LAM 2002;12(4):268-9.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

A vagina története

 

Ritkán fordul elő színházban, hogy egyetlen testrészről szóljon egy előadás. Talán az egyetlen emlékezetes (irodalmi) testrész Gogol Orr című elbeszélése volt, amelyben a főszereplő szürreális sétára indult Szentpétervár utcáin. A XXI. század esztétikai irányzataival összhangban most egy olyan műalkotás és előadás született, amelynek hőse a vagina.

Eve Ensler amerikai írónő műve, amelyet számos országban, és most már Kelet-Európában is játszanak, különleges módszerrel létrehozott szöveg. Az írónő több mint 200 nővel készített interjút, és aztán ezeket a beszélgetéseket szőtte drámai szöveggé, monológokká. (A szöveg most könyv alakban is megjelent a Dee-Sign Kiadónál.) A módszert, az interjúkon alapuló szöveggyűjtést ma főleg a londoni székhelyű Royal Court Theater, az európai kortárs dráma központja népszerűsíti. Számos országban születtek A Vagina Monológokhoz hasonló drámai szövegek, amelyeknek interjú-elődeit a szerzők egy-egy társadalmi csoporthoz tartozóval vették fel. Orosz rendőrök, öregek, utcagyerekek, angol bányászok estek e módszer áldozatául. A verbatim, azaz „szó szerinti” módszer lényege, hogy a valóságból vett, hiteles emberek és történetek képezzék a drámai szövet alapanyagát. Különböző drámaírókurzusokon ma nemcsak azt tanítják, hogy hogyan kell a felvett anyagot feldolgozni, hanem elsősorban azt, hogy hogyan kell kérdezni, hogyan lehet az embereket megszólítani, és hogyan lehet „olvasni” az alany magatartásából, a nem verbális jelekből.

Ensler minden beszélgetésének azonos témája van: a vagina. Különböző korú, felekezethez és társadalmi osztályhoz tartozó, különböző iskolázottságú és szexuális irányultságú nő beszél saját testrészéről. Élményeket mesélnek, felemelőket és egész életüket meghatározó negatívakat, szabadon asszociálnak, felületesen fecserésznek és a mélyben kutatnak, líraiak vagy feministán harcosak. Döntögetik a tabukat, nevén nevezik a ... megnevezhetetlent.

Amikor a Thália Színházban a Bozsik Yvette rendezte előadást nézzük – vagy még csak nem is nézzük, hanem mondjuk a címe alapján jegyet váltunk rá –, máris elbizonytalanodunk. A Vagina Monológok – ez a cím. Nagybetűsen a Vagina, nagybetűsen a Monológ. Jelentenek ezek a nagybetűk valamit, vagy csak a fordító volt rest és az angol címet gondolkodás nélkül leírta magyarul? (Ugyanis e nyelven a cím minden szavát illik nagybetűvel írni; mellesleg a színlapon fordító nincs is feltüntetve.) Vagy ebben az előadásban A Vagináról lenne szó? Mármint A Vagináról, az egyetlenről, az isteniről, a szentségről, a fogalomról? Ó, nem, éppen hogy nem, mondja az, aki az előadást már látta, hanem hétköznapi vaginákról beszélnek, a bárkiéről, az enyémről, a tiedről, az övéről. Vajon magyarul, a magyar köznyelvben tényleg így, ezen az orvosi, latin nevén nevezzük ezt a testrészt? Holott az előadás éppen hogy nem egy orvosi vizitről szól, hanem egy rendkívül személyes, intim vallomás a ... vagináról. Tényleg, hogyan is nevezzük?

Pedig mondunk rá mindenfélét, és mondják is a színésznők a színpadon a vagina köznapi neveit: van itt vicces punci meg gyerekes nuni, megnevezhetetlen „ott lenn”, harcos pina, meg madárnyelvi fordulatok és durva trágárságok is. Mégis: az előadás a „vagina” fordulatnál marad. A tabukat, a nyelvieket is, olyan kőkeményen sikerült felépíteni, hogy már meg sem tudjuk nevezni a megnevezhetetlent.

Ritkán szoktuk megkérdezni, hogy kihez szól egy előadás. Most viszont elkerülhetetlen: mert ez a vagináról szóló szöveg mindenképpen akar valamit. A vaginatörténetek, amelyeket a színpadról hallunk, egyrészt nőknek és férfiaknak szóló szexuális felvilágosításként szemlélhetők, kötelezővé legfeljebb mindkét nembeli kamaszoknak tehető, ám távolról sem hiszem, hogy szép hazánk mindkét nembeli képviselői valóban mindent tudnának e testrészről; a szöveg is bizonyára abból a kételyből született, hogy tudunk-e eleget róla. Az elhallgatott-elhallgattatott női szexualitásról szól, s ez logikusan következik a 70-es évek feminista mozgalmaiból, amely a 90-es években már női (rém)uralmi képzetekbe és antiutópiákba torkollik. A vaginamonológok (ez lenne a cím helyesen) az emberiség vagináról alkotott összes nézete és tudása megfogalmazására törekszik. Ha akarjuk: a vagina történetének tankönyve. Vagina-enciklopédia.

Bozsik Yvette rendező nem először vall a női mivoltról: számos előadásában láthattunk már kiszolgáltatott és megalázott nőket, túlfűtött szexualitást, szadisztikus jeleneteket, feminista felhangú nőábrázolást. Hogy e provokatív, újszerű, tabukat döntögető szöveg felé fordult, logikusan következik eddigi munkáiból. Ám Bozsik éppen a szöveg provokatív élét veszi el azzal, hogy ezt a végtelenül életszerű, konkrét emberi tapasztalatokon nyugvó és megélt történetekből szőtt drámát egy hideg, távolságtartó és erősen stilizált előadásban jeleníti meg. (Bozsik a publikált szövegből kihagyja az „erős” részeket, a leszbikus, feminista vagy éppen háborús erőszak áldozatául esett „vaginákat”.) A három színésznő keleti stílusú ruhákat hord, üvegből készült kellékek között, szeméremajak formájú díszletek között mozog – mozog, mozdul egyszerre, hiszen Bozsik nem csak rendezője, de koreográfusa is saját előadásának. (A keleti stílus az archaikus keleti kultúrák felszabadult szexualitását asszociálja, ám az előadás e várakozást nem igazolja.)

A monológokat három színésznő mondja el. Fullajtár Andrea alakítása a legizgalmasabb és legszínesebb; az ő színészi jelenléte, árnyalatai, humora, mozgása remek játékot eredményez; a három nő közül ő a Nő: gyönyörű, vonzó, provokatív, szemtelen és játékos. Zarnóczay Gizella, a táncos-színésznő különösen a személyes hangnem megteremtésében remekel; azokban a monológjaiban, amelyekben középkorú, zárkózott, hideg nőt alakít, nyújt igazi drámai teljesítményt. Tóth Anita kislányalakításai kevésbé meggyőzőek és megindítóak.

Azzal együtt, hogy Bozsik valójában eltávolítja a nézőtől a színpadon bemutatott történeteket, hiszen szinte megakadályozza, hogy a néző ezzel a stilizált világgal azonosulni tudjon, mégis fontos előadást hozott létre. Az előadás fontossága talán túlmegy a színház keretein, és kedvem lenne azt mondani, hogy nem is színházilag fontos ez a mű, hanem: a színház eszközével és nyelvével egy mindannyiunk számára fontos kérdésről beszél: egy testrészről, annak életéről, működéséről, a női szexualitásról. És legyinthetünk mindentudóan, hogy semmi újat nem hallottunk ebben az előadásban (különösen a férfi nézők hajlamosak érdektelenséget színlelni), vagy fanyalgunk a téma hallatán... Azok a történetek, amelyben egy középkorú asszony úgynevezett frigiditásának okait tárja fel (öntudatlanul), vagy amikor egy kislány meséli el első leszbikus élményét, vagy beszámolót hallunk egy boldog találkozás el- és felszabadult szexualitásáról – ezek a történetek ott húzódnak a közös női tudattalan mélyrétegeiben. Valamelyikben a sok közül bizonyára magunkra ismerünk.

Az utolsó jelenet már a vagina iránt „civilben” közömbös nézőt is képes megszólítani. Az eddigi szövegrészekhez képest a zárómonológ szinte versszerű, és Bozsik meg is találja ennek a bensőséges, poétikus szövegnek a hangnemét. A Vagina Monológok a születés aktusának biológiailag pontos és költői megfogalmazásával, a teremtés és teremtődés mítoszával zárul.

Tompa Andrea