettjét a rákövetkező Vivace assai feliratú zárótétel koronázza meg: a tréfa itt már a beérkezett mester bölcs rezignációja. A koncert után kiléptem a meleg bajor estébe, és megittam egy pohár rajnai rizlinget Joseph Haydn és az Emerson String Quartet tiszteletére. Ajánlom mindenkinek.

Bán Zoltán András


Normann Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse.
Európa könyvkiadó, 2002, 357 oldal, 2300 Ft)


Emerson String Quartet: The Haydn Project.
(Deutsche Grammophon, 471 327-2)